Csatári Bence:
Egy idő után elengedhetetlenül szükségessé vált, hogy előadóművészi működési engedélyt szerezzen, mert a Kádár-rendszerben csak így lehetett színpadra lépni. Ezt az Országos Rendező Iroda (ORI)-vizsgával kellett kiváltani. Hogy zajlott le ez az Ön esetében? 

Mátrai Zsuzsa:
Ma már kicsit talán furcsán hathat, de a zenei tehetség és a képzések ellenére első alkalommal elbuktam a vizsgán. Persze még nagyon a pályám elején tartottam, így nem törtem le, következő évben újra nekifutottam, és akkor már sikerült. Mindkét alkalommal Majláth Júlia állította össze a repertoáromat, és Turán László zongorázott.

Csatári Bence:
Az énekképzéséhez ezeken kívül a Magyar Rádió tánczenei stúdiója is hozzájárult. Ide hogyan lehetett bekerülni? 

Mátrai Zsuzsa:
A vezetőjéről, Bágya Andrásról Bágya-stúdiónak is nevezett intézménybe rengeteg fiatal, kezdő énekes járt, így nekem is olyan szerencsém lett, hogy itt tanultam mintegy három évig. A rádió 13-as számú stúdiójában Balassa P. Tamás tanított minket, hogyan kell énekelni, frazírozni, transzponálni. Minden év végén tartottak egy vizsgát, amelyre egy számmal kellett készülnünk, s azokat felvették a rádióban. Ezután visszahallgattuk a dalokat, melynek során Bágya András elmondta az észrevételeit, miket csináltunk jól, és miken kell még változtatni. Az egyik ilyen megmérettetésre kijött egy riporter, és Toldy Máriát és engem meginterjúvolt. Szinte jóstehetséggel megállapította, hogy rólunk kettőnkről még nagyon sokat fog hallani a nagyközönség. Akkor még teljesen kezdők voltunk, és jól esett a biztatás, nem beszélve arról, hogy ez a jövendölés aztán később tényleg bejött.

Csatári Bence:
Ezek a felvételek megvannak még? 

Mátrai Zsuzsa:
A vizsgafelvételek nem mentek adásba, csak az okulásunkra szolgáltak, valószínűleg nem őrizték meg őket. De a többit, amit már élesben vettünk fel, természetesen rendszeresen leadta a rádió, és alkalomadtán játssza őket most is. A 8-as stúdióban vettük fel a legtöbb számot, Zsoldos Mária volt a technikus, nagyon összecsiszolódtunk vele az idők folyamán. Ezenkívül a 13-as és a 6-os stúdióban is szerepeltünk, az utóbbi koncertek rendezésére alkalmas volt, ahová közönséget engedtek be. Nagyon érdekes meghallgatni ezeket a kezdeti felvételeket, egészen más volt a stílusunk és a zene is, az idők folyamán ezek a saját karrieremben változtak.

Csatári Bence:
A hazai tánczenei stílusra értelemszerűen a külföldi trendek rányomták a bélyegüket. Ezeket volt szerencséje testközelből megtapasztalni?

Mátrai Zsuzsa:
Igen, mégpedig úgy, hogy tizenöt hónapra első férjem, Horváth Sándor zenekarával kimentünk nyugatra játszani különböző vendéglátóhelyekre, ahol angolul énekeltem. Ebben segítségünkre volt Tom Herrtel finn impresszárió. Szolgálati, úgynevezett barna útlevelünk volt, ami akkoriban óriási kincs volt, hiszen ki-be járhattunk Magyarországról és vissza azokban az időkben, amikor egy hétköznapi halandó legfeljebb háromévente tehette ezt meg. Mi így tölthettünk el öt hónapot Finnországban, voltunk fellépni Helsinkiben is, onnan az NSZK-ba, Svájcba, végül Prágába vezetett az utunk, ott láttuk énekelni Karel Gottot. Érdemes volt egy évig maradni, mert akkor az érvényben lévő jogszabályok értelmében vámmentesen hozhattuk haza a gépkocsikat, műszaki felszereléseket.

Csatári Bence:
A nyugati berendezéseknek bizonyára mindenki a csodájára járt Magyarországon. 

Mátrai Zsuzsa:
A mostani Hotel Intercontinental helyén volt a Dunakert terasz nevű szórakozóhely, ott játszottunk, miután hazatértünk. Az emberek teljesen le voltak nyűgözve, amikor megcsodálták a hangfalainkat, azt mondták, ilyen minőségben és hangerővel csak Vico Torrianit látták játszani az Erkel Színházban. Kétségkívül naprakészek voltunk, hiszen még visszhangosító berendezésünk is volt. Ekkor jött el az ideje annak, hogy bekerülhessek az abszolút első vonalba az énekesnők között.

Csatári Bence:
Ebben az időszakban, 1965-ben született a talán mindmáig legnagyobb slágere, a Látod, ez a szerelem. 

Mátrai Zsuzsa:
Ennek a dalnak két nagyágyú, Deák Tamás szerezte a zenéjét és S. Nagy István írta a szövegét. A dal az ibolyáról és persze a férfi-nő viszonyról, az udvarlásról szólt. Komjáthy György rádióműsoraiban a hallgatók folyton ezt a számot kérték, mire a műsorvezető-szerkesztő a végén élő adásban fakadt ki, hogy kérjenek már valami mást is, mert elkopik a lemez. Tény, hogy ezzel a számmal abszolút bekerültem a köztudatba. 

Csatári Bence:
Voltak ezzel a dallal hosszabb távú tervei? 

Mátrai Zsuzsa:
Szerettem volna, ha megjelenik nagylemezen a többi dalommal együtt. Abban az évben, 1965-ben került a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) élére Bors Jenő, aki azt mondta, hogy ebből semmi esetre sem lehet lemez, mert frivol a szövege, mivel az áll benne, hogy ibolyaszedésre hivatkozva a fiú bevitte az erdőbe a lányt, miközben nem is volt sehol virág. Óriási tévedése lett ez a döntés, amit az is bizonyít, hogy a Magyar Televízió orrba-szájba sugározta ezt a számot, kiadták kottán és zenés könyvekben. A tévé szilveszteri műsorában még Major Tamás is parodizálta, ami nagy szó volt. Nekem nagy törést jelentett ez a tiltás a pályámon. A végén még az is felmerült, hogy a csehszlovákiai Supraphon lemezkiadó készíti el velem Prágában a felvételt, és majd ők adják ki nálunk is. Na, ebbe már végképp nem ment bele Bors Jenő, mert hogy nézett volna ki az, hogy egy „baráti” szocialista ország megjelenteti a magyar énekesnő dalát, amit az MHV nem volt hajlandó megtenni. Ekkor sem tört meg azonban az MHV igazgatója, inkább megkínált más kislemez-lehetőségekkel, amikkel persze éltem is, de ezt a számot még kislemezre se vettük fel soha, amíg Bors Jenő volt az igazgató. Akkor volt olyan időszak, amikor szinte hetente jártam az MHV Rottenbiller utcai stúdiójába, mert Bors Jenőnek lelkiismeret-furdalása volt, amiért azt az egy dalt egyáltalán nem adta ki velem. Énekeltem olaszul és magyarul is felváltva, de angolul tilos volt, hiszen az a nagy ellenség, az Egyesült Államok nyelve volt. Szakmányban készítettem tehát a kislemezeket, de persze Bors Jenő kellőképpen el tudta venni a kedvem a nagylemezkészítéstől, amiből így aztán nem lett semmi a Kádár-rendszerben. Erdős Péter könnyűzenei atyaúristenhez azért bementem tárgyalni, de ő is elzárkózott előle, nyilván előtte egyeztettek Bors Jenővel. Arra hivatkozott, hogy nincs igény az ilyenfajta számokra. Ez persze nem volt igaz, sok dalomat ontotta a rádió, és a televízióban is szerepeltem, jó néhány sláger kötődött a nevemhez, ennek ellenére elzárkóztak előlem. Aztán fülembe jutott, hogy sok más énekesnővel is hasonlóan bántak, és az terjedt szóbeszédként, hogy másfajta kedvességet vártak volna tőlünk ahhoz, hogy nagylemezünk legyen, de mi erre nem voltunk hajlandók.

[...]

Csatári Bence:
A fesztiválok kapcsán meg kell említenünk még azt a jelenséget, amit nagy valószínűséggel a táncdalénekesek között először Ön művelt Magyarországon, mégpedig azt, hogy nem állt mindig szorosan a mikrofonállvány mögé, hanem szabadon táncolt a színpadon, miközben énekelt. Ez hogyan alakult ki? Nem szóltak Önre, hogy ezt azért mégsem kellene csinálni? 

Mátrai Zsuzsa:
Nem szerettem egy helyben állni, ha a zeneszám azt követelte meg, hogy mozogni kell rá. A Látod, ez a szerelem televíziós felvételén jól látszik, hogy forogtam, táncoltam, valószínűleg ebben az is benne volt, hogy ezt megelőzően külföldön vendéglátóztam, és hét párizsi táncosnővel is sokat felléptem, mozgásuk hangulatát pedig átvettem. Ennek majd egy későbbi folyománya lesz az, hogy húsz éven keresztül revüműsorokban léptem fel. Ezekkel időnként a televízióban is megjelentem, így a Televarieté című műsorban is, ezenkívül ugyancsak megörökítették egy másik televíziós adásban, ahogy az Operaház hat fiútáncosával léptem fel. A hivatalos szervek tehát sem a hatvanas évek közepén, sem később nem szóltak semmit, legalábbis nekem nem mondták, hogy bármiféle bajuk is lett volna azzal, hogy élénken táncolok a színpadon. 

Csatári Bence:
Az öltözködése ugyancsak sokak szemében keltett feltűnést, ezt a különleges stílust akkoriban, amikor mindenhol csak a konfekcióipar hódított, hogyan lehetett megvalósítani? 

Mátrai Zsuzsa:
A szocializmusban nehéz volt kitűnni a ruházkodással, mert mindenkibe igyekeztek azt sulykolni, hogy ne ríjon ki a sorból. A táncdaléneklés viszont nem erről szólt, sőt, épp ellenkezőleg, az külön jó pont volt, ha valaki elő tudott rukkolni egy-egy különlegesnek mondható ruhadarabbal. Az első Táncdalfesztiválra saját pénzemből csináltattam magamnak ruhát Rotschild Kláránál. A későbbiekben az állami tulajdonban lévő ruhatervező cégtől, az OKISZ Labortól kaptuk a ruhákat, ekkor már nem nekünk kellett fizetnünk érte. Úgy látszik, ahogy egyre népszerűbb lett a produkció, ennek függvényében egy kicsit többet áldoztak rá anyagilag a szervezők. Az is előfordult ennek ellenére, hogy ez a cég nem vállalta az öltöztetésünket, akkor a saját ruhámban léptem fel. Ilyen volt az aranyszínű szettem a Hol van az az idő? című számban az 1967-es döntőben. A rendező egyébként soha nem szólt bele, milyen ruhákat veszek fel, de azt hiszem, meg is bíztak bennünk ebben a tekintetben, mert soha nem hoztunk szégyent a fejükre, mindig igyekeztünk csinosan és naprakészen kinézni. A férfiak elegánsan, szmokingban, csokornyakkendőben léptek színpadra, egyszóval megadtuk a módját a megjelenésünknek. Ezt a tévé is rögzítette, ennek ellenére meglehetősen kevés felvétel maradt az utókorra, valószínűleg letörölték ezeket, mint ahogy a rádiós riportjaim jó része sincs már meg.

A teljes, lábjegyzetelt interjú erre a linkre kattintva érhető el.

Fotó: Femina.hu.

Az interjút Csatári Bence készítette.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.