Nem mindig motoztak meg a fesztivál bejáratánál, volt ennél sokkal rosszabb is.

Az első magyar popfesztivál biztonsági kérdéseiről már írtunk, és a diósgyőri stadionban tartott fesztivál után jó ideig semmit nem engedélyeztek a szervek. Volt persze Tabán és ’76-tól aztán a BNV területén Szolidaritási rockfesztiválok, később pedig Békefesztiválok. Az orwelli újbeszél törvényeinek megfelelően természetesen utóbbiakon volt a legnagyobb háború.

1980-ban, ha lehetett volna valahol balhé, akkor az a Fekete Bárányok fesztiválja volt, a Hajógyári-szigeten, de ott semmi ilyesmi nem történt. A P. Mobil, a Hobo Blues Band, a Beatrice és a Bizottság koncertjeinek biztosítására nem rendőröket, hanem ifjúgárdistákat kértek fel. Bár a hangosítás pocsék volt (még Nagy Feró is belekötött a hangosítóba), mégsem volt különösebb botrány.

1984-ben viszont a pusztavacsi Békefesztiválon megtörtént a baj. A békeharc (már a szó is szép) és a békefesztiválok fontos részét képezték a korszak politikájának, csak ez nem sok fiatalt érdekelt. Ezért a legnépszerűbb zenekarok részvételével szerveztek az ország mértani közepén békefesztivált. Ezen a P. Mobil ugyanúgy fellépett, mint az R-Go vagy az Első Emelet, tehát igazán sok látogatót vártak. Meg is érkezett százhúsz-százötvenezer fiatal, akit a békejelszavak nem nagyon érdekeltek, ők a fellépők miatt jöttek. A koncertek alatt már délután fellángoltak az indulatok, a rajongók felugráltak a színpadra, végül a P. Mobil technikai okok miatt késett, egy kemény mag pedig – hogy elégedetlenségét kifejezésre juttassa – sörösüvegeket dobott a színpadra.

Pár évvel ezelőtt e sorok írója előadást tartott arról, hogy a fogyasztás és a vágyakba fojtott, elképzelt Nyugat hogyan jelent meg a magyarországi populáris kultúrában, 1960 és 1980 között. Az egyik zenei illusztráció Szécsi Pál Micsoda igények! című dala volt. A közönség egy része halkan magában énekelte a dalt, mások élvezték az andalító muzsikát, s valahogy az az érzésem támadt, hogy a szöveg mondandója elsikkadt; ennek oka éppúgy lehetett Szécsi Pál bódító előadásmódja és énekesi maszkja, mint a könnyen fogyasztható zene.

 Hegedűs László (1948) a hazai koncertszervezés doyenje. A Multimedia Organisation, illetve annak leányvállalata, a Multimédia Concerts vezetőjeként olyan pop- és rocksztárokat hozott elsőként Magyarországra, mint a Queen, a Genesis, a U2, Elton John, Carlos Santana, Paul McCartney, az AC/DC, a Metallica, az Iron Maiden, a Guns N’ Roses, Bob Dylan, David Bowie vagy Robbie Williams.

Jávorszky Béla Szilárd:
A Queen 1986 júliusában lépett fel a Népstadionban. Korábban ekkora léptékű rockkoncertet még nem tartottak Magyarországon. Még film is készült belőle.

Hegedűs László:
Hát persze, karácsonykor volt a premierje, a Corvinba és az Urániába külön hangrendszert vittünk, hónapokon át játszották óriási sikerrel. Anno videokazettán is megjelent, de DVD-n csak nemrég jött ki, mert Brian May ragaszkodott hozzá, hogy újrakeverhesse a hangot, és hogy az egészet digitálisan felújítsák.

Jávorszky Béla Szilárd:
Tudnál mesélni magáról a koncertről néhány érdekességet? Túl azon, hogy Freddie Mercury elénekelte rajta a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt, a szövegét a tenyeréről puskázva.

Hegedűs László:
Különleges munka volt. Ahhoz, hogy a Queent egy Népstadion szintű bulira ki tudjuk fizetni – értsd: meglegyen hozzá a deviza –, ahhoz az összes ezzel foglalkozó állami céget le kellett ültetni egy asztalhoz. Az IPV-től Kiss Imre volt jelen, nagyszerű ember, a BS részéről Lehel Laci, az IRI-től Gaál Iván és Hidasi Nóra, a Népstadiontól dr. Müllner Jenő (rendes faszi, pártmegbízatásból került oda, de segítőkész volt), az ORI-tól pedig egy szörnyűséges figura, Bulányi László.

Hunyadi Károly és Víg Mihály

A nyolcvanas évek első felének harsány undergroundjában a Balaton képviselte a visszafogottságot, a lírát. A zenekart 1979-ben alapította Víg Mihály és Hunyadi Károly. Első koncertjüket 1980. szeptember 13-án adták a Kulich Gyula téri pszichiátriai klinika udvarán az URH társaságában. Később az URH tagjai is közreműködtek a fellépéseiken, akárcsak Kőnigh Péter szájharmonikán és Villányi Zoltán szaxofonon.

Haraszti Miklós A kultúra és a kommunista hatalom című előadáson a Sorbonne-on, 1979-ben

Az előző két posztban röviden összefoglaltuk a Magyarországon 1966–1967 körül megjelenő, s a hivatalos támogatásoknak köszönhetően gyorsan terjedő, itthon szinte magát önálló műfajjá kinövő pol-beat jelenségének lényegét. Ha végignézünk azokon az interjúkon, popzenei összefoglalókon, melyek az irányzat zenei hátterét igyekeznek feltérképezni, akkor nem meglepő módon elsőként az amerikai protest songgal találkozunk. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államokból induló könnyűzenei előadók, dalok és irányzatok a második világháború traumája után felnövő, a jóléti állam szavatolta emancipált generáció számára univerzálissá váltak. A dalokban megjelenő amerikai életforma akkor azonban nem a kritikátlan fogyasztást jelentette, hanem éppenséggel az ezzel szembenálló, a szabadságot reklamáló attitűdöt jelenítette meg: a hatvanas évek nemzedéke éppúgy síkra szállt az elidegenedés és az eltömegesedés absztrakt fogalma ellen, mint ahogyan Amerika nagyon is konkrét hidegháborús politikája ellen. A korábbiakban utaltunk arra, hogy a vietnami háború elleni tiltakozás nemcsak a konkrét katonai beavatkozás ellen irányult, hanem általában az erőszak ellen; egyebek mellett ezért lett a korszak egyik legelterjedtebb metapolitikai szlogenje a „szeretkezz, ne háborúzz”. A hidegháborús hadviselés ellen kiszálló jelszó egyben az akkor emancipálódó szexualitás, valamint a polgári házasság és életmód bírálatát is magában foglalta.

Az előző posztban azt tárgyaltuk, hogy milyen körülmények között jött létre a protest songból egy sajátosan magyar műfaj, a pol-beat. Azt is említettük, hogy – dacára annak, hogy sok amatőr próbálkozott meg dalok írásával – ez nem valamiféle zenei zsákutca volt, hisz Máté Péter, Berki Tamás, Vámos Miklós (akkor még Tibor utónévvel), Magay Klementina, Neményi Béla, Doleviczényi Miklós, Somló Tamás, Ascher Tamás és Huzella Péter is részese volt a pol-beat mozgalomnak. Nyilván nem kell részletesen tárgyalni, hogy az említettek többsége milyen más pályát futott be később, ugyanakkor érdemes elgondolkodni azon, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) taktikáján túl – nevezetesen, hogy hogyan lehetne a rendszernek kedves politikai tartalommal gazdagítani a beat-jelenséget –, érdemes számot vetni azzal, hogy milyen motivációk bújtak meg a honi pol-beat létrejötte mögött.

A Gerilla együttes 

A mai napig is a magyar publikum emlékezetében élénken élő, s a maguk korában hatalmas népszerűségnek örvendő táncdalfesztiválok mellett szinte elhalványult az a tény, hogy 1967. július 1-jén, szombaton, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) VII. kongresszusának tiszteletére, a KISZ Központi Bizottsága, a Művelődésügyi Minisztérium, valamint a Magyar Rádió és Televízió ún. pol-beat fesztivált rendezett a Vígszínházban. Máté Péter, Neményi Béla, Doleviczényi Miklós, Somló Tamás, Ascher Tamás, Huzella Péter vagy Haraszti Miklós neve hallatán a többségnek bizonyosan nem a pol-beat jut az eszébe, pedig mind részesei voltak e rövid életű áramlatnak. De mi is volt a pol-beat? Miért merült feledésbe oly hamar? Kik csinálták és mi volt a céljuk vele? Mennyiben kapcsolódott ez a Nyugaton akkoriban dívó protest song műfajához?

„Tudod, ittunk is meg szipóztunk, meg minden,
gyorsan elfogyott a Technokol Rapid,
mentünk volna Pálma ragasztóért,
de akkor – jött a Piramis!”

(Neoprimitív: Szolid a Rita)

A Piramis együttes körül kialakuló rajongás okairól és lehetséges következményeiről 1979 júniusában Kell-e nekünk Piramis brigád? címmel többoldalas vitaindító cikket jelentetett meg az Ifjúsági Magazin. Arra keresték a választ, hogy mi indíthatta arra a korabeli tinédzsereket, hogy az építőtáborokban Piramis brigádokat alakítsanak, hogy Révész Sándorról és Som Lajosról úttörőőrsöket nevezzenek el, vagy hogy az iskola központi folyosójára – igazgatói engedéllyel – 10x8 méteres óriásplakátot tegyenek ki kedvenc zenekarukról. A következő négy hónapban az IM folyamatosan közölte az erre a cikkre érkezett olvasói reakciókat. A fiatalokon kívül társadalomkutatók, pedagógusok, pártfunkcionáriusok, popzenei szakemberek és szülők egyaránt véleményt nyilvánítottak.

A Kék Fény 125. adása előtt a sminkszobában Péterfalvi László rendező, Szabó László műsorvezető, Araczky Éva sminkes és Molnár Piroska a fotó készítője. (1988)

„Az vagy nekem havonta egyszer / ami az agynak a daganat. / Árad belőled a kék fény / elárasztod az agyamat / Kék fény! Kék fény! Kék fény! (…) Szabó László, te kedves Ismeretlen tettes / Megvan a gyilkos, az ország örül / Kék dicsfény a fejed körül / Kék fény! Kék fény! Kék fény!” – énekelte 1980-ban a rövid életű, de utóbb óriási kulturális hatást gyakorló URH együttes. A dal ma talán nem hangzik annyira szubverzívnek, mint annak idején, de ha visszahelyezzük az államszocializmus utolsó évtizedének kezdetére, s megvizsgáljuk azt, hogy ki is volt ez a Szabó László, akkor némileg más színezetet kap a dal.

Oh, azok a nyolcvanas évek! Az ötven körülieknek mára ez jelenti a nosztalgiát. Kecskemét is belemászott a new wave-be rendesen! Már az évtized elején elkezdődött a nyüzsgés: punk- és újhullámos együttesek tekeregtek elő minden sufniból, és úgy forogtak önkörükben, mint szalagos magnó orsóján a szalag. Lefutottak – többnyire. Páran viszont zenészek lettek, például a Kilelét később tető (és padló) alá hozó Sebestyén család fiai.