A dorogi lemezgyár 1976-os átadása előtt az MHV mindig is gyártási kapacitás-gondokkal küzdött. Időről időre különféle külső segítséget vettek igénybe. Az egyik ilyen próbálkozás a Jugotonnal való együttműködésük volt a hatvanas évek végén. A saját gyárral rendelkező zágrábi lemezkiadó kapacitása…

Elkészült hát, kézbe vehettük végre a Testamentumot! Az elmúlt hetek megrendítő történései közepette jelentős öröm ez; hiszen évek óta minden zenebaráti beszélgetésben szóba került az Omega tervezett nagylemezének sorsa, állapota.

1977-et írtunk, már majdnem 15 voltam, Omegás. Akkoriban Kóborék jelentették kis hazánkban a top rockot. Külföldi bandákat csak elvétve láttunk Magyarországon, azok is többnyire a C ligából érkeztek, vagy feltörekvő, még alig ismert zenekarok voltak. Esélyünk se volt a korszak nagyjaira, a Pink…

1989 előtt a magyar rock talán legnagyobb felvevőpiaca a Szovjetunió volt. Előadóink a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig rendszeresen turnéztak az óriási birodalomban, az ottani rockrajongók számára az oda be nem engedett nyugati rockzene hírnökei voltak. Nem ritkán stadionokat töltött…

1970. szeptember 4. Első ízben engedtek el szüleim egy beat-koncertre. Ez nagy dolog volt részükről, mert bár elfogadták néhány éve tartó rajongásomat, nemigen tudtak mit kezdeni a beat-zenével, még ha el is vittek az Ezek a fiatalok… című filmre, és egész jól szórakoztak az Egy nehéz nap…

Bosszút állunk! De még milyen bosszút! – forrt bennünk a düh, izzott a vérünk, dühösen dobbant a lábunk. Úgy meneteltünk át öten, középiskolás diákok a város hídján, hogy a békés éjszakára készülődő építmény alatt még a Tisza is rémült hullámokat borzolt, talán a halak is riadtan kerestek maguknak…

Jelentkezett nálam egy pályázatíró és engedély kért, hogy a megjelent könyvemből publikálhasson egy fotót. Olvasom a pályázatát, hogy a hatvanas években milyen zenés helyekre járt: Rózsa Ferenc Művelődési Ház, Eötvös Klub, Kinizsi utca, Danuvia, Egyetemi Színpad.

„Az volt a hej, igazi szép idő.” A lányoknak nem kellett tagsági igazolvány sehová, ha szórakozni akartunk szombat este valamelyik klubban. Olyan minit hordtunk, hogy húzogatni kellett lefelé, ha jött a matek tanár. A Madáchban a fiúk fémpénzt dobtak le a földre a folyosón, hogy míg lehajolunk érte,…

Volt egyszer egy... Persze… persze… több is volt, de most egy bizonyos koncertről van szó, az 1980-as Omega–LGT–Beatrice turnéról, annak is a balatonföldvári állomásáról. Természetesen nyár és hétvége. Akkoriban minden hétvégén lementünk a Balatonra, legtöbbször Szemesre, egy ismerősünkhöz.

Fenti mondat attól a Benkő Lászlótól származik, akiről eszembe jutott az a 48 évvel ezelőtti szombat este, amikor fent idézett mondat először hangzott el tőle.