A Böszmeként ismert Böszörményi Gergely a legsokoldalúbb zenei szakemberek közé tartozik Magyarországon. Az egyik első magyar DJ-ként járta az országot a hetvenes években, és elsőként nyitott progresszív rockzenét árusító lemezboltot a nyolcvanas években. A kilencvenes évektől kezdve szervez koncerteket itthon és külföldön, emellett lemezeket ad ki, és koncert- és fesztiváligazgatóként is dolgozik.

Alább a vele készült életútinterjúból közlünk egy részletet:

Wagner Sára:
Hogyan vált a lemezlovasság a szakmáddá?

Böszörményi Gergely:
A karrierem mindig is a hiánypótlásról szólt ‒ így lettem DJ. A hatvanas évek végén jöttek létre Magyarországon a diszkóklubok (már 1969‒70-ben is így hívtuk őket). Az egyetem egyik kollégiumában, a Makarenkó utcában laktam, ez most azt hiszem, a Horánszky utca. A kollégiumnak volt egy pincehelyisége, ott indult el a Böszme-diszkó 1972-ben. 1975-ig közgáz kollégiumokban volt a diszkó, de már működött a Kinizsi utcai klub, ahol zenekarok is játszottak, többek között Orszáczky is, akivel jó barátságba kerültem később.

Visszatérve a kezdetekre, előttem egy srác egy Orpheus-szerű rádióval, erősítővel, két hangfallal és egy lemezlejátszóval diszkózott. Négy vagy öt nagylemeze volt, kislemeze egyáltalán nem. Ez a fiú gyorsan kimerítette a programot, és amikor harmadszorra kezdte ugyanazt játszani, felvetettem a többieknek (körülbelül tizenöten voltunk akkoriban ott), hogy ilyen diszkót én is tudok csinálni, sőt, ennél sokkal jobbat is. A próbálkozás sikeres volt. A Makarenkó utcai pince-diszkóba – ami egyébként ruhatárként funkcionált – százhatvan-száznyolcvan diák és tanár járt le. Sok-sok előfelvételis katonatársam és főként az első- és másodéves lányok. Aztán 1975-ben elindult a Közgáz Klub, ahol Arató volt eleinte, aztán jöttem én belsős emberként. Amikor elkezdtem rendszeresen játszani, négyen-öten voltak ismertebb DJ-k: Cintula, B. Tóth, Molnár Öcsi, Éliás Gyula, Danyi. Ebbe a körbe léptem be. A diszkó műfajban híres helyszín volt a Sarokház a Böszörményi úton, ahol Cintula keverte a zenét, de az egyetemi klubok voltak a meghatározóak, nemcsak a rock- és a popzene, de a diszkó szempontjából is. Nagy különbség volt presztízsben is a vendéglátóhelyek ‒ amiből kevés volt ‒ és az egyetemi klubok között. A klubokba a fiúk csak tagsági igazolvánnyal mehettek be, de igazolványt nem kapott mindenki, ezért volt presztízse annak, hogy tudsz-e egyetemi klubban lemezlovas lenni.

A (hódmezővásárhelyi) Nevada zenekar Böszörményi Gergellyel

Wagner Sára:
Milyen helyszíneken játszottál még az elején? 

Böszörményi Gergely:
A Ráday, a Veres Pálné és a Kinizsi kollégiumban 1973‒74-re heti rendszerességgel volt Böszme-diszkó. Heti négy bulim volt. Alkalmanként Törökbálinton is játszottam, ahol szintén volt az egyetemnek egy kollégiuma.

Wagner Sára:
Hogyan nézett ki a Nagy Közgáz Klubban egy esti klubos esemény? 

Böszörményi Gergely:
Körülbelül nyolckor kezdődött a buli, aztán tíz órától volt a bár, amire külön belépő kellett. A nagy Közgáz Klub este hatkor kezdődött, héttől játszott a zenekar, például a Piramis, az East, a Beatrice, vagy a Bizottság, aztán jöttem én. Jóban voltam velük, én is benne voltam a szervező gárdában. Ami a diszkót illeti, akkoriban nagyrészt külföldi zenét játszottunk, aztán a Hungariával, mondhatni a Limbó hintóval jött be a magyar zene a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, népszerű lett, és mindenki el kezdte nyomni. Nálunk is ment, fel volt állítva a magasugróléc, jó sokat is röhögtünk, sűrűn hanyatt estek a fiatalok. Az én időmben a Ráday koleszban az ötödiken volt egy terem, ahol többször fel is jelentettek minket, mivel sokan voltunk, nyitott ablakkal bírtuk csak a bulit, így a környéken minden hallatszott. A Kinizsi Klubban játszott a Kati és a Kerek perec, a Gemini, az Első Emelet, Patakiék a Syriusból, az egyik sarokban volt az együttes, a másikban én. Ez nem koncertjellegű előadás volt, a zenekar azért játszott, hogy táncoljon a közönség.

A Közgáz Klubot illetően még kiemelném a kétnapos rockfesztivált, amit minden évben megtartottunk a hetvenes évek második felében. Itt a legnagyobbak léptek fel, például a Hobo Blues Band, mely zenekar egyébként az emeleti kis klubban indult el, ahol a Böszme-diszkó is volt. Hobó az indulásakor kicsit bizonytalankodott, hogy jó-e, amit csinál, mi a klub vezetőivel biztattuk. A Hobó szünetében jöttem én, és tett is egy cinkelős megjegyzést, hogy na most akkor valami csöpi dolog lesz ‒ érzékeltetni akarta, hogy ez nagyon más lesz, mint amit ő csinál. Sose felejtem el, Johnny Guitar Watson ‒ akinek, emlékszem, egy gyémánt volt befúrva a fogába ‒ és John Mayall számait tettem fel, végül odajött hozzám, és elnézést kért: „Mondták, hogy diszkó, azt hittem, hogy…” Én is mondtam, hogy: „a diszkónál egy lemezlovas kezeli a gépeket, és lehetőleg olyan zenét tesz fel, ami oda való.” Aztán béke lett.

Wagner Sára:
Azt mondod, hogy a te idődben az emeleten voltatok, később hol volt a klub? 

Böszörményi Gergely:
Amikor felújították az épületet, lett a Ráday Klub, a nagy Közgáz Klub a pincébe költözött le ‒ itt én már nem léptem fel. 

Wagner Sára:
Milyen programok voltak még a klubban, milyen volt a klubélet? 

Böszörményi Gergely:
Hétfőn volt a filmklub, voltak külön programok a néptáncosoknak, volt kórus, volt kis klub, dzsesszklub, ugyanabban a klubban, ahol a diszkó is. Politikai vitakör (POLVAX) is volt a kor pártvezetőivel, de akkor csak annyi ember lehetett a klubban, hogy mindenki szemét lehessen látni (sok oszlop volt a teremben, ami mögött el lehetett volna bújni) ‒ ez volt a pártmuftik kikötése. Az összes egyetemen komoly klubélet volt. Nagyon hiányolom, hogy ez megszűnt ‒ ahogy sajnos a közös lemezhallgatás is ‒, és semmi nem történik. Az egyetemi klubok idején komoly kulturális élet folyt. Az egyetemnek nem is csak az a lényege, hogy megtanuld, ami a könyvekben le van írva ‒ persze egy orvos esetében nem baj, ha tudja, hogy hol van a szíved, a tüdőd vagy a májad ‒ hanem az, hogy a világra legyen helyes rálátásod. Volt konkurálás a többi egyetemi klubbal, de a klubvezetőkkel jóban voltunk, például Turbók Jánossal, aki a Kertészeti Egyetemi Klubnak (KEK) vezetője volt, és ma Agárdon szervez fesztivált. A Műszaki Egyetem klubjainak (E-Klub, Bercsényi Klub) is jó fejek voltak a vezetői, ahogy az orvosinak is, ahol a V-Moto-rock klubja volt. A KEK-en, ahova rendszeresen jártam DJ-zni, főleg populáris zenekarok léptek fel ‒ Kiki, a Solaris, később a Napoleon Boulevard, az Első Emelet, a Hungaria ‒, de az ottani kis klubban volt például Tolcsvay is.

Wagner Sára:
Milyen hangulat jellemezte a bulikat? 

Böszörményi Gergely:
A közgázos bulikon mindig nagy jókedv volt. Annak idején egy lemezlovasnak jópofa palinak kellett lennie. Akkor is az volt, és ma is az az ars poeticám, hogy akkor viccelődhetsz mással, ha saját magad is benne vagy a viccben, és magadról rosszabbat mondasz, mint a másikról. Hofi Géza lett volna annak idején a legjobb disc jockey ‒ bár nem biztos, mert az emberek nem tudtak volna táncolni, mert a poénra vártak volna. Voltak bizonyos szlogenszerű mondások; például ha a lemezlovas egy lassú számot tett fel, a saját süket dumája kísérte: „boruljatok össze, mint kocsmaajtó előtt a biciklik”, vagy valami hasonló belvárosi menő szöveg. Én még huszonöt év múlva is hallottam ilyen szövegeket. Ez volt a hetvenes évek. A Közgáz kétszázötven férőhelyes klubjának ötszáz-hatszáz fős törzsközönsége volt ‒ szerettük, ha sokan voltunk olyan helyen, ahol nem fértünk el. Városszerte elterjedt, hogy ide el kell jönni, mert a Böszmének mindig van valami új zenéje vagy új cucca.

[...]

Wagner Sára:
Az egyetem kötötte veled a szerződést?  

Böszörményi Gergely:
Igen, be is fizették a járulékokat is, így hivatalos megélhetési forrásról volt szó, nem zsebbe ment a pénz, erre figyelnem kellett.

Wagner Sára:
Később lett engedélyed is. 

Böszörményi Gergely:
Az OSZK-ban volt diszkóvizsga, nem is tudom, mikor vizsgáztam, de kellett angolul is beszélni. Olyan ember vizsgáztatott, aki nem tudott angolul ‒ én viszont igen. A koleszos korszak után lett meg az engedélyem, de egy ideig limitálva volt a disc jockeynak kifizethető összeg körülbelül kétszáz forintra. Különböző, a munkához kapcsolható számlákkal lehetett megoldani az elszámolást (taxi, villanyszerelő, stb.). Aztán később a limit bővült.

Wagner Sára:
Hogyan nézett ki a vizsga? 

Böszörményi Gergely:
Mulatságos dolog volt. A nagyok, Cintula, Éliás, Dévényi együtt vizsgáztak. Náluk ott ült a zsűri, az OSZK zenészei, több cigány népzenész is. Danyi Attila például a vizsgát így kezdte: „Kedves közönség, kedves bizottság! Tekintettel arra, hogy önök még sosem jártak diszkóban, elmondanám, hogy hogyan néz ki: hát nem világítanak így a fények, sötét van, sör van. és sörszag, és boldog emberek táncolnak arra, amit mindjárt elindítok. Kifejezetten politikai meggondolásból felteszek egy magyar számot.” Ez a hetvenes évek második felében volt. Aztán egy másik szórakoztató példa Cintula esete, aki szokás szerint egy darab kazettával érkezett, vizsgázóként felment a színpadra a kazettás magnóhoz, betette a kazettát, és azt kérdezte Danyitól: „Attilám, hogy indul el ez a magnefoton?” A vizsgán már túlesett Danyi így válaszolt: „a ‘plaj’ gombot nyomd meg.” A bizottságnak fogalma sem volt arról, hogy milyen a diszkó, ez nekik szólt. Természetesen mindenki megkapta a megfelelő fokozatot, ahogy én is.

Az életútinterjúhoz tartozó galéria az alábbi képre kattintva érhető el:

Készítette: Wagner Sára

Fotók: Böszörményi Gergely archívuma.

A teljes, lábjegyzetelt interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.