Baranyai Judit

Baranyai Judit a Strings énekesnője volt, ma Ausztráliában él. A Strings az Illésben az 1964-es év végén zajló nagy tagcsereváltás után alakult: a korábban az ős-Illésben Illés Lajossal játszó Nényei Tas, Halász Öcsi és Farkas Ádám új zenekart alapítottak, és játszottak tovább az Illés régi törzshelyén, a Bercsényi Kollégiumban, míg a már Szörényi testvérekkel felálló Illés kiszorult a kőbányai Törekvés Művelődési Házba. Az interjúban érintőlegesen beszélgettünk Orszáczky Jackie ausztráliai éveiről is.

Bálint Csaba:
Hogy került kapcsolatba a zenével? 

Baranyai Judit:
Ötévesen sétáltam a szüleimmel, és épp az akkor divatos slágert, az Apu, hogy megy be az a nagy elefántot fütyültem, mire egy járókelő odajött, és azt mondta a szüleimnek, hogy taníttassanak zenére. Be is írattak a Fehérvári útra egy zeneiskolába. A hangjegyeket egy kicsivel előbb ismertem meg, mint a betűket. Énekeltem a Rádió Gyerekkórusában is, de kivették a mandulámat, ezzel kikerültem onnan. Egy katolikus leánygimnázium következett Debrecenben, ezzel úgy négy évre vége is szakadt az éneklésnek. Viszont a nyarakat Balatonszéplakon töltöttem, és másodikos gimnazista koromban a Balatonon összeismerkedtem Nényei Tassal, aki akkor még az Illés tagja volt. Az akkori Illés és az akkori Omega nagyon jóban volt, és egy rajongójuk, Nikolits István minden nyáron vendégül látta a két zenekart Balatonszabadiban.

Megismerkedésünknek nem volt köze a zenéhez. Széplakról egy társasággal átmentünk Siófokra, Tas meg ugyancsak oda jött Bródy Jánossal. Éhesek voltak, vacsorázni akartak a Matróz Étteremben. Én nem ismertem őket. A Matrózban volt táncparkett, Tas felkért. Ez, azt hiszem, 1964-ben történt, ősszel még láttam az Illést ezzel a régi felállással, de ekkor még nem énekeltem velük.

Az Omega és az Illés tagjai Balatonszabadin 1963-ban: Kovacsics Öcsi, Illés Károly, Halász Öcsi, Nikolits István, Farkas Ádám, Kóbor János, Illés Lajos, Varsányi Gergő, Nényei Tas

Bálint Csaba:
Hogyan élte meg az Illés átalakulását? 

Baranyai Judit:
A zenekari ügyekbe nem láttam bele, az Illés felbomlásáról sem tudok sokat, akkor ez nem érdekelt, hiszen Tasék játszottak tovább, ha más néven is. A Strings maradt a Bercsényiben, mert Tast szerette a vezetőség, és Halász Öcsi is bercsényis volt.

Bálint Csaba:
Hogy került végül a zenekarba? 

Baranyai Judit:
Tas révén. Leérettségiztem, és kellett női énekes. Fazekas Szilvi már korábban is a zenekarral énekelt. Fantasztikus hangja volt. Úgy énekelt, mint egy néger nő. Én is énekelgettem, elég jó hangom volt. És jött harmadik énekesnőnek Horovitz Eszter, aki vokálban jól kiegészítette a csapatot.

Baranyai Judit, Farkas Szilvia, Horovitz Eszter

Bálint Csaba:
Milyen dalokat játszottak a Strings-szel?

Baranyai Judit:
Elsősorban feldolgozásokat, majd Öcsi elkezdett magyar nyelvű dalokat írni, és erre én is elkezdtem saját dalokkal próbálkozni. Az egyiket – három akkordból állt – szerette a közönség. Egyszerű dal volt, összebújtak a párok, mikor játszottuk. Az volt a címe, hogy Álmodozom. Volt egy másik általam írt dal is, de az feledhető. Nem is beszélnék róla, de a címe – Távoli kék hegyek -– miatt érdekes. „Távoli kék hegyek intenek felém / Hagyjatok, nem megyek soha én / Mert ez a föld az enyém, ideköt / Kék hegyek, nem megyek...”. Magyarországon én ezt csak elképzeltem, de Sydneyben tényleg vannak Kék Hegyek, konkrétan van ilyen nevű hegység De ki tudta még akkor, hogy én ott fogok élni.

A Stringsben Öcsi próbálkozott több saját dallal is, de ez a zenekar nem erre volt predesztinálva. A Ne bánd fülbemászó, népszerű szám volt, de nem ez volt az együttes zsánere. 

Bálint Csaba:
Hogyan emlékszik a beatkorszakra?

Baranyai Judit:
A gimnázium miatt négy év kimaradt, a Strings után pedig már nem nagyon követtem a beatéletet, dzsesszel kezdtem foglalkozni. Azt tudom felidézni, mennyire jóban voltak akkor a zenekarok: az ős-Illés és az ős-Omega például. Talán azért merültek feledésbe dolgok, mert velem annyi minden történt ezután az életemben, hogy azoknak az élményeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítok. A hatvanas évek egyébként egy nagyon szabad dolog volt nekünk, legalábbis ahhoz képest, ahogy a szüleink éltek a saját fiatalkorukban. Jöttünk-mentünk, egy gondtalan életre emlékszem vissza, míg csak fel nem nőttünk. Akkor kezdődtek az igazi gondok.

Bálint Csaba:
Hogy lett vége a Stringsnek?

Baranyai Judit:
Mindig nagy probléma volt a felszerelés. Halász Öcsinek jó cucca volt, ha jól emlékszem, az anyukája szerezte neki valahonnan külföldről. Egy másik zenekar egyszer csak igényt tartott Öcsire, ő persze vitte a felszerelést, ez sem tett jót a további zenélésnek. Másrészről Tas úgy gondolta, hogy amint lediplomázik, abbahagyja a zenélést. Átvette a fogorvosi diplomáját, összeházasodtunk, és abbamaradt a zenekar. Ezek a dolgok valahogy egy időszakra estek. Ez szerintem 1968-ban volt, ekkor Tas már tanársegéd volt az egyetemen.

A Strings egyfajta hobbizenekar volt, de azzal a teherrel, hogy az Illésből vált ki, tehát produkálnia kellett. Kardos István, a gitárosunk egy ösztönös zseni volt, és nagyon jó volt Gellért Péter Pierre, a dobosunk is. Farkas Ádám is elképesztően jó ritmusgitáros volt. Körmendy James is visszakerült a zenekarba egy rövid időre, zseniálisan énekelte a Pretty Womant, ebben a dalban addig Tas dobolt. A plakátokon név szerint olvasható Horkay Lászlóra és Láng Péterre sajnos nem emlékszem, mint ahogy arra sem, hogy Illés Karcsi is hozzánk lépett volna vissza a katonaság után, mint ahogy azt többen a korábbi interjúidban mondták.

A zenekari évek alatt felvettek a Jazztanszak ének szakára, 1970-ben végeztem. Én egyébként azt hittem, hogy egy amolyan tánczenei stúdióba megyek, a felvételi elég vicces volt. Kérték, hogy improvizáljak, azt se tudtam, mint jelent a szó. Tas valami dixieland zenész nevét mondta felvételi előtt, hátha kérdeznek ilyesmit, és mikor kérdezték, hogy ki a kedvenc dzsesszzenészem, bemondtam. Pernye András és a felvételi bizottság tagjai ezen elnézően mosolyogtak. Mikor végeztem, énekeltem még dzsesszt egy ideig, Vukán György pártfogolt. A Rádióba behívtak egy próbaéneklésre egy musicalhez, úgy emlékszem Aszlányi Károly Hét pofonját zenésítették meg. Hazamentem örvendezve. Tas viszont ugye abbahagyta a zenélést, nekem meg jól kezdett menni, talán úgy gondolta, hogy be fogok futni, talán féltékeny volt, ki tudja. Választás elé állított, hogy vagy ő, vagy az éneklés. Őt választottam, abbahagytam az éneklést. Elmentem újságírónak a Magyar Nemzethez, belpolitikai újságírással foglalkoztam. De amikor Tas azt mondta, hogy vagy az újságírás, vagy ő, akkor viszont már a válás mellett döntöttem.

A második férjemmel Washingtonba kerültem, ahol ő tudósító volt. Érdekes időszak volt, ott minden napot úgy éltünk meg, hogy holnap kitör a harmadik világháború. Az a hely gócpontja volt a világ történéseinek. Mikor visszajöttünk, nem a Magyar Nemzethez kerültem vissza, hanem „leraktak” az Ez a Divat című laphoz rovatvezetőnek.

A Strings az Ikarus Művelődési Házban. Halács Öcsi, Farkas Szilvia, Baranyai Judit és Nényei Tas (1966)

Bálint Csaba:
Az énekléssel később nem foglalkozott?

Baranyai Judit:
Harmadjára is megházasodtam, az új férjem operatőr volt, és 1988-ban disszidáltunk – akkor az még éppen annak számított. Sydney-ben kötöttünk ki, negyvenéves voltam akkor. Nem én akartan disszidálni, de benne voltam, mert úgy éreztem, hogy nagy a bizonytalanság, nem tudtam előre tervezni. Felültünk a Vigadó téren egy hajóra, Bécsben leszálltunk és bementünk Traiskirchenbe a menekülttáborba. Nagyon sokan voltunk, kint a kapu előtt sorban állás volt, hetvenen voltunk egy teremben.

Sydney-ben megérkezésünk után egy-két évvel láttam egy hirdetést, ami egy dzsesszzenei kurzusról szólt. Nem szóltam senkinek, hogy elmegyek felvételizni, az utcán gyakoroltam előtte. Hatvanból hatot vettek fel, köztük engem is. Két évig jártam oda, de nem akartam énekes lenni, csak magamnak bizonyítani. Nagyon érdekes volt összevetni a hazai képzéssel.

Bálint Csaba:
Meséljen a különbségekről!

Baranyai Judit:
Sydney-ben megkövetelték az abszolút hallást. Egy ismert zongoristanő volt a tanárunk, aki nagyon jó hangszereléseket írt. Volt, hogy a klasszikus énekszakosokkal együtt egyszerre tízen énekeltünk, egy pillanat alatt összehozta a dalokat ennyi emberre.  Ha elhúzódott az óra, és kint már porszívóztak, akkor megkérdezte, hogy milyen hangmagasságban zúg a szerszám.

Itthon a dzsessztanszak akkor indult, én a második évfolyamba jártam. Szerintem az indulást úgy engedélyezhették, hogy nekünk tanulnunk kellett a klasszikus tárgyakat is: dzsessztörténet, klasszikus zenetörténet. Tanultunk klasszikus éneket is. Na hiszen, én meg Schubert! Szörnyű volt. Vukánnak az volt a metodikája, hogy egy az egyben betanított dalokat különböző énekesektől. Talán arra gondolt, és lehet, hogy nem is tévesen, hogy majd ettől mindenkinek kialakul a saját stílusa. Úgy tudtam énekelni, mint Nancy Wilson, vagy mint Astrud Gilbertót.  A Strings-szel énekeltem egy Nancy Sinatra-számot, de pont úgy, ahogy Nancy Sinatra. Tökéletesen tudtam utánozni, de a saját, egyéni stílusom nem alakult ki.

Sydney-ben elvégeztem a könyvtár-informatika szakot is. Két év alatt megkaptam az állampolgárságot. A férjem hazajött, én maradtam. Elváltunk. Szeretem Ausztráliát. Ausztrália viszont semmiféle módon nem hasonlít Európához, ez sokaknak nem tetszik, és hazajönnek. Aki Magyarországot, netán Európát keresi ott, annak csak azt tudom javasolni, hogy ne jöjjön.

A Strings a Vár Klubban. Nényei Tas, Gellért Péter Pierre, Horovitz Eszter, Farkas Szilvia, Baranyai Judit és Halász Öcsi (1966)

Bálint Csaba:
Sydney-ben nem találkozott Orszáczky Jackie-vel?

Baranyai Judit:
Már itthon is ismertem Jackie-t, vagy legalábbis tudtam, hogy ki ő. Kocsmákban összefutottunk, de nem voltunk kimondottan ismerősök. A férjem viszont Ausztráliában Jackie barátja lett. Sokat jártunk a koncertjeire. Amikor a férjemmel különváltunk, ő egy időre Jackiékhez költözött, annyira jó kapcsolatban voltak. 

Bálint Csaba:
Itthon sokat hallani arról, hogy Orszáczky Jackie az ausztrál zenei élet központi figurája volt. Tényleg így volt ez?

Baranyai Judit:
Jackie zseniális zenész volt. Olyan zenészeket nevelt ki zenekaraiban, akik tényleg az ország vezető művészei lettek. Páran Londonban játszanak közülük. Jackie vasszigorral nevelte őket, nagyon komoly elvárásai voltak. Tényleg felnéz rá az ausztrál zenei élet, ismerik a mai napig is. Ő ott egy legenda, fogalom. Talán még jobban is, mint itthon, hiszen itthon a Syriusnak van legendája, kint viszont az ő személyének.

Elmondok egy szomorú történetet. Jackie mindenkit bácsizott és nénizett, életkortól függetlenül. Egyszer egy fellépésének szünetében kint az utcán odajött hozzám és azt mondta: „Képzeld, Judit néni, megrendeltem a koporsómat”. Azt hittem, viccel. Nevettünk. Aztán hallottam, hogy beteg, de akkor még nem igazán látszott rajta. Mindent megpróbáltak vele, nem sikerült. Csak fogyott és fogyott. Már csont és bőr volt, de még akkor is játszott, a hangja olyan erős volt, mint mindig. Körülbelül egy héttel a halála előtt még együtt ebédeltünk vele és Tinával, a feleségével. Volt egy összejövetel az emlékére. Annyian jöttek el, hogy kijött a rendőrség irányítani a tömeget. A hamvait itthon szórták szét.

Klubtagsági igazolvány a Bercsényi Klubba

Bálint Csaba:
Hogyan él most?

Baranyai Judit:
Volt egy műtétem, énekelni nem tudnék, de nem is akarnék. A Sydney-i dzsesszéletben viszont otthon vagyok. Hét évig vezettem egy dzsesszműsort a városi rádióban heti két órában. Közben egy egyetemen dolgoztam. Nagyon fárasztó volt előkészíteni, felvenni a műsor részeit, egy komoly munkasorozatot fenntartani. Mikor nyugdíjba mentem, Melbourne-be költöztem, ott lakik a fiam is. Vettem egy lakást, rendben vagyok anyagilag.

Ausztráliában az élet része az önkéntesség. Nagyon megbecsülik az önkénteseket, nagy hagyománya van az angolszász világban a dolognak. Külön irodák vannak, ahová bemehet az ember, és ajánlanak neki helyeket, ami a legmegfelelőbb neki vagy a képességeinek. Érdekes, hogy itthon ehhez valahogy egészen máshogyan állanak az emberek. Olyasmit kerestem, ami a szívem csücske, így találtam rá az Australian Jazz Museumra, ahol heti két napot dolgozom ingyen. Mindenki önkéntes.

Bálint Csaba:
Hát ezért ilyen szimpatikus nekem! Várjuk a Rockmúzeumban!

Baranyai Judit:
Kaptunk múzeumi akkreditációt, így nemzetivé, tehát az egész országra kiterjedővé kellett válnia a gyűjteménynek. Jól jön ehhez, hogy Sydney-ben sokakat ismerek a dzsesszművészek közül. Rengeteg tárgyi felajánlást kapunk, fontos a zenészeknek, hogy a múzeumba bekerüljenek. Néha már kellemetlen, ha vissza kell utasítanunk dolgokat.

Nemrég egy nyolchetes dzsessztörténeti sorozatot tartottam egy felnőtt oktatási intézményben, és felmerült egy újabb rádiós lehetőség is. Tagja vagyok egy klasszikus zenei csoportnak is. Na meg ott van a Jazz Múzeum. Mondhatni tehát, hogy a zene valamilyen módon – beleértve a Strings-et is – átszövi az életemet.

Az interjút Bálint Csaba készítette. 

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.