Fernbach Erika:
Mikor kezdtél el a zenéléssel és az előadó-művészettel foglalkozni?

Eszményi Viktória:
Gimnáziumi éveim alatt a művészi vonalat úgy vittem, hogy a sportolás mellett irodalmi színpados voltam, valamint a bátyám gitározott egy amatőr zenekarban. Először tőle lestem el pár akkordot, tulajdonképpen általa tanultam meg gitározni. Az irodalmi színpadon voltak különböző témájú estek: angol, latin francia. A dramaturgiának megfelelően választottunk zenéket, és mint énekes léptem fel.

Fernbach Erika:
A fiatalkorod a Nagy Generáció berobbanásának az időszaka, hogyan jutottak el Balassagyarmatra az új zenék? Hogyan és hol tudtatok zenét hallgatni? 

Eszményi Viktória:
Elsősorban rádiót hallgattunk. Felső tagozatban tanulószobás voltam, és szólt folyamatosan a rádió a tanulószobában, érdekes módon a napközis tanár ebbe nem avatkozott bele, hagyta, hogy hallgassuk. Így ismerkedtem meg a Beatles-szel vagy a Rolling Stones-szal, de 1966-tól a táncdalfesztiválok indulásával a televízió is fontos zenei forrás lett. Nekünk volt televíziónk, így hozzánk jöttek át a szomszédok, és együtt néztük az adásokat. Ekkor hallottam először Koncz Zsuzsát, az Illést vagy a Metro együttest, amelyek nagy hatással voltak rám. Balassagyarmaton is alakultak zenekarok, ilyen volt a Centrum együttes, akik vasárnapi táncesteket tartottak a Kultúrházban, ahova én is jártam harmadikos vagy negyedikes gimnazista koromtól.

A vidéki városokban is megvolt az igény a szórakozásra, amatőr mozgalmak indultak, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Ebben az időben már felléptem rendezvényeken: május 1-jén, nőnapon vagy november 7-én megzenésített verseket adtam elő. Minden amatőr előadónak az akkori kultúra vezetői teret adtak Balassagyarmaton, ezért a városban pezsgő kulturális élet folyt.

Fernbach Erika:
A kezdeti sikeres előadói megmutatkozások hatására jelentkeztél a Ki mit tud?-ba? 

Eszményi Viktória:
Igen, de először a húgommal jelentkeztünk, és eljutottunk a megyei döntőig. Az országos döntőbe 1972-ben jutottam be mint folk-beat énekes, egy szál gitáros előadóként. Én angolt és oroszt tanultam a gimnáziumban, és szalagos magnóról írtam le a szövegeket fonetikusan, utána pedig ezeket a dalokat adtam elő. A gimnáziumban az angol tanárom lefordított nekem egy angol népdalt. A Ki mit tud?-on ezzel léptem fel, és így jutottam be a döntőbe, ahol azonban nem tudták a produkcióm műfaját meghatározni, ezért az „egyéb” kategóriába kerültem, ahol Forgács Gábor, aki jódlizott, kiütött végül. Vele egyébként azóta is nagyon jóban vagyunk.

Ezt a Ki mit tud?-ot látta Bergendy István, a Bergendy-együttes vezetője, és meghívott engem Vincze Viktóriával együtt, aki szintén egy szál gitáros előadó volt, a központi ORI-műsorukba. Számomra ez egy óriási lehetőség és szerencse volt, hiszen ismeretlen előadóként azonnal bekerültem a profik közé.

Fernbach Erika
Hogy sikerült a közös turné, melyek voltak a következő lépések az előadóművészi pályádon? 

Eszményi Viktória:
Elindult egy nagyon sűrű program az ORI-turné keretében, nagyvárosokban, stadionokban játszhattam egy rendkívül népszerű zenekarral. Innentől kezdve érkeztek a felkérések különböző műsorokba, elindultak külföldi megkeresések is. A Szovjetunióba valamint az összes szocialista országba az Interkoncert szervezésében magyar zenekarok és előadók mentek fesztiválokra fellépni vagy koncertturnékra. Sokszor voltam más zenekarokkal turnézni, nagyon szerettek, mivel egy szál gitárral kísértem magamat. Nekem ez nagy erőpróba volt, és élveztem, hogy megfeleltem az elvárásoknak. Igyekeztem humorral, koncentrálással, köztes szövegekkel megoldani azt a problémát, hogy egy névtelen előadó állt a közönség előtt. 

Fernbach Erika
Ez az óriási változás – hazai és külföldi turnék, koncertsorozatok – hogyan hatott rád, mi változott az életedben, amellett hogy elhagytad a szülővárosodat és Budapestre költöztél? 

Eszményi Viktória
Izgalmas fordulat volt ez az életemben, ami úgy kezdődött, hogy kaptam egy táviratot az Országos Rendező Irodától. Balassagyarmat egy kisváros, ahol a postahivatalból, ahol fogadták az üzenetet, azonnal elkezdett terjedni, hogy az Eszményi Viktória honnan kapott táviratot – egy felkérést. Óriási dolog volt ez akkor és ott, kérdezgettek is, hogy mi történik velem, én pedig mindig szeretettel válaszoltam a kérdésekre.

Megadtak egy dátumot, hogy mikor kell mennem az ORI-ba megbeszélésre. Egy osztályvezetővel kerültem kapcsolatba, aki egy idősebb nő volt és rendkívül szigorú tekintettel fogadott, amikor találkoztam vele. Arra próbált meg felkészíteni, hogy mivel jár a rengeteg koncert és turné: több órán át utazunk egy busszal vagy ott alszunk valahol, és onnan megyünk tovább. Azt javasolta nekem, hogy feltétlenül költözzek Budapestre, valamint elmondta, hogy emellett az életmód mellett nem lehet más munkát végezni. Én azt válaszoltam Cseri Máriának – így hívták őt –, hogy rendben van, hazamegyek és megbeszélem a szüleimmel. Ezzel a kijelentésemmel beloptam magamat a szívébe, mert ő is családanya volt. Később sok mindenben segített, támogatott, tanácsot adott nekem.

[...]

Fernbach Erika:
Hogyan került sor az első önálló lemezfelvételedre?             

Eszményi Viktória:
Amikor 1975-ben a Gemini együttessel turnéztam a Szovjetunióban, akkor ismerkedtem meg Heilig Gáborral, nagy szerelembe estünk, elindult a közös életünk, stabilizálódott a magánéletem. Gabi akkor a Geminiben játszott, majd utána a 100 Folk Celsiusban zenélt.

Én 1979-ben egy turné alkalmával találkoztam talán Fonyódon Várkonyi Mátyással és Miklós Tiborral. Miklós Tibort még érettségizős koromban teljesen véletlenül ismertem meg Salgótarjánban egy amatőr fesztiválon, és gondolom, a budapesti működésem kapcsán is tovább követte a pályámat. Találkoztunk tehát Fonyódon, beszélgettünk, és azt mondta, hogy ő a Bors őrsmester jogait szeretné megvenni és bemutatni Magyarországon, és megkérdezte, hogy volna-e a kedvem a darabhoz. Mondtam, hogy igen, természetesen. Majd rá egy évre felhívtak telefonon, és mondták, hogy az Evitát szeretnék megcsinálni, és felajánlották a kirúgott szerető szerepét ebben a darabban. Elmentem erre a megbeszélésre, majd tagja lettem a Rock Színház első társulatának. Elindultak az Evita próbái nyáron, és augusztusban mutattuk be a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.

Én közben már az úgy nevezett haknibrigádokkal is jártam fellépni, ami nagyon jó pénzkereseti lehetőség volt, valamint őrületesen jó iskola is, mivel egy szál gitárral léptem fel, ez nagy rutint adott a tiszta hangok megéneklésére. Ezeknek a fellépéseknek nagyon-nagyon sokat köszönhetek. Tehát jártam a haknibrigáddal belföldön, részt vettem külföldi turnékon, valamint éjszakánként próbáltuk az Evitát. Napról napra azt láttuk, hogy milyen fantasztikus lesz ez a darab, főleg amikor már élőben, zenekarral próbáltunk.

A bemutatóra rengeteg szakmabeli ember jött el, többek között Bors Jenő, a Hanglemezgyár vezetője. A premier hétvégén volt, hétfőn megkérdezte Erdős Pétertől, hogy miért nincs az Eszményi Viktóriának nagylemeze. Rögtön fölhívott engem Marcsika, Péter titkárnője, és behívott egy megbeszélésre. Azonnal a tárgyra tért és lemezszerződést ajánlott nekem.

Ekkoriban Gabi a Bojtorján együttesben játszott, akikkel én is énekeltem, valamint írtak dalokat nekem is. Horváth Attila írta a szövegeket, Gábor és a zenekar a zenét, nagyon jó anyag állt össze addigra, tulajdonképpen egy félkész album volt. A nagylemez végül 1981-ben jelent meg Eszményi címmel. Az egy szál gitáros múltam, a countrys vonal, amit vittem, valamint a Bojtorján, ami szintén country stílusban játszott – minden összeállt és ezek alapján kikiáltottak Magyarország country királynőjének.

Fernbach Erika:
Ezután következett az 1981-es Táncdalfesztivál. Miért a Vidéki lány című dallal indultál? 

Eszményi Viktória:
Beadtunk pár dalt és ezt választották be. Valójában ennek nem igazán örültem, mivel a fesztiválokra mindig nagy lélegzetvételű dalokat visz egy előadó, és a Vidéki lány nem az a tipikusan fesztiválos nóta, úgy éreztem, hogy ez nem fog igazi áttörést elérni. De bele kellett nyugodnom, hogy a Vidéki lánnyal indulok, és végül ez a dal nagyon nagyot ütött. Különösen a vidéki embereknél, de a környező országokban is, a magyarlakta vidékeken mindenki engem szeretett volna látni-hallani. Annyira megdobta az ismertségemet, és annyira éreztem az emberek szeretetét, hogy szinte alig hittem el. 

Fernbach Erika:
Nemzedéki életérzést énekeltél meg, a korszak fontos és megkerülhetetlen társadalmi kérdése volt, hogy rengetegen költöztek vidékről városba. Milyen további utórezgése volt a dalnak?

Eszményi Viktória:
Azontúl hogy én rengetegszer adtam elő, még egy filmbe is felkértek, ahol szövőlányok egy munkásszálláson élnek, és meghívnak egy koncertre engem mint vidéki lányt. Az én dalom lett a film betétdala. A koncertek után a vidéki emberek kacsától kezdve az almán át sok mindennel elhalmoztak, aminek a művész kollégáim is nagyon örültek, mivel megosztottam velük az ajándékokat.

Fernbach Erika:
Soha nincs biztos „slágerrecept”, mégis mit gondolsz, a Vidéki lány miért lett ennyire sikeres?

Eszményi Viktória:
Igen, soha nem lehet tudni, hogy melyik dal lesz sikeres.  Talán a Vidéki lánynál a szöveg rólam is szólt, magamat tudtam adni. Az előadásmód és a jelmez is sokat dobhat a produkción, például amikor a döntőbe bekerültem, pöttyös ruhában, szeplőkkel. Ez tulajdonképpen azért alakult így, mert azt szerették volna hogy más legyen a fellépőruhám. Az elődöntőben még amerikai countryruhában adtam elő a dalt, ami nagyon szeriőznek és intellektuálisnak tűnt, és az előadásmód is inkább „helyeske” volt. Amikor kitalálták nekem a jelmeztervezők és Gabi az új ruhámat, akkor a férjem azt mondta nekem hogy „figyelj ide, hidd el nekem hogy az a lényeg hogy ez üssön, hogy más legyen, mint a többi”.

A zsűri megnézte a főpróbát, és utána megkeresett egyikük és azt mondta nekem, hogy ha így megyek ki a színpadra, akkor nem fogok nyerni. Ebben a pillanatban Victor Máté, aki a zenei osztály vezetője volt a televíziónál, azt mondta ennek a zsűritagnak  hogy „nagyon szépen kérlek, ne zavard a művészeket, itt már semmit nem lehet változtatni”. Gabi azzal biztatott, ha úgysem nyerek, akkor tulajdonképpen mindegy is.  Ettől annyira felszabadultam, hogy  már semmi nem érdekelt, így magamat tudtam adni a színpadon. Később mesélték nekem hogy miután a dal ennyire sikeres lett, a jelmezkölcsönzőkben elkészítették ugyanezt a jelmezt, mint amit én viseltem a döntőben, vidéki lányként, mivel annyira sokan keresték.

A teljes, lábjegyzetelt interjú erre a linkre kattintva érhető el.

Fotó: discogs.com

Az interjút Fernbach Erika készítette.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.