Volt egyszer egy beatkorszak

Rejtői turné Algériában és egyéb nehéz helyzetek – interjú Nagy Judittal a Rangers és a Thomastik énekesnőjével

2021. február 03. - beatkorSzaki

rangers_1967_nagyjudit_solteszrezso.jpg

Nagy Judit a Rangers énekesnője volt, 1970-ben pedig Algériában vendégszerepelt Cserháti Zsuzsával és a Thomastikkal. Piros tárcsákról, színfalak mögötti hubertusozásról, gázsikról és kiülésekről mesélt nekünk. Kiderült aztán az is, hogy a gázsik olykor elmaradnak, előkerülnek viszont a kések. Megdöbbentő kalandok a hetvenes években ORI-turnén innen és túl.

Hogy csöppentél bele a beatkorszakba?

A Krúdy Gyula utcában laktunk akkoriban, és mivel édesapám zenélt, de sokakat tanított is – köztük Pege Aladárt például –, állandóan zenésztalálkozó volt nálunk, mindennaposak voltak a reggelig tartó bulik. Anyukám volt a szendvicses, ő etette a díszes társaságot. Romwalter Sanyi is feljárt édesapámhoz, aki a Rangers basszusgitárosa volt akkoriban. Egy alkalommal mondtam neki, hogy egy gitáros srác meghívott a MOM-ba, hogy lépjek fel velük. Azelőtt én még sosem énekeltem közönség előtt. Sanyi meg mondta, hogy az az ő klubjuk, csak azt a napot átadták egy másik zenekarnak, mert ők vidékre mennek játszani. De próbáljam meg mindenképp, ők is be fognak esni a vége felé. Úgyhogy begyakoroltunk három számot a zenekarral, felmentem a színpadra, a közönség meg nem engedett le. Utánam Ambrus Kyri lépett volna fel, ott idegeskedett a függöny mögött, mert neki tovább kellett mennie egy másik fellépésre. Végül megérkezett a Rangers, engem pedig Soltész Rezső emelt le a színpadról. Megpuszilt és megkérdezte, hogy leszek-e az énekesnőjük. Rögtön igent mondtam. Egy perc sem telt még el, és odajött Baronits Zsolt is, hogy leszek-e a Syrius énekesnője. Bocs, mondtam, most ígérkeztem el. Még aznap este alá is írtuk a szerződést a MOM igazgatójával. Volt ezzel egy kis kellemetlenség is, mert a Rangers előző énekesnője, Egervári Márta Romwalter Sanyi barátnője volt. Persze nem szánt szándékkal toltam ki őt a bandából, semmit nem tudtam a zenekari ügyekről.

rangers_19670527_mom_plakat.jpgForrás: Nagy Judit archívuma

Az első plakát, amelyen szerepel a neved szerepel, 1967. május 27-i.

Igen, és én akkor nem voltam még tizennyolc éves sem, de nagyon jó viszonyban voltam a zenekar tagjaival. Meggyesi Péter volt a dobos, Soltész Rezső testvére játszott szólógitáron, Rezső volt a ritmusgitáros, Romwalter Sanyi a basszeros, Mátrai Péter pedig a billentyűs. A Rangersnek jó felszerelése volt, az egész zenekar konszolidált fiúkból állt, abszolút fiúsítva voltam, egyik tag sem próbált velem kikezdeni, Rezsőtől pedig sokat tanultam.

Az első igazi bemutatkozó koncertünkön egy világoskék Rotschild-ruhában jelentem meg. Nagyon cuki volt, fodrásznál is jártam. Rezső meglátott és ezt mondta: „Életem. Gyönyörű vagy, de ide nem ez kell.” Hát mi? Hazamentünk, feltúrta a szekrényemet, kivett egy miniszoknyát, egy csizmát és egy rövid ujjú garbót. Dévényi Tibi konferált be, én meg nem mertem kimenni a színpadra. A Little Mant kellett volna énekelnem. Végül Tibi kijött értem a színfalak mögé, és berángatott. Sikítozott a közönség, amíg élek, nem felejtem el ezt az élményt. Cilla Black- és Petula Clark-dalokat énekeltem. De volt Gimme Some Lovin’ meg a korszak slágerei is. Saját dalokat akkor még nem írt a zenekar, csak nyugati számokat másoltunk, ahogy a többi banda is. Ahogy említettem már, állandó klubunk volt a MOM-ban, ahol óriási tömegek előtt játszottunk, ott tartottuk a próbáinkat, de eljutottunk vidékre is.

Meddig voltál a Rangers énekesnője?

Nagyon jó volt a zenekarral, de közbejött az 1968-as Ki Mit Tud?. Egy szép olasz dalt énekeltem, és mielőtt adásba kerültem volna, a műsorvezető, Megyeri Károly odajött, hogy „Nem izgul, ugye? Maga fogja megnyerni. Ezt írásba adom” Jó, köszönöm, de persze nem hittem neki. Előttünk egy szegedi fiatal srác énekelt, de nagyon gyenge volt. Aztán mi következtünk. Még be se fejeztem a dalt, amikor Major Tamás, a zsűri elnöke felemelte a piros tárcsát. Megyeri arcán láttam, hogy nem érti, úgyhogy bemondta, hogy ő most a nézők között tart közvélemény-kutatást. Mindenkinek „a lány” tetszett. Megyeri visszajött, Major pedig intett, hogy ne kérjen indoklást. Pedig az mindig volt. Hát, sajnáljuk Judit, vegye át az ajándékot. Valami műanyag táskát adtak a kezembe. Major a fülembe súgta, hogy adás után beszélnünk kell.

Bementem az öltözőbe és kérdeztem, hogy Hubertust hozott-e valaki, mert most rám férne.

Senki sem értette a dolgot. Major végül elmondta, hogy nekem kellett volna nyernem, de van egy kis bibi. Ez egy amatőr verseny, én pedig két hete megkaptam a működési engedélyt. Erre én, hogy ez a verseny hónapok óta tart. A kerületi, a városi és a megyei selejtező idején még nem voltam hivatásos előadóművész. Miért nem szóltak erről előre? A tévészereplés alapján mindenesetre jött pár ajánlat, az egyikkel fél évre kimentem Jugoszláviába.

Mikor hazajöttem, Rezsőékkel még énekeltem itt-ott – Béke Kupola, Éden és Hallo Bár, Astoria, ilyen helyeken játszottunk –, de kevés volt a gázsi, abból nem tudtam megélni, úgyhogy kiléptem. Egyébként a Sámsonnal is felléptem ekkoriban a Csiliben. Gerdesits Bétus, meg az egész bagázs nagyon jó volt.

Ezután következett Algéria.

1969 vége felé volt egy meghallgatás az ORI-ban, Algériába kerestek fellépőket. Kelemen Márta, Cserháti Zsuzsa és én lettünk az énekesek, és a Thomastikot választották kísérőzenekarnak. Így voltam Algériában három hónapig. Na, ott voltak botrányok, ami után hat hónap ORI letiltást is kaptam. Zsuzsát csak azért nem függesztették fel, mert még csak regiszteres előadó volt.

thomastic_1970_algeria_csibaattila-takarasban_nagyjudit_halaszocsi_szabosandor_jeszenszkyistvan_1.jpgNagy Judit és a Thomastik Algériában - Fotó: Nagy Judit archívuma

Miből lett botrány?

Már a kiutazásunk előtt elkezdődött. Zsuzsa megkérdezte, mennyi napidíjat kapok. Úgy emlékszem, 30 dolláros összeg volt talán, ezt el is mondtam, erre kiderült, hogy neki csak a felét ígérték. Merthogy a másik felét, mint zenekari tagnak le kell adnia, hogy hozzájáruljon a cuccvásárláshoz. Mondtam, hogy ez még elfogadható is lenne, de mi lesz, ha már nem leszel a zenekar tagja? Biztos, hogy elhozhatod mondjuk a mikrofont, vagy az erősítő egynegyedét?

Az első heti fizetésnél Zsuzsa sírva jött fel a szállásunkra, hogy csak a fele pénzt kapja. Lementem, és közöltem a zenekarvezető Csiba Attilával, hogy kettő perce van, hogy kifizesse Zsuzsának a teljes gázsit, mert utána hívom az Interkoncertet. Hogy ezt ők megbeszélték. De nem beszéltétek meg. Na, onnantól mindenféle kurváknak mondtak bennünket, bele a mikrofonba. De Zsuzsa megkapta az ígéretet a pénzére.

Mikor már majdnem lejárt az egy hónap, jött az újabb ajánlat, hogy mehetnénk tovább Oránba. Csak ott majd az asztalhoz is ki kellene ülni a vendégekhez. Na, állj! Erről szó sem lehet. Már az első hónapban is előfordult, hogy menekülnünk kellett a ruházatunk miatt. Ezek után nem akartam újabb szerződést aláírni, és Zsuzsa sem. Végül Csiba Attila azt mondta, beszélt a góréval, és a szóban forgó részt kihagyták a szerződésből, így elvállaltuk.

thomastic_1970_oran_hirdetes.jpgForrás: Nagy Judit archívuma

Átmentünk Oránba, egy kabaréban volt a műsor. Zsonglőrök, táncosok, légtornászok és három zenekar váltotta egymást. Először úgy tűnt, nem lesz gond és a gázsi is egy kicsit magasabb volt a korábbinál. Második nap bejött a százötven kilós arab góré, hogy „Na, lányok, kifele az asztalokhoz!” Mondtuk, hogy nem. „Mi van?! Hogyhogy?! A szerződésben benne van, hogy a házirendhez alkalmazkodni kell.” Másnapra át is írta a házirendet…

Zsuzsa összeismerkedett valami francia sráccal, akinek helyi hajógyárosok voltak a szülei. Elmondtuk, mi van, és hogy nekem kellene egy orvos, aki leigazolja, hogy nem ihatok, mert nem akarok kiülni. Zsuzsa nem értette a helyzet súlyosságát, ő úgy volt vele, hogy ő kiül, legalább egy kicsit megtanul franciául. Végül szereztünk papírt, majd jött a második hét, a gázsi kifizetése. A tulaj csekket adott, de mikor bementünk a bankba, kiderült, hogy fedezetlen. Ott álltunk egy fillér nélkül.

A bárban amúgy napi szinten ment a verekedés. A többi lány persze kiment az asztalokhoz. Egy nap bejöttek Zsuzsa barátai, megkértek, hogy üljek ki hozzájuk. Hát, hozzájuk kimentem. Nem volt szerencsés döntés, mert a szomszédos asztalnál aznap épp a helyi rendőrök ültek, erősen berúgtak annak ellenére, hogy az iszlám tiltja az alkoholfogyasztást és a mellettem levő fiút felemelte az egyikük a nyakkendőjénél fogva, hogy „Szabad?”. A srác barátnője kikérte magának ezt a stílust, erre akkora fülest kapott, hogy átrepült a terem másik végébe, aztán óriási verekedés tört ki, miközben a zenekar tovább játszott.

Ez az a kép, amit a Rejtő-regényekből ismerhetünk Oránnal kapcsolatban, de ez itt a valóságban történt, és előkerültek a kések is.

A górét közben lecsukták a fedezetlen csekkek miatt, jött a fia, aki még keményebb volt. WC-re is csak egyszer lehetett kimenni, és ezentúl enni sem lehetett az öltözőben, aki pedig nem ült ki a vendégek közé, annak hajnal háromig bent kellett maradni. Akkor azt mondtuk Zsuzsával, hogy ebből elég. Eljöttünk a bárból, átmentünk egy közeli helyre szerződést keresni. A tulaj fia csak erre várt. Ha valaki megszegi a szerződést, az ki van rúgva. De az egész zenekar. Ha Csibáékon múlt volna, a mai napig ott lennénk fizetés nélkül.

Elmentünk a nagykövetségre is, hátha tudnak segíteni. Merthogy Csiba a nála letétbe helyezett egy havi gázsinkat sem akarta kiadni. A követségen felajánlották, hogy fedezik a hazautazásunkat, de egyéb segítséget nem tudnak nyújtani. Csiba végül úgy döntött, hogy visszamegyünk Algírba és majd onnan intézkedik a hazautazásról. Én közben le is betegedtem, borzasztó rosszul voltam, Zsuzsa ápolt, amennyire tudott.

Aztán a zenekar lelépett, hazarepültek, nélkülünk. Az volt a szerencsénk, hogy Zsuzsa barátai segítettek. Zsuzsa szerelmes lett, és akárhogy könyörögtem, hogy ezt ne csinálja, kint maradt. Én időben hazajöttem, és jelentkeztem az Interkoncertnél, ahol közölték, hogy hívjam haza Zsuzsát, mert különben disszidensnek fogják tekinteni. Nagy nehezen ezzel rá tudtam venni. Na, ez volt Algéria. Rémálom. És a tetejébe, az ORI kezdeményezésére letiltott a Filharmónia.

Végül külföldre kerültél.

Ez sem volt egyszerű. 1974 és 1978 között egyáltalán nem léptem fel. Majd elváltam, és visszamentem a színpadra – akkor már Garai Judit néven. Végül kaptam egy nyugati szerződést, de közölték, hogy nem fognak kiengedni. Hogy miért? A turnéra végül egy ismert táncdalénekes akkori feleségét vitték. Beküldtem édesapámat az OSZK-ba, hogy derítse már ki, mi ennek az oka? „Jaj, hát a lányod, nem tudtuk. De akkor elmondjuk, csak ne mondd vissza neki.” Nyilván visszamondta. Kiderült, hogy fentről jött az utasítás, mert az énekesnő tégla… Uh. Úgyhogy kicsit felszabadultan mentem a zenekarhoz búcsúzni, hogy legyetek boldogok, egy téglával többen vagytok. Ők aztán pokollá tették a nő életét odakinn.

Két nap múlva kaptam egy másik lehetőséget a német Tivoli Parkba, 3000 márkás fizetéssel. Nemcsak énekelni, de konferálni is kellett más műsorszámokhoz. Ott ismerkedtem meg egy belga akrobatával, aki később a férjem lett, ezért élek a mai napig Belgiumban.

1996-ban hazajöttem, mert édesapám meghalt és nem akartam magára hagyni az édesanyámat, akkor gyerekeket is tanítottam énekelni, leginkább hobbiból. 2012-ben aztán újból kiköltöztem Belgiumba.

Szerző: Bálint Csaba

Nyitókép: Nagy Judit archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr4316363072

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása