A Hungaria együttes 1971 tavaszán Fenyő Miklós, Sipos Péter, Barta Tamás, Csomós Péter, Tóth József felállásban készítette el második, Tűzveszélyes című nagylemezét. Ebből az alkalomból a Kanadában élő Sipos Péterrel, az együttes akkori basszusgitárosával és szerzőjével készítettünk interjút.

Mikor derült ki, hogy az 1970 áprilisában megjelent Koncert a Marson után készíthettek még egy albumot?

Szeptember közepén állapodtunk meg Erdős Péterrel, hogy jöhet a második LP. Erdős hamar ráállt, mert az elsőből kiadott 49 ezer példány elfogyott, és közben nem kellett nekünk aranylemezt adnia, mert az csak 50 ezer után járt volna... A szerencse az volt, hogy átvettem a Fenyőtől a tárgyalásokat, úgyhogy én voltam kapcsolatban a szakmai vezetőkkel. Engem kedveltek, őt kevésbé, így olajozottabb volt a gépezet.

Hogyan emlékszel a lemez felvételi munkálataira? 

Egy kicsit olyan volt az egész, mint a négy liverpooli huligán esete az Abbey Road felvételei közben. Egy ronda autóbaleset következtében felszínre került, hogy még az előző nagylemezt érintő elszámolási vita miatt már elvileg nem volt zenekar, de még egyszer nekirugaszkodtunk. Őnáluk ugyanez volt a helyzet. A Let It Be album már kész volt, de nem jelent meg, és már kellően utálták egymást. De mégis – McCartney ötletére – még egyszer bementek a stúdióba. Talán a Hungaria nem olyan jelentős világviszonylatban, de mi zenélni akartunk és nem akartunk kihagyni egy nagylemezt.

El sem tudom hinni, hogy már ötven éve annak, hogy a Rottenbiller utcában izzadtunk Juhász Pista zenei rendező zseniális kezei alatt... Pista volt a csúcs, azóta sem értett senki úgy a szakmához, ahogy ő. Dobó Feri ugyanez, de ő a technikai vonalon működött.

Fotó: Majnik László archívuma

Mennyi idő alatt és hogyan készültek el a felvételek?

Természetesen az akkor szokásos négy sávos technikával dolgoztunk. Sok részösszeírást végeztünk emiatt, de Juhász és Dobó fantasztikus közreműködésével azért mindig sikerült megcsinálni azt, amit akartunk. Nagyjából egy hónap alatt készült el a lemez. Heti öt napot voltunk bent, néha négy, néha pedig nyolc órát dolgoztunk a felvételeken. Azt hiszem, ösztönösen jött minden. Olykor kicsit elvacakoltunk egy
ötlettel vagy egy ritmussal, de általában csak 1-2-3-4, és gyerünk!

Az alapok őrületesen keményen szólnak, a basszus is nagyot szakít. Azt beszélik, hogy a Fender Precisionodat zongorahúrokkal szerelted fel. Ha így volt, honnan jött az ötlet? 

A zongorahúr ötlete? Fogalmam sincs. Lehet, hogy valaki mondta, lehet, hogy az én agyamban született meg. Nem emlékszem pontosan. Az viszont biztos, hogy utána egy vagyonba került kiegyenesíteni a hangszer nyakát – ráadásul nem is sikerült tökéletesen. Aztán a disszidálásom másnapján Nyugat-Berlinben el kellett adnom a gitárt, mert nem volt egy vasam sem. Megtarthattam volna az Interkoncertnek járó háromezer márkát – akkor az nagy pénz volt –, de sajnos hülyének születtem, és becsületből hazapostáztam nekik a pénzt. 

Hogy emlékszel Barta Tamásra? Ő hogy dolgozott a stúdióban?

Csomós egy isteni színpadi karakter volt, a hangja is érdekes, de gitározni nem nagyon tudott, úgyhogy a lemezen minden gitárt a Barta és én játszottunk fel. Tomi általában otthon kidolgozta és begyakorolta a szólóit, ahogy a kíséreti részeit is.

Volt, amikor összeültünk és próbálgattunk dolgokat, de általában mire a stúdióba mentünk, már tudta, hogy mit fog játszani. Sosem volt egy Tátrai-féle improvizatív gitáros, aki helyben olyat tudna nyomni, hogy kész vagy tőle, de mégis az egyik legnagyobb volt a maga idejében.

Különben a Tomi nem volt egy kellemes kolléga, de nekem szerencsém volt, mert jó barátok voltunk egészen a disszidálásáig. Az egyetlen voltam, akivel megosztotta, hogy nem fog visszajönni. Bennem bízott.

Barta milyen hangszereket használt a Hungariában? Felvetődött, hogy a Tűzveszélyes lemezen esetleg egy, a Szendrődi Zsolttól megvásárolt Hagström gitár szól.

Emlékszem a Hagströmre, de ha jól tudom, azt egyik nagylemezen sem használta a Tomi. Megvolt már neki a Gibson Les Paul Goldtop. Volt még egy piros Höfner 3-pickupos gitárja (a Koncert a Marson borítóján is látható – a szerző), és néha az én EKO gitárommal is játszott, a stúdióban pedig olykor használta a Hanglemezgyár tulajdonában lévő Gibson Firebirdöt is. Volt ott egy ugyanilyen basszusgitár, az első LP idején játszottam vele egy darabig, de aztán a felvételek közepén megvettem a Precisiont, és onnan kezdve már csak az volt. Utáltam a Firebird basszust.

Barta a Tűzveszélyesen már kísérletezik a slide-technikával. A zenekaron belül mennyire lelkesedtetek ezért?

Bartát, mint gitárost nagyon tiszteltük, elvégre már a Syconoros időkből tudtuk, hogy mire képes. Leginkább a szorgalma volt az, ami naggyá tette őt. Amikor felfedezte a slide játék örömeit, alig lehetett lebeszélni róla. Éjjel-nappal gyakorolta. Ha jól emlékszem, Johnny Winter volt a nagy példaképe, állandóan őt hallgatta és próbálta utánozni. Ahogy 1965–66-ban állandóan Chuck Berry szólt a magnóján, és őt koppintotta le. Azokról a felvételekről tanult meg gitározni, ahogy Keith Richards is.

Ti milyen lemezeket hallgattatok a Tűzveszélyes felvételeinek időszakában? Mi hatott rátok leginkább akkoriban?

Minden! A Beatles, a Beach Boys, a Hollies, a Stones, de a country is. Az eredmény ezeknek a keveréke lett. Legalábbis azt hiszem. A Hollies nemcsak az én egyik kedvenc zenekarom volt, hanem Fenyő és Barta is nagyon szerette őket. A countryért leginkább Fenyő és Barta rajongott, Tomi játékát nagyban befolyásolta is a műfaj. A Beach Boys Pet Sounds című lemezét viszont mi imádtuk a legjobban Fenyővel.

A Tűzveszélyesen található korai pályafutásod mesterműve, A természet szava. Mesélnél egy kicsit a keletkezéséről?

Volt egy kis akkordmenetem, amit régóta fejlesztgettem magamban. Egyszer Fenyőéknél játszani kezdtem a zongorán, amíg Fenyő a fürdőszobában készülődött. Kiszólt, hogy „ezt nem gondolod komolyan, Sipikém...“. Mondtam neki, hogy „nagyon is“, és rajta lesz az új nagylemezen. Fel is hívtam Révész Tamás barátunkat, hogy írja meg rá a szöveget A természet ajándéka címmel. Ez lett végül A természet szava. A négy sáv miatt nem volt egyszerű rögzíteni a számot, Tóth Józsival vettük fel az alapot, ő a dob mögött, én pedig zongoráztam. A basszust csak később játszottam rá. A nagyzenekart Bágya András vezényelte, Juhász Pista látott fantáziát a hangszerelésemben, amit George Martin hatása alatt írtam meg. A végeredmény annyira tetszett neki, hogy később kisebb hangszerelői munkákkal is megbízott.

A nagyzenekar felvétele ekkor úgy ment, hogy be volt állítva a terem két sarkába két marha nagy hangszóró. Azon hallották a zenét, arra játszottak. Kivitelezhetetlen lett volna akkoriban másképp.

A természet szavára amúgy ma is nagyon büszke vagyok. Akkoriban is sok gratulációt kapott a dal, elismerést vívtam ki vele szakmai berkeken belül. A nagyközönség viszont soha nem értette meg, és sosem lett belőle sláger.

A lemez felvételeinek keverésekor is jelen voltatok vagy azt már rábíztátok a lemezgyári szakemberekre?

Nem bíztuk rájuk, mert nagyon érdekelt minket, hogy a dalaink hogy szólnak, így aztán végig ott voltunk a keverésen, amíg a master el nem készült.

Emlékszel még, hogy a Tűzveszélyes címet ki találta ki és, hogy miért nem került rá a lemez címkéjére? Úgy tudom, nem használhattátok az eredeti tasakterveket sem, hanem egy, az MHV által több könnyűzenei kiadványnál is alkalmazott egyenborítóban került a boltokba az album. Mit szóltatok ahhoz, hogy így alakult?

A Tűzveszélyes a Fenyő ötlete volt, és jó címnek gondoltuk mindannyian. A borítótól idegbajt kaptam, pláne amikor az Erdős megmutatta azzal, hogy „ez lesz Siposkám, és örüljetek, hogy megjelentetjük a lemezt“. Azt mondta, a borítókért Tomaj Zsuzsa a felelős, és ő ezt választotta. Próbáltam rádumálni az eredeti tervre, de nem sikerült. És már nem volt kedvem tovább harcolni. Inkább kisírtam az első Juventus-kislemezt. Nem lett valami nagy szám, pocsékul szólt, de valahol el kellett kezdeni.

Mire megjelent a Tűzveszélyes valamikor áprilisban, én fejben már száz százalékosan a Juventusnál voltam, azon gondolkodtam, miképpen tudnék megszabadulni a Pápay-Faragó László vezette banda akkori tagjaitól. Egy hónap után sikerült. És akkor odavihettem a volt Hungariából a Csomóst és a Tóth Józsit, Csomós pedig hozta a Tátrait. Igaz, csak két év volt a Juventus, de én nagyon büszke vagyok az akkori teljesítményemre, főleg a vokális dolgokra. A Pápay–Csomós–Sipos-hangok valahogy nagyon jól összepasszoltak, hasonlót éreztünk, mint a Crosby–Stills–Nash találkozás. Ők is rájöttek, hogy a három hang mennyire jól cseng együtt...

Szerző: Majnik László

Nyitókép: Sipos Péter archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.