Pétersz Miklós Bencsik Sándor gyerekkori barátja és zenésztársa volt, együtt játszottak Samu első zenekarában is. Mesélt nekünk építőtáboros dobozgitározásról, a Kefírről, aminek Cream-számok voltak a repertoárján, és elárulta azt is, miért és merre kanyarodott el a zenétől.

Hogy kezdtél zenélni?

Általános iskolás koromban Kecskeméten voltam kolis, ott kezdtem zenélni, egy bizonyos Szendrődi Feri nevű sráccal. Egyre inkább érdekelt a gitározás és egy építőtáborban összeismerkedtem Bencsik Sanyival 1967, vagy 1968 nyarán. Esténként gitározgattunk. Én mutattam neki dolgokat, aztán meg ő mutatott nekem dolgokat. Főleg akkordmeneteket próbáltunk megfejteni a két dobozgitárunkon. És összebarátkoztunk. Én attól fogva Samnak hívtam, így, magyarosan.

Hol volt ez az építőtábor?

Valahol az osztrák határ mellett. Azért nem tudtak kirúgni bennünket, mert a határsávban voltunk, és nem lehetett elhagyni a tábort. Pedig a statisztika szerint a teljesítményünk csak napi két-három lapátnyi munka volt.

Ősszel egy nap bejött a pedellus és átadott egy levelet az éppen órát tartó tanárnak. Felolvasta, hogy a táborban nyújtott munkámért dicséretet kaptam, mert esténként zenéltünk az ott lévő gyerekeknek a Sammal. Beatles-, Stones- és Illés-számokat játszottunk, a többiek meg énekeltek hozzá. A Cream és Hendrix voltak a kedvenceink, de azt két dobozgitáron nem erőltettük. Sam nagyon sok dalt tudott, fülről szedte le őket. Vagy ha mondjuk elterjedt, hogy valaki a kerületben tud egy számot, akkor elmentünk, megmutatta, majd hazamentünk.

Később olvastam, hogy McCartney-ék is ugyanezt csinálták Angliában. Képesek voltak elvonatozni egy szomszéd településre is, ha ott valaki tudott egy bonyolultabb akkordot.

Samnak a dobozgitár helyett rövidesen lett egy elektromos gitárja, amit az édesapja csinált, nagyon érdekes volt, valami bőrrel is be volt vonva. Kényelmes volt rajta játszani.

Jártatok tanárhoz is gitárt tanulni?

Egy szerb emberhez jártunk a Nyár utcába pár hónapig, aki tulajdonképpen tamburán játszott. Az öreg mindig leírta ötvonalas kottába, hogy mit gyakoroljunk.

Bencsik Samu első zenekara, a Kefír Martonvásáron alakult. Ez hogy történt?

Mikor vége lett a tábornak, Pesten is összejöttünk zenélni és egyszer mondta, hogy menjek le vele Martonvásárra, mert ott van egy zenekar, amibe belépne. Varga Sándor volt a basszusgitáros, övé volt az erősítő és ezért nem lehetett kitenni a bandából, így nekem ott kezdetben nem volt helyem. De együtt mentünk Sammal próbára és az úton mindig megtanultunk mondjuk két Shadows-számot. Később meg Creameket.

Martonvásáron a helyi művház igazgatójának a fia volt az, akinek volt felszerelése, tulajdonképpen köré szerveződött a kezdeti Kefír. Az első promóképen még nem szerepelek, de 1969-ben végül én is bekerültem a zenekarba. Tulajdonképpen még akkor is kezdőnek számított az együttes.

Még ezen a nyáron, vagy már 1970-ben voltunk Velencén a KISZ vezetőképző táborában, ahol a faliújságra rólunk tettek ki képeket. Öt-hat darab volt, csak egyet vettem le, ez maradt meg. A viszonyokat jellemzi, hogy Szendrődi Feri azért csak ül a fotón, mert nem volt basszusgitárunk, ő így csak asszisztált a koncertekhez oldalról. Ő egyébként a Vujicsics alapító tagja lett később és nem is volt igazi Kefír tag, csak lejött velem

Egy hónapot játszottunk Velencén, volt egy kis gázsi is, de igazából a szállás és az étkezés volt a fizetség. Meg hát a nyár! Napközben part, lángos, kis gyakorlás, este koncert. Ekkor rajtam kívül Provoda József, Sam és Varga Sándor voltak a zenekar tagjai. Játszottunk egyszer a Fehérvári úti Cérnagyárban is, de azért ez még nagyon amatőr korszak volt, nem volt túl sok koncertünk.

Samu ekkor írt már saját dalokat is?

Igen. A vonaton gyakorolgattuk a feldolgozásszámokat és ekkor már mutogatta a saját témáit, de azok jobbára csak riffek voltak, nem kerek dalok. Talán a Zöld lámpa volt az első teljes dala.

Hogy szűnt meg a zenekar?

Hitegetett a martonvásári vezetés, hogy lesznek hangszerek és erősítők, de nem lettek. Sam és én kiléptünk és külön mentünk tovább. Nagyon haragudtam rá, hogy az történt vele, ami történt. Gyerekkori barátok voltunk és egész máshogyan ismertem meg őt. Mindig annyira vigyázott magára. Például próbáltam rávenni közös csajozásokra, és ilyenkor arra törekedtem, hogy „tapasztaltabb” csajjal kavarodjunk össze. Ő meg mindig azzal jött, hogy: „Nem, mert attól összeszedünk valamit”. Ő lett volna az utolsó, akiről azt gondolom, hogy majd kiugrik egy ablakon…

Mikor az újságban olvastam a hírt, azonnal rohantam fel a Lecke utcába. A szülei el sem hitték, teljesen tanácstalanok voltak.

Sokáig nem próbálta ki a füvet sem, félt, hogy rászokik. Aztán egyszer, már a P. Mobillal Miskolcra mentek a hetvenes évek második felében, oda vitt magával és mikor visszajött nagyon lelkesedett, mondta hogy: „Te, úgy mentem, mint a golyó!” De nagyon nehéz volt őt rávenni ilyenekre, mert vigyázott magára.

Bencsik Sándor a P. Mobillal 1973. június 10-én a Diósgyőri Rockfesztiválon. Forrás: Pétersz Miklós archívuma

Találkoztam vele közvetlenül a disszidálása előtt, sokat mesélt az akkori életéről, és arról is, hogy nehezen jön ki az apósával. Volt egy libafoszöld Skodája, azzal feketén taxizott, mert a zenekarozás sem ment. Figyelte a taxidrosztokat, és ha nem volt álló jármű, de vártak taxira, akkor odagurult és kiszólt, hogy: „Maszek jó lesz-e?” De fiatalokhoz sosem ment oda, nehogy felismerjék. Azt is felvetette, hogy vidéken kellene taxiznia. Nagyon szarul érezte magát. Mondta nekem, hogy el van keseredve, de akkor sem gondoltam, hogy esetleg öngyilkosság járhat a fejében. Keserűen, de félig poénosan kérdezte még a kimenetel előtt, hogy akkor most mit csináljon? Játsszon diszkót? Nagyon nem ment akkor a rockzene…

Én azt láttam, hogy nem olyannak állították be a halála után, mint amilyen volt.

Mire gondolsz?

Tudod, nem tetszik, hogy Samot a rendszer üldözöttjének próbálják megfesteni. Hogy azért nem voltak sikeresek a zenekarai, mert üldözték őket. A hetvenes években próbáltam lebeszélni arról is, hogy a P. Mobilban legyen, vagy ott maradjon. Baromi jól gitározott már tizenhat évesen, de még tovább kellett volna fejlődnie. Tovább kellett volna lépnie, de nem lépett tovább.

De hova tovább?

Olyan zenésztársak kellettek volna neki, akikkel messzebb jut. Gondolok itt egy Som Lajosra például. Sammal sokat jártunk Sakk-Mattra, neki Radics volt az isten akkoriban. Teljesen el volt ájulva tőle. Pedig szerintem Sam már ekkor is jobb volt, mint a Béla. A Sunshine Of Your Love szólóját Radicstól koncerten kagylózta le. Pontosan úgy játszotta. Sam imádta az Ifiparkot, mindig azt mondta róla, hogy: „Az a mi Hazánk.”

Mikor Sam a sikerei csúcsán volt, akkor is panaszkodott a zenésztársaira. Schustert nem szerette, Vikidált pedig még kevésbé. Igaz, Schusterről – ha panaszkodott is – végül sosem hagyta ki, hogy elmondja, „azért sok jó dolgot csinál”. Valahol tisztelte őt. Azt viszont nagyon utálta, hogy Vikidál más műfajok felé kacsintgat. Árulónak tartotta.

Sokszor mondtam neki, hogy van feljebb is siker, ez másodvonal, ahol van. De a közönségsikert imádta, tömegek jártak P. Mobilra. Sam piperkőc volt. Baromira vonzotta a származás kérdése. Egyszer fenn volt nálunk és apám szóba hozta a nemesi származásunkat, de úgy, hogy röhögött az egészen, mondván, hogy valamelyik ős biztos vette azt a nemesi címet. Nekünk nem számított. De Sam ettől bepörgött. Elkezdte kutatgatni a Bencsik nevet. És rájött, hogy ez nem egy túl különleges és ritka név.

Ezek az elkülönülések minden téren foglalkoztatták. A Fehérvári úton volt egy trafik, ahol szálanként is lehetett cigit kapni. Vett három szál Marlborót, azt egy üres marlborós dobozban tárolgatta, de egész dobozra akkor még nem volt pénze. De a közönség előtt gyakran elővette azt a marlborós dobozt. Ezért sokat zrikáltam.

Mindig a legjobbra törekedett, ez látszott abban is, hogy később is állandóan cserélgette a hangszereit, semmi sem volt neki elég jó.

Neked hogy alakult aztán a zenei pályád?

Én is szerettem a rockot, de továbbléptem a dzsessz felé. Pegéhez jártam az OSZK stúdióba, és ez nagy dolognak számított, mert kevés nem roma tanítványa volt. Ezen mindig vitatkoztunk Sammal. Neki nem tetszett a dzsessz, mindig azt mondta, hogy: „ezek simlis zenék.” Én imádtam a Kexet és a Syriust, de ezekre sem tudtam elrángatni Samot. A Kexben nem hallott zenét, a Syriusban meg talán túl sok zenét hallott. Utóbbinál az is volt a gondja, hogy még akkor hívtam, amikor még nem volt gitáros a zenekarban.

Végül rájöttem, hogy a magyarországi dzsessz tényleg simlis dolog, és elkezdtem informatikával foglalkozni, még 1973-ban. Ebbe úgy belehabarodtam, hogy teljesen kitöltötte a zene helyett is az életemet, abbahagytam a bőgőzést is. 1974-ben felvettek egy céghez, ahol ugyan nem volt számítógép, én pedig akkor még nem is tudtam programozni, de azt mondták, jó lesz az, mert majd kapnak egy gépet, én meg addig tanuljam meg a Fortran programozási nyelvet. Mikor megérkezett a gép, napokig tartott csak a beépítése, és kiderült, hogy nem is Fortran, hanem Assembler nyelven működik. Kétségbe voltam esve, mert közeledett az ünnepélyes átadás, ahol egy játékprogrammal kell bemutatni a gépet. Na, most azt képzeld el, hogy ez még lyukkártyás gép volt. Napokig nem aludtam, haza se mentem, nem ettem, de megcsináltam. Később a főiskolát is elvégeztem ehhez a munkához. Sam mindig kérdezte, hogy nem bántam-e meg, hogy ezt a pályát választottam. És nem bántam meg. Láttam a zenészek pályáját, azt pedig én nem akartam.

Szerző: Bálint Csaba

Nyitókép: A Kefír Velencén a KISZ-táborban: Pétersz Miklós, Bencsik Sándor, Szendrődi Ferenc, Provoda József. Forrás: Pétersz Miklós archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.