Ahogy arra sokan emlékeznek, a Korál bemutatkozó koncertjére 1978. május 1-én került sor a Budai Ifjúsági Parkban, a fő attrakció, a V’Moto-Rock előzenekaraként léptek fel. Persze helyesebb lenne újjáalakult Korált írnom, hiszen a banda 1974 óta létezett. Egy dalukat, a Hazafelét ismertem a rádióból, azt viszont nem tudtam, hogy elsősorban Koncz Zsuzsa kísérőegyütteseként működtek.

Balázs Fecó fiatal zenészekre cserélte a régieket, és a nagy bemutatkozás előtti interjúkban ‒ örömömre ‒ arról beszélt, hogy a Taurus-féle keményrock vonalat szeretnék tovább vinni. A Taurust anno nem hallottam élőben, mivel 1972-ben még kissrác voltam, pár évvel később, a gimnáziumi időkben viszont egy újdonsült haverom megmutatta a két féltve őrzött Taurus kislemezét, amikbe azonnal beleszerettem, és átvettem őket kazettára. A felvétel körbejárt a baráti körömben, házibulikon is hallgattuk, és a 8-10 fős Taurus-fan csapatunk ‒ bár az érettségire készülés időszakában voltunk ‒ ott toporgott 1978. május 1-én a tízezres tömegben, várva a kezdést. Fecót láttuk már színpadon, ugyanis Tűzkerék-koncerteken egyszer-kétszer vendégként beszállt a Hammond orgonájával.

A Korál műsora, és a hangulat felülmúlta az előzetes várakozásainkat is. A még sohasem hallott nóták nagyon bejöttek, nálam a Hangoddal ébreszt a szél egyből kedvenc lett, és az ismeretlen ifjonc zenészek, Fischer László, Scholler Zsolt, Pados István lelkesedése, látványos jókedve, valamint az arcukra a fergeteges siker láttán kiülő őszinte meglepettség baromi szimpatikus volt. Fischer szólói hallatán megállapítottuk, hogy egy újabb kiváló gitáros jelent meg a magyar rockpalettán. Persze vártuk a Taurus-számokat ‒ a ráadásban a Kőfalakat és az Anyám vigasztaljt másodszor is eljátszották emlékeim szerint. A közönség nem akarta leengedni a zenekart a színpadról, ők nyomták tovább, és amikor már tényleg levonultak, a visz-sza, visz-sza rigmust felváltotta egy másik: „Jobb a Korál, mint a Rock”, zúgott sokezer torokból, kicsit talán barátságtalanul, Demjén Rózsiékra utalva.

Nem emlékszem, hogy 1978 nyarán Budapesten hol koncertezett a Korál szabadtéren, azt viszont tudom, hogy rendre mentünk a branccsal, énekeltük a dalokat, aztán folytattuk borozókban és házibulikon. Arra viszont emlékszem, hogy 1978 őszén a zenekar a Közgázon játszott. Nem az aulában. Egy félhomályos terem dereng az emlékezetemben, ahová legfeljebb kétszáz ember fért be. Hogy ez klubhelyiség volt-e, vagy egy előadó? Nem tudom. Arra sem emlékszem, hány ilyen bulit tartottak a fiúk. A Taurus-fan brigádunk ‒ amit igazából már Korál-fan brigádnak is nevezhettünk ‒ természetesen nem hagyta ki a közgázos fellépéseket, hisz ezek a meghitt, családias hangulatú esték nagyon különböztek a szabad ég alatti ereszd el a hajam tömegrendezvényektől. Mind a két műfajt imádtuk, de azt hiszem, a baráti találkozók illúzióját keltő klubbulik hozták igazán közel hozzánk a zenekart.

Balázs Fecó orgona/ének, Scholler Zsolt basszus, Fischer László gitár, Pados István dob, vagyis a Korál. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A Korál megjelenésének a honi rockéletben sajátos hozománya is tetten érhető volt. Jelesül, hogy Balázs Fecóék rockert csináltak egy antirockerből. A Közgáz épülete előtti sorban összeakadtam egykori gimnáziumi évfolyamtársammal, akit Professzornak, vagy Profinak hívtunk. Szemüveges, rendezett frizurájú, élre vasalt szövetnadrágos, kitűnően tanuló srác volt. Az iskolai szünetekben sem engedte el magát, hanem komoly arccal tudományos kiselőadásokat tartott a köré gyűlőknek a francia nyelvről, a felvilágosodás koráról, és sok minden másról. Szóval ott állt előttem Profi, és alig ismertem meg. Kopaszra borotválta a fejét, borostás volt, bőrdzsekit, farmert, westerncsizmát viselt. Kezet fogtunk, és miközben teátrálisan szemügyre vettem a külsejét, fülig érő szájjal megkérdeztem, hogy mi van? Vigyorogva válaszolt. Mi lenne? Kurva jó a Korál! A haverja elővett egy üveg bort, amit még a pénztárhoz érkezés előtt elfogyasztottuk.

A zenekar a már megszokott műsorát nyomta, Előszó, Kiűzetés a Paradicsomból… ha jól emlékszem, harmadiknak jött az én favoritom, és Profival teli torokból énekeltük:

Egyik lábam a lépcsőn,
A másik még lenn a földön,
A vonat indul és robog velem,
Messze tőled… 

A számok közti szünetekben Fecó mindenfélét mesélt az együttes életéről, felállt a székéről, sétálgatott, visszaült, a közönséggel beszélgetett ‒ ahogy már írtam, mintha egy baráti összejövetelen lettünk volna. Egy sztorijára ma is élénken emlékszem. Elmondta, hogy Vikidál lett volna az énekesük, ám Gyula nem sokkal május 1-e előtt közölte vele, hogy mégis maradna a P. Mobilban. A megdöbbent Fecó erre annyit válaszolt, nézd, az ajtó, amin bejöttél, nyitva, ugyanott kimehetsz. Ezt követően Fecó, az újdonsült énekes rohamtempóban megtanulta a számokat.

Koncert végén megkérdezte a közönséget, hogy mit játszanak még, és a bekiabálások alapján összeállt a kívánságműsor-ráadás. A kőfalak leomlanak, Anyám vigasztalj engem, ezek soha nem maradtak ki.

1980-ban megjelent a Korál első nagylemeze, amely egyikünk polcáról sem hiányozhatott. Úton-útfélen énekeltük a nótákat. A nyolcvanas évek beköszönte a nagy magyar rockbandák életében változásokat hozott. Feloszlottak vagy átalakultak, zavarba ejtően slágeres hangokat kezdtek pengetni vagy egyszerűen csak szar zenét játszottak. A Korál egyre populárisabban tolta, ám a bajom (bajunk) velük kapcsolatban az volt, hogy egyre inkább távolodtak a kezdeti zenei világuktól, amit mi nagyon szerettünk. A távolodás a Túlsó parton című LP-n már jól érzékelhető, Az Óceánon pedig már alig lehet rájuk ismerni. Nem jártunk már Korál-koncertekre, megelégedtünk azzal, hogy az első nagylemezüket hallgatjuk. Bárhova vetődtünk házibuliba, a házigazdának megvolt, és előbb-utóbb sorra is került ‒ a koncerthangulatot mi biztosítottuk. Aztán hajnalban, részegen hazafelé tartva a taxiban, a sofőr „örömére”, elénekeltük a Maradj velemet.

Szerző: Kabai József

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.