Szemző Tibort összművészetinek nevezhető, olykor évtizedes alkotói folyamatot feldolgozó, újra és újra átdolgozott, tökéletesített projektjei alapján akár kifejezetten koncepciózus alkotónak is tarthatnánk. Életútjának szerzői kommentálása közben mégsem kizárólag a tudatosság vagy a célorientáltság lesznek a kulcsfogalmai. Elmesélte nekünk, hogy találta el a beatkorszak, de a sorsfordító tapasztalásáról is beszélt.

Az ének-zenei oktatásod bizonyára a Kodály-módszer jegyében zajlott. Milyen hatással volt rád ez a fajta zenepedagógia? Valahol felidézted azt a pillanatot, amikor Kodály temetésén egy osztálytársaddal röhögőgörcsöt kaptatok.

Egy osztálytársammal igazgatói megrovást kaptunk ezért, igen. Tizenkét éves korunk körül ki voltunk vezényelve osztályszinten Kodály Zoltán temetésére, 1967-ben. Leginkább Kafka egyik csodálatos, rövid leírásához hasonlított a nevetőroham. Van egy levele, Felicének írta, valahogy úgy kezdődik, hogy: Hidd el, Felice, tudok én is nevetni… Leírja a történetet, amikor elöljárói előtt egy olyan szituációba kerül, amelyben komolynak kellene lennie, ám önkéntelenül elkapja őt egy feltartóztathatatlan nevetés, ezért képtelen a helyzethez illően viselkedni. Ilyen röhögőgörcsöt kaptunk mi is ott, a temetésen. Szomorúnak kellett volna lennünk, mert ugye, meghalt a Mester. Ösztönösen nem bírtunk nem röhögni, de voltak más iskolai problémák is, nem csak a röhögés, úgyhogy engem például három társammal nyolcadikban megfosztottak úttörőségemtől, az iskola színe előtt letépték rólunk a vörös színű nyakkendőt, és visszafokoztak kék nyakkendős kisdobossá, ma is kisdobos vagyok…

Viszont a gyerekkorom nem elsősorban az úgynevezett komolyzenei impulzusok szempontjából volt érdekes. Amikor az ember meghallotta az akkoriban beatzenének nevezett világ elementáris hangjait, megváltozott a szellemi magatartása és világlátása, méghozzá egy csapásra. Talán Bálint István hozta fel egy beszélgetésben a kilencvenes években, hogy a huszadik század két nagy találmánya a film és a beatzene. Pisti egyébként a New York-i Squat Színház egyik kulcsfigurája volt Halász Péter mellett. Költő, színész, rendező és rendkívül édes ember volt, miután hazajött Amerikából, akkor ismertünk meg. Összebarátkoztunk, nálam durván húsz évvel idősebb volt, de lélekben feltétlenül örökifjú maradt…

Szóval a hatvanas évek vége táján bejött ez a beatzene az életünkbe, ami talán azért is foghatott meg személy szerint engem, mert ebben a területenkívüliségben találtam egyfajta fogódzót.

Ezen a furcsa csapáson keresztül pedig nagyon hamar eljutottam a fekete dzsesszhez, aztán úgy döntöttem, hogy ezt a szakmát, mármint a zenészséget ki kell tanulnom. Nem sokkal később már jött is a konzervatórium, majd a főiskola. De előtte, tíz-tizenkét éves koromban, ugye, megtaláltam magamnak a beatzenét. Először természetesen gitározni kezdtem, a mamám vett is nekem egy hangszert. Ő nagyon elfogadó és támogató volt, és mikor elkezdett érdekelni a fuvola – mert meghallottam a Syrius zenekarban a szaxofont és a fuvolát, illetve egy Ráduly Mihály nevezetű muzsikust, akinek a játéka nagyon inspirált –, vett nekem egy fuvolát…

A zeneiből egyébként szakközépiskolába mentem tovább, akkorra apám már hetvenöt éves volt, és hogy ha ő esetleg meg találna halni – így mondta a mamám –, akkor nekem legyen már egy szakma a kezemben. Így aztán Műszeripari és Finommechanikai Szakközépbe kerültem, ami, így utólag egy csodálatos húzás volt a szüleim részéről: rögtön az első nap, amikor beléptem, nyilvánvalóvá vált, hogy sosem leszek finommechanikai műszerész. Noha egy tizennégy éves gyereknek erre nincs rálátása, de azt azért nagyon is érzékeltem, hogy teljesen idegen számomra az a közeg, és idegenszerűnek tűntek az ottani emberek is. Nem volt bátorságom ahhoz, hogy azonnal kiforduljak onnan, két évet lehúztam, de aztán kapóra jött egy betegség, elég súlyos diagnózissal. Ráadásul vérmérgezést is kaptam, egy időre kómába is kerültem. Ez pedig valóban sorsfordítónak bizonyult…

Fotó: Csákvári Zsigmond

Nem akármilyen tapasztalás lehetett. Mihez kezdtél a felépülésed után?

Amikor felépültem, nem is igen tudtam olyasmivel foglalkozni, ami mélységében nem érintett meg. Ekkortájt kezdtem komolyan zenélni, nemsokára a megélhetésemet is a zenélésből fedeztem. Akkoriban divat volt versmegzenésítéseket játszani, ahogy azt mondjuk a Kaláka vagy a Sebő–Halmos alkotópáros tette. Magam is egy ilyesféle trióhoz csatlakoztam – Pastorale együttesnek hívták –, amelyben a két meghatározó gitáros-énekes-dalszerző mellett egy csellista volt a harmadik tag, ha jól emlékszem, a zenekar vezetője is ő volt. Én is írtam egy-két kezdetleges – azt hiszem, elég suta – versfeldolgozást, voltak rendszeres fellépéseink, és némi színpadi gyakorlatra tettem szert. Így tizenhat-tizenhét éves korom körül mondhatni zenei pályára léptem. Miután alapélményem volt a közösségi zenélés, két elemi iskolai barátommal ekkortájt alapítottam meg első saját formációmat, a K-SZ-K Triót, ami Szemző Kvartett néven hamarosan négytagúvá bővült. Improvizatív zenét játszottunk például Charles Mingus dolgai alapján, akit – akárcsak John Coltrane-t – lábadozó korszakomban ismertem meg. Meghatározó hatásnak bizonyultak mindketten. Olyasmit próbáltunk játszani, mint ők, no meg persze saját zsenge szerzeményeinket, amelyeket ezek a zenék és zenészek ihlettek. Charles Lloyd és Rashan Roland Kirk vasfüggönyön innen hozzáférhető lemezei is nagy hatással voltak ránk. Hetente kétszer-háromszor összejöttünk, improvizáltunk, valamint más darabokkal is foglalkoztunk: Bach-korálokat is játszottunk, talán Bartók-féle egynemű karokat is. Közös tanulás volt ez, kezdetben egyáltalán nem azzal az igénnyel, hogy nyilvános fellépéseink legyenek. Eldöntöttem, hogy kitanulom a zenei szakmát, és felvételizek a konziba.

Sok, hasonló szellemiségű kortársad számára Szabados György bizonyult – a hivatalos zenetanuláson túli – mesterfigurának. Gondolom, ha nem is dolgoztatok közvetlenül együtt, azért ismertétek egymás munkásságát.

Improvizatív formációnkkal, a Szemző Kvartettel a hetvenes évek közepe táján kezdtünk koncertezni, eleinte szűk közönség előtt, periférikus helyeken, később aztán külföldön is párszor. Szabados is így szerzett tudomást rólunk, a közelébe sodródtunk, ugyanakkor én, személy szerint, kicsit ambivalens módon viszonyultam hozzá. Mint komolyzenei tanulmányokat folytató embernek – idézőjelesen ugyan, de – kissé sarlatánszerűnek tűnt. A zenélés szerintem bizonyos vonatkozásaiban nagyon egzakt tevékenység: teljesen konkrét dolog mondjuk, hogy egy fisz hang hangosabb legyen vagy halkabb, magasabb vagy mélyebb, fényesebb vagy sötétebb tónusú. Lehet közvetlenül verbálisan, vagy költői instrukciókkal ellátni valakit, de ez tőlem akkoriban teljesen idegen volt. Azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket hangokkal el lehet mondani, de szavakkal nem, és ilyenkor nem verbálisan kell a dolgokat megközelíteni, illetve a költői instrukciók esetemben nem működtek. Amit ezügyben Szabados Gyuri képviselt, én annak úgymond nagyon a szélen helyezkedtem el, és a kvartettünk sem az ő csapásirányán indult annak idején. Az egyik zenészünket alkalmanként meghívta a saját együttesébe, engem is invitált olykor-olykor ‒ közreműködtem például a M.A.K.U.Z. fafúvós szekciójában Dresch Misivel és Grencsó Pistivel.

Fotó: Csákvári Zsigmond

De Szabados nem volt számomra guru, nem lett olyan irányadó, mint több fiatal kollégának, akik aztán ezen a csapáson haladtak tovább. Fontos volt a találkozás, de a zenei fejlődésem szempontjából nem volt meghatározó. Az igazi ráismerés sokkal inkább a zenei minimalizmussal való találkozás során jött. Egy külföldi tanulmányúton, a Varsói Őszön, Sigmund Krause lengyel előadó kvartettjének koncertjén hallottam Steve Reich Clapping Music című darabját. Olyan kompozíciókat fedeztünk fel akkoriban, amelyek időkezelésében másként lehetett feloldódni, ahol egészen másként működött az ember időhöz való viszonya. Kezdetben az Új Zenei Stúdiótól szereztünk kottákat. Terry Riley In C című repetitív darabja viszont még a Szabados-féle nyitott műhelyben került a látóterünkbe.

Ebben a Riley-előadásban az akkor még csak formálódó 180-as Csoportbeli barátok is részt vettek. Egy nagyobb formációval dolgoztunk, Dresch-sel és Dés Lacivali együtt, ha jól emlékszem, meg egy csomó fiatal kollégával, Szabados vezetésével. A repetitív zenének lényegi eleme egy-egy zenei frázis vagy motívum sokszori ismétlése. Mindez az állandóság érzetét kelti, ám eközben – ha nem is feltétlenül fejlődik – mindig változik a zenei anyag.

Fontos, hogy ez belülről hogyan néz ki, mert mint előadó átadod magad a folyamatnak, szinte felfüggeszted a személyiséged. Egészen másfajta koncentrációt, figyelmet, zenei magatartást igényelt ez a fajta zenélés, mint mindaz, amivel korábban, a kiképzésünk során találkoztunk.

Másféle fizikai és szellemi jelenlétet kívánt, ráadásul a fúvóhangszeresek számára kezdetben rettenetesen fárasztó volt egy-egy ilyen mű eljátszása. Nem voltunk hozzászokva az ilyen jellegű igénybevételéhez: egy órán át vagy még tovább kellett ugyanazt játszanod, tempóban, hangnemben, maximális hangszeres koncentrációval. Szinte sportteljesítménynek számított a dolog, mindeközben viszont korábban nem tapasztalt közösségi élményt is nyújtott. Mintegy a szintézisét kaptam ily módon annak, amit mindig is szerettem volna csinálni: az együtt zenélést, a közös időélményben való feloldódást, akár az abba való belevetettséget. Erről szólt a 180-as Csoport bő évtizede is.

Azoktól a rendkívül komplex hatásoktól pedig, amelyeknek ebben az időszakban ki voltunk téve, egyáltalán nem vált külön az élet felülete. Ahogyan az olyan irodalmi ihletőforrások sem, amelyeket megpróbáltunk valamilyen módon ezekbe a zenei eseményekbe integrálni. Voltak technikai innovációk is, amelyek ezekre a zenei munkákra is gyümölcsözően hatottak: ebben az időszakban készült a Vízi-Csoda című elektronikus ihletettségű darabom. Itt ért össze először a gyerekkori technikai érdeklődésem ‒ ami miatt a szüleim műszerésztanoncnak adtak ‒ és a zenei működés mint olyan. Először dolgoztam magnetofonkészülékekkel, élő elektronikával. Több mint harminc évvel később teljesedett ki a dolog, és valósult meg az eddigi legkomplexebb installációm, a Kafka-közelítéseim egyik stációjaként.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Szerző: Papp Máté

Nyitókép: Csákvári Zsigmond

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.