Volt egyszer egy beatkorszak

„Nézd a világ apró rebbenéseit” – a KFT Macska az úton című bemutatkozó lemeze

2023. május 29. - beatkorSzaki

fortepan_213816.jpg„Ó, jaj” indítja a KFT debütáló albumát Laár András, és ez a sóhaj szólhat akár annak a csaknem egy évtizedes harcnak is, amelyet a gitáros és együttese végigvívott, hogy a sorozatos kudarcoktól eljussanak a megérdemelt országos sikerig.

Laár először a Bogyó nevű formációban zenélt együtt Bornai Tiborral, abban a zenekarban, amelynek Molnár „Torma” János is a tagja volt. Ahogy a Tolcsvay-testvérek, úgy Laárék is részben kényszerből fordultak az akusztikus hangszerek felé, ugyanis nem volt pénzük felszerelésre. Bornai úgy emlékszik vissza, hogy mivel „a fellépések helyszínén gyakran nem is volt zongora, ezért mindenen játszottam, a xilofontól a citerán át a furulyáig.” A Bogyó folkos dalokat játszott, az Illés nagy hatását gyakorolt az együttesre. Ezt követte a Küllőrojt, amely „a dzsessz, a kortárs zene és a városi népzene határain egyensúlyozott. Ha ma eljátszanánk azokat a dalokat, a közönség azt gondolná, hú, milyen progresszívek. 1975 körül viszont felfoghatatlanul emészthetetlenek voltunk.” Miután a zenekarból kilépett a csellista, Bornai kénytelen volt elvállalni ezt a hangszert is.

„Kertész Ottó tanár úrnál tanultam pár évig, s a cselló az első olyan hangszerem, amivel elértem valamit. Ma is őrzöm az ORI- engedélyt. »Bornai Tibor, cselló«. Egyébként pontosan annyit tudtam a hangszeren, amennyit a zenekar megkívánt. Mivel csak saját szerzeményeket adtuk elő, ki sem derülhetett, hogy nem tudok csellózni.”

Ezután következett az Almárium, amely valójában az előző zenekarral megegyezett, a tagok úgy döntöttek viszont, hogy megpróbálnak bekerülni a Magyar Rádióba, így írtak néhány, általuk slágeresnek ítélt dalt, és megváltoztatták a nevüket. Ezeket játszotta is a Tánczenei koktél. Ezt követte a Kentaur elnevezésű formáció, amelybe már beszállt Márton András dobos. A zenekar szalagra rögzített néhány dalt, amellyel megkeresték Erdős Pétert, aki a felvételek meghallgatása után úgy döntött, hogy lehetőséget ad lemezkészítésre, a zenekarnak azonban be kellett mutatkozni az Agárdi Popstrandon a Karthago, illetve az ugyancsak ott debütáló Dinamit előtt ‒ csakhogy a Kentaur még sosem játszott ilyen körülmények között. Bornai úgy emlékezett vissza, hogy a fellépés előtt egy perccel még Papp Gyulának, a Dinamit billentyűsének könyörgött, hogy

„mutassa meg, hol kell bekapcsolni a Hammondot. Megmutatta, mert rendes, de az ezután következőket borítsa a feledés jótékony homálya. Erdős csak annyit mondott, hogy jöjjünk vissza, ha már zenekar vagyunk.”

Laár András ezt követően a Pantha Rheibe igazolt, a zenekar 1980-ban napvilágot látott nagylemezén szerepel az általa írt Féreg-dal, amely már előrevetíti a majdani KFT együttes zenei- és szövegvilágát. Bornai ezalatt Koncz Zsuzsa kísérőzenekarában játszott. 1980 őszén Laár megkereste Bornait, hogy még egyszer fogjanak hozzá közösen. Utolsó kísérletnek szánták: vagy bejön, vagy abbahagyják a zenélést. Csatlakozott hozzájuk az ifj. Kurtág Györgyön keresztül megismert Lengyelfi Miklós, aki nem basszusgitáron játszott, hanem elektromos bőgőn, ami nagymértékben hozzájárult a zenekar unikális hangzásához.

A KFT 1981. március 7-én debütált a Józsefvárosi Klubban, és a sikeres bemutatkozás után hamarosan megkereste őket Karácsony János, majd Presser Gábor ‒ ennek eredményeként az LGT nyári turnéján a KFT szerepelt előzenekarként. A táncdalfesztiválon eljátszott Bábu vagy ‒ a szokatlan zenei-szövegvilágú dal, amelyet kifestve, bábumozgással adtak elő ‒ egy pillanat alatt országos ismertséget hozott az együttesnek. Nos, egy piaci szabályok szerint működő piacon az következett volna, hogy a lemezkiadó azonnal megkeresi Laárékat, szerződteti a zenekart, majd legkésőbb 1981 karácsonyára boltokba kerül a KFT Bábu vagy címet viselő bemutatkozó albuma. Magyarországon azonban más szelek fújtak akkoriban. Mivel a Hanglemezgyárnak nem volt versenytársa, megengedhette magának, hogy elmulasszon számtalan potenciális közönségsikert. Így az együttes az optimista szcenáriónál később, 1982 februárjában kapott csak lehetőséget, hogy rögzítse első lemezét. A Bábu vagy akkorra már annyira ismert volt, hogy végül nem is került rá a lemezre, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy a korong jóval kisebb sikert aratott, mint ha a fent vázolt forgatókönyv szerint készül el.

Az sem segített, hogy az ifjúsági sajtóban ‒ az együttes kezdeti lelkes fogadtatása után ‒ elkezdődött a hiteles-, kontra állami új hullám polémia, és a KFT-t az utóbbi képviselőihez sorolták. A lemez 1982. május 29-én jelent meg, ugyanazon a napon, amikor Popmajális címmel nagyszabású rendezvényre került sor a néhány hónappal korábban átadott Budapest Sportcsarnokban. A KFT is fellépett, a zenekart azonban kimondottan ellenségesen fogadta a közönség hard rock rajongókból álló része – és ebben a hangulatkeltő cikkeknek is szerepe volt.

A lemezborító kapcsán számtalan terv merült fel: először egy országúti fotó, „békaperspektívából fényképezve, ahogy így megy a horizont felé a szaggatott vonal. Aránylag semleges táj, az előtérben pedig szépen megterítve egy adag tatárbifsztek. Kés, villa, szalvéta. Aztán ezt valahogy elvetettük.”

A borítót Hegedűs György fotózta. Egy interjúban arról beszélt, hogy felmerült olyan ötlet is, miszerint egy meztelen nő szerepeljen a borítón, végül azonban a zenekar tagjai váltak meg ruházatuktól és a fotós lakásában kuporodtak össze a padlón. Ez a kép azonban Erdős Péter vétója miatt csak a lemez hátsó oldalán szerepelhetett, a borítón Molnár „Torma” János (Hegedűs emlékei szerint viszont Pálfi György) látható, aki

„ugrott egy nagyot. Ez már a fotózás legvégén történt, és hála istennek még volt egy kocka a gépben, ez a legeslegutolsó felvétel, ami akkor készült. Senki nem tudta, hogy mi lesz rajta, én se tudtam, mert a vakustúdióval készítettük a fotókat és Gyurinak elvileg bemosás nélkül kellett volna látszódnia, de a vaku szerencsére nem működött, ezért aztán tök véletlenül, utolsóként megszületett a borítófotó.”

A KFT bemutatkozó lemeze valóságos paradigmaváltást jelentett a hazai populáris zenében. A kemény rock zenekarokkal ellentétben az együttes az élet apró jelenségei felé fordult, pontosan azt a mikrorealizmust teremtették meg, amelyet egy évtizeddel később a Kispál és a Borz folytatott, és amelynek mottója Radnóti Miklós egyik 1941-es bökversének (Eső esik, fölszárad) egyik sora lehetne: „Nézd a világ apró rebbenéseit".

A lemez nyitódala az Elmúltak az ünnepek, amelynek bevezetőjében Laár elsorolja panaszát, amiért nem Gábornak, vagy Pálnak keresztelték, ebben az esetben „nem függnék önnön ajtómon iszonyú, nyirkos táblaként, dacolva mindennemű leolvasással”, miközben makacsul penget egy F-dúrból és B-ből álló ostinatót, amelyet Márton András lábcinen kísér, időnként belepörget a dobba, majd Bornai vezetésével berobban a dal főtémája, amelyet a gitár és a Roland J4 játszik unisonóban. A verzék struktúrája a következőképpen néz ki: két, négysoros versszak, amelyek közül az elsőt Bornai egyedül énekli, majd csatlakozik Laár is, aki többször alkalmazza a dalban a pick-slide-ot.

Már a lemez első dala szembesíti a hallgatót azzal, hogy ez a zenekar teljesen máshogy látja a világot, és mást mutat meg belőle, mint elődei. Hiszen kinek jutott volna eszébe korábban olyan témát dalba foglalni, mint az év végi ünnepeket követő apátia, a „zsírmocskos tállal”, a szaloncukor nélkül árválkodó fenyőfával? (Megjegyzem, hogy a zabál kifejezés sem hangzott el korábban hanglemezen, akárcsak a zenekar szóleleménye, a porkolbász, amely a szekrények mögött halmozódik fel, akárcsak az agresszió, amely ekkor már a szeretet ünnepe után zavartalanul találhat utat a villamoson való tuszkolódásban, vagy a kisgyerekek kezének verésében. Már ebben a dalban megjelenik a KFT azon erénye, hogy nem hagyják unalomba fulladni a kompozíciót azzal, hogy számtalanszor ismétlik a refrént változatlan formában, hanem inkább csavarnak rajta egyet: ez esetben a második refrénben már a vak tyúk sem talál szemet, harmadik esetben pedig szöveg nélkül hangzik el a refrén; ezzel zárul az Elmúltak az ünnepek.

A Budapesti anzix egy árnyalattal kevésbé gúnyos hangvételű szerzemény, az irónia azonban ebből sem hiányzik. Jól példázzák ezt az olyan sorok, mint a „Lágyan kavarog az éjszakában annyi nosztalgia, hogy már szinte fáj”, amely utal az 1981-ben tetőződő, Karády Katalin újrafelfedezésével induló nosztalgiahullámra, amelynek része volt az Illés 1981-es, óriási sikert arató emlékkoncertje a Nemzeti Sportcsarnokban, vagy a fiatalok szabadidő eltöltését ecsetelő sor, amelyet a kórus ad elő ‒ a zenekar tagjain kívül szerepel Orosz Barna, Szegedi György, Kollár Carmen, valamint Kocsis Andrea. A második refrént nem Laár, hanem Bornai adja elő, aki addig csupán kommentárt fűzött az egyik sorhoz („Nézd, csak ott a Lánchíd ‒ na persze, persze.”) A kórus adja elő a bekiabálós, szöveg nélküli részt is, amely aztán önfeledt dalolásba torkollik, a szerzemény pedig da capóval zárul.

A vonat egy szépen megformált ballada. A billentyű lassan úszik be, majd a triangulum után belép a kórussal effektezett gitár, amely az új hullámos sound meghatározó alkotóeleme volt, nem meglepő, hogy Laár András is rendszeresen használta pályafutása során. Lágyan énekli a verzéket, majd a refrénben ‒ ahol tizenkét húros akusztikus gitáron is kísér ‒ csatlakozik hozzá Bornai Tibor is, érdemes megfigyelni, hogy mennyire hasonlít itt a hangjuk. A vonat egy társadalom tükörképe, számtalan különböző életkorú és -státuszú emberrel, akiket csupán az köt össze, hogy egy „napfényes hétfő délután” ugyanazon a vasúti szerelvényen indultak el úti céljuk felé. Az úti célok különben éppolyan eltérők, mint a szereplők: egy vidéki település, ahol az új munkahely várja a család legnagyobb gyerekét, vagy Csehszlovákia, ahova a „mérnök úr fia” tart, zsebében kétezer koronával (ami négyezer forintnak, egy akkori havi átlagfizetésnek felelt meg). Ironikus, hogy a temetés egy legkevésbé sem rokonszenves szakma képviselője, egy adóellenőr indul, ezzel arra mutat rá a dalszöveg, hogy „ő is éppolyan ember, mint bárki más.” A dob csak az utolsó versszakban lép be, az intro és a kóda pedig megegyezik: a triangulum éteri hangja hallható, a szerzemény ez által esztétikus, keretes szerkezetet kap.

A Telefon egy rövid fintor: a korszakra jellemző tragikomikus telekommunikációs helyzetet illusztrálja. (A fiatalabb olvasók kedvéért: nagyon kevés lakásban volt akkoriban telefon, az igénylés beadása után sokszor éveket kellett várni, amíg az ember megkapta az engedélyt, a vonalak sokszor mellékapcsoltak, illetve beáztak. Ezt az áldatlan állapotot karikírozta az 1970-es évek egyik legnépszerűbb, Kern András által előadott kabarészáma is, a Halló, Belváros.) Jól jelzi ezt a szüntelenül ismételődő monoton zenei frázis, illetve az újra és újra felhangzó sikertelen hallózás.

A billentyűs hangszer indítja a Tea című dalt, amelynek a hangzására nagy hatást gyakorolt a Supertramp együttes. Bornai nyolcadosan ritmizál a szintetizátoron, ugyanúgy, mint Roger Hodgson. A dal amúgy a Supertramp egyik legnagyobb sikerű lemeze, a Breakfast in America (1979) stílusát hordozza magán, leginkább a Logical Song című dalét. Bár a dalszöveg látszólag a tea fogyasztásának lehetőségeit írja le, a tea az élet szimbólumaként is felfogható („Az életem ilyen, csak megfő énvelem”), a hibás, hanyag fogyasztás, illetve életvezetés pedig sérülésekhez vezethet, az ember „megégeti a kezét.” A dalt lezáró szöveg nélküli kórusos részben, a sorok végén guiro használatával dúsítják a zenei szövetet, Márton pedig az utolsó ütemekben fokozza a lendületet.

A Szép szolidan a lemez legdisszonánsabb hangvételű szerzeménye, de a témából adódóan (a hétköznapi disznóságok kipellengérezése) ez magától értetődik. A dal ihletője talán Paul McCartney 1971-es Smile Away című szerzeménye lehetett. Elektromos bőgő indítja a számot, majd belép a billentyű. Az utolsó, az ocsmányságok elrejtését megnyugtatóan konstatáló sort a kórus adja elő. A dal záró részében megismétlik az első két verzét, majd megszólal az ezúttal kizárólag női hangok alkotta kórus, amely lassanként egyre gúnyosabb hangvételűvé válik, majd csatlakozik Laár András, aki önfeledt nótázásba kezd. A zárásában a teljes zenekar kiáll, a gitáros egyedül marad és a capella zárja ezt a groteszk hangvételű darabot.

A Macska az úton lágyan indul, Márton először csak a lábdobon hangsúlyoz, majd belép a lábcin is. A dal a tragikum banalitássá válását írja le: az úton elgázolt macska után csupán egy barna folt marad az autó karosszériáján, az autós pedig rövidesen „új témát talált és megjavult a hangulat” a Tápiószecsőn elköltött étkezés során pedig már el is felejtette a történteket, akárcsak Mirci gazdái, pedig a tragikus sorsú macska még „pitizni is megtanult”. (Tanulságos megfigyelni, hogy Laár milyen sajátosan énekli a pitizni szót, de ez a jelenség több dalban is megtalálható. Valóssággal eljátssza a dalban történteket, éppen ezért a KFT alkotói módszerének megnevezésére a dalszínház kifejezést is használhatjuk.) Ugyancsak közös nevező, hogy a gyászoló család (Erzsi néni és Pali bácsi) is a gasztronómiai élvezetek révén felejt ‒ jellemző, hogy nem valamilyen gourmand számára készült ételt, hanem bablevest fogyasztanak, amelynek révén asszociálhatunk az A-oldalt záró Szép szolidan témájára is. A refrénben feltűnik a korszak popzenéjének divatos kelléke, a tapsgép.

Mivel a lemezborítókon a komplett zenekart tüntették fel szerzőként, nem mindig könnyű kitalálni, hogy az adott dalnak ki a valódi szerzője. Jó példa erre az Ugatnak a kutyák, amelyet a köztudat egyértelműen a gitárosnak tulajdonított, valójában azonban Bornai Tibor szerzeménye, amely nem igazán fest hízelgő képet a házőrzőkről.

A Szunnyadó város ‒ „lírai dal a város apró-cseprő megnyilvánulásairól” ‒ Bornai emblematikus billentyűszólamával indul, amely az áradat, a hömpölygés hangokkal való megjelenítéséhez hasonló. Ehhez csatlakozik az effektezett gitár és a tikfa, a dob csak az első „refrénben” lép be. A dalnak egyébként nincs valódi refrénje, legalábbis olyan értelemben, hogy nincs egyetlen olyan sor sem, amely többször elhangzana, viszont az összes verze utolsó sorát háromszor megismételi a kórus valamelyik képviselője, ezzel csak még jobban kiemelve a dalszöveg iróniáját. A billentyűszólamot hallgatva magunk előtt látjuk a „föld alatt ömlő szennyvizeket, amelyek olyan sok „furcsa terhet” szállítanak, például a holnapot elénk táró, szeméttárolóból kikandikáló virsli maradékot, és az „eltaposott cigarettacsikket”.

A Reggae eredetileg a Frontátvonulás címet viselte, mivel azonban Cseh Tamás és Bereményi Géza 1979-ben azonos címmel írt egy műsort, végül elvetették. (Bár hozzáteszem, hogy a Frontátvonulás csupán egy évvel később jelent meg hanglemezen. Csengey Dénes És mi most itt vagyunk című, a szerzőpáros addigi pályafutását megörökítő munkájában még az olvasható, hogy az est ‒ amelyet az író a páros legnívósabb műsorának tart ‒ valószínűleg sohasem kerül lemezre.) A KFT dala nem a rasztafarianizmus tanait taglalja, hanem számba veszi azokat a tüneteket, amelyeket a frontátvonulás kivált.

Márton András ebben a dalban is használja a guirót, Laár András egy korabeli interjúban pedig még egy érdekességet említ e dal és a dobos kapcsán: „Egy alkalommal Márton Andrásnak módja nyílott, hogy ezt a számot a lehető legbillegősebb állapotban dobolja le. A kezdés nagy lendülete miatt a szék kiesett a feneke alól, emiatt az ülést imitálva, rogyadozó térdekkel játszotta végig a dalt. Nekünk csak az tűnt fel, hogy ezt a számot még soha ilyen rosszul nem dobolta. Amikor kiderült az ok, beláttuk, hogy ahhoz képest jól csinálta.”

Az Izgalom egy újabb hétköznapi szituációt ‒ krimi megtekintése a moziban ‒ foglal dalba, ismét csak erős iróniával. „Egy családanya felsikít”, halljuk, amit az első verze után Laár be is „énekel”. A hangszerszólók végig azonos hőfokon maradnak, Laár záró kiabálása azonban emel a szerzemény hangulatán, amely egyébként elúszással (fading) zárul ‒ a lemezen egyedüliként.

A záródal a Jójszakát, amely elszórt zongorahangokkal indul, majd belép Bornai Tibor, akinek énekét a dal harmadik sorától zümmögő kórus kíséri. A második versszakban érkeznek a vonós hangszerek: Laár hegedűn, Bornai pedig csellón működik közre. A zenekarhoz illő fanyar sorok „Szemüket lehunyják óvodák, iskolák, és a Kun Béla téri fák” mellett elhangzik néhány finom, légies megjegyzés is: „Fenn az égen már ébred a csillagvilág, és a szellő egy csellón húz melódiát”; illetve „Könnyű pillangó illan az álmunkon át, ezüst szárnyakkal díszíti egy tündér haját.”

Az utolsó versszakot a kórus adja elő, majd Bornai parlandója után egy finom triangulumhang zárja le a KFT debütáló albumát, amelynek anyagát a zenekar a megjelenés évében pódiumra állította a Szkéné Színházban Elmúltak az ünnepek címmel. A műsort„amely még nem színház, már nem koncert” ‒ sajnos nem örökítette meg a Magyar Televízió az utókor számára (bár egy negyedórás műsor készült az Egymillió fontos hangjegy számára a nagylemez dalaiból), így sajnos ez is az enyészetté lett, akárcsak az ünnepek, és az a nap, amelytől a Macska az úton záródalában elköszönt a KFT.

Jójszakát!

Szerző: Dragojlovics Péter

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr9218065496

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása