Hajnal Gábor, a legendás menedzser, konferanszié és rockszakíró 1992 áprilisában szervezett a szakmabelieknek a beat-, pop- és rockzene őshazájába egy autóbuszos utat. Az idegenvezető szerepét az Anglia-specialista (korábban élt ott és tökéletesen beszéli a nyelvet) D. Nagy Lajos vállalta, Hajnal Gábor mellett velünk utazott az újságíró Zoltán János, a további útitársak pedig: Anita, Vincze Lilla, a komplett Dolly Roll, Vörös István és Szentmártony Imre (később: St. Martin) a Prognózisból, Váradi Feri és Kémeri Peti (akkori Tankcsapda management), Torma, a fotós SziKó (Dr. Beat), a humorista Nádas Gyuri, DJ Cserhalmi Gyurka, rockzenei szakújságírók, roadok és még többen mások.

Én a Moby Dick zenekart képviseltem, amely akkor műfajában Magyarország csúcszenekaraként épp a harmadik lemeze elkészítésének kezdett neki. És a meglepetés: Tunyogi Péter, aki azokban a napokban tért végleg haza a skandináviai vendéglátózásból. Rutinos vén rókaként azonnal megtalálta a helyét a hatalmas luxusbusz hátsó traktusában, amit mi, a rockerek sajátítottunk ki. Korábban is találkoztunk már, nagyon megörültünk egymásnak. A hegyeshalmi határig minden megtörtént, ami amúgy is előfordul turnébuszokon: néhányan már Budaörsnél berúgtak, más a határon vette észre, hogy nincs nála az útlevele, volt, aki a megváltott angol fontot felejtette a konyhaszekrény fiókjában, akadt, aki a busz vécéjében ragadt.

Győrben, az utolsó közértben elképesztő mennyiségű védőitalt vásároltunk és irány Calais. Nyomban beindult a sztorizás, egymást túllicitálva röpködtek a publikálhatatlan történetek. Tunyóval mély beszélgetésbe kezdtünk, mely során megosztott velem két titkot. Elővett egy kazettányi demót, és azt mondta, ő írta ezeket a dalokat. Méghozzá a hamarosan újjászerveződő P. Mobil számára, amely már évek óta feküdt az üvegkoporsóban. Éjszaka átvágtattunk Belgiumom és Hollandián, reggel pedig megláttuk Dover fehér szikláit a túloldalon. Légpárnás komp, tax free shop, márkás whiskyk és parfümök, aztán irány London.

A Szerző, útban Dover fehér sziklái felé. Forrás: Rozsonits Tamás archívuma.

Megérkeztünk a csinos kis hotelbe, szobakiosztás: az élelmesebbek azonnal lecsaptak az egyágyasokra, a párok is elhúztak pihenni, csak Tunyó és én toporogtunk, mert a szobák elfogytak, mi meg maradtunk a recepciós pultnál, ahol az ügyeletes vakarta a fejét, aztán felcsillant a szeme: megvan a megoldás!

„Egy szobánk maradt, a nászutas lakosztály, foglaljátok el azt!”

Elképesztően elfáradtunk a másfél napos buszozásban, úgyhogy elfogadtuk és egy forró fürdőt követően bedőltünk a hatalmas, baldachinos franciaágyba. Másnap reggel Tunyó méregetett és azt mondta: „Te, én egész éjjel azon aggódtam, nehogy hátulról udvarolj nekem!” Mire én: „Én meg azon, nehogy te csináld ugyanezt!” (Nyilván nem ezekkel a szavakkal, dehát rockzenészek vagyunk…

Tunyó, amint fél kézzel kisegít egy szumóbirkózót a konténerek között. Forrás: Rozsonits Tamás archívuma.

Ettől kezdve elválaszthatatlanok lettünk: röhögtünk rajta, hogy piperkőcökként mindketten hoztunk magunkkal hajszárítót (komoly rőzsénk volt, amit naponta mostunk), de azt elfelejtettük, hogy Angliába 110 Volt van a konnektorban és más rendszerű a dugó. Közösen derítettük fel Londont, együtt jártuk a legendás helyeket, a hangszer- és lemezboltokat meg a pubokat. Közösen pirítottuk a szálloda konyhájában az angol reggelihez a toastkenyeret ‒ a személyzet egyetlen tagja örült a segítségnek.

A magyar kontingens meg szájtátva figyelte, hogy a két hosszú hajú rocker milyen otthonosan tesz-vesz a konyhában. Az angliai utat követően is tartottuk a kapcsolatot. Tunyó elmesélte, hogy Schuster Lóri hajlik a P. Mobil feltámasztására, de Totó (Mareczky István dobos) nem akar hazajönni Ausztráliából, ezért ő azt szeretné, ha én dobolnék a zenekarban. Emlékezett rá, hogy Londonban a híres Marquee Klubban a Sohóban, a szerda a jam nap, amikor bárki a színpadra léphet és én hatalmasat játszottam egy alkalmi, nemzetközi zenekarral, a spontán bulin. Mesélte, hogy a zenésztársainak is megmutatta a korábbi lemezeinket és szakmailag semmi gond, de látni szeretnének személyesen. Erre a Locomotiv GT búcsúkoncertje előtt került sor a Nyugatinál. Másnap szomorúan felhívott, hogy a zenekar erőszakosabb tagjai azt mondták, túl fiatal lennék közéjük, inkább egy kortársukkal egészítenék ki a zenekart.

Tunyót ezután is mindig meglátogattam, ha Sopronban járt bármelyik zenekarával és időnként telefonon is beszéltünk. Aggódva hallottam, hogy nagyon beteg. 2008 nyarának végén találkoztunk utoljára. Megdöbbentett, hogy alig harminc kilóra fogyott. Meglátott, magához szorított és nem szóltunk semmit, csak percekig rázott minket a zokogás. Mindketten tudtuk, ez volt az utolsó találkozásunk ezen a Földön. November kilencedikén Hegedüs Pisti barátom, Tunyó menedzsere sírva felhívott, hogy bekövetkezett az elkerülhetetlen. Távozott az egyik legjobb magyar énekes, aki nem mellesleg pont olyan jól dobolt is. Schuster Lóri róla írta ezt a dalt:

Ez pedig Tunyó szerzeménye:

Sokat gondolok Rád, Barátom!

Szerző: Rozsonits Tamás

Nyitókép: A P. Mobil együttes vízi turnéja 1985-ben. Balra Tunyogi Péter, jobbra Sárvári Vilmos. A felvétel a Nagy Duna sétánynál, a csonka Mária Valéria híd közelében készült. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.