Az 1977-es évben jelent meg a Fonográf Edison Fonográf Album című nagylemeze. Az 1976-ban készült FG4 után tehát ismét egy „lazán koncept” albummal rukkoltak elő, melynek kiindulási alapját az jelentette, hogy Erdős Péter megsúgta nekik: „jövőre százéves Edison találmánya, a Fonográf, készítsetek egy lemezt ennek szellemében”. Németh Oszkár úgy emlékezett, hogy ez jó ötletnek tűnt, a baj csak az volt, hogy Erdős ezt megsúgta többeknek is azok közül, akik lemezeket készítettek azokban az időkben…

Az Edison Fonográf Album egy csodálatos stílusgyakorlat, briliáns hangszerelési munka, a legjobb dalai mégis azok, amelyek nem tettek igazán hozzá az „Edison-koncepcióhoz”, vagy akár ki is lógtak abból. A Szenvedély egyenesen Szörényi Levente egyik előadói csúcsa a Fonográfban, de ugyanez igaz Tolcsvay Lászlóra is, aki a fenséges Glóriával járult hozzá az album messze átlag fölötti értékeihez.

A lemezt nyitó 1978 a múlt és a jelen dala is egyben – zenéjét és szövegét tekintve egyaránt. Levente laza, furcsamód hétre végződő beszámolása után (a hármat „dupla ütemnyire” nyújtja) Tolcsvay László elektromos zongorája lép csak be minden második ütemre, őt követi Németh Oszkár a tamokkal és a china-cintányérral. A leginkább az Útközben felvételeinek idején csatasorba állított kis dob-kiegészítőről Oszkár a következőképpen emlékezett meg: „Nagyon örültem, amikor meg tudtam venni. Nekem nagyon tetszett, jókat szólt, nagyokat lehetett odasózni neki. A többiek azt hiszem nem rajongtak ennyire érte”.

A dal furfangos riffje két összetevőből áll. A tonika az A, de a riff a hetedik fokról (G) csúszik oda, amit Szabolcs basszusgitárja is követ, és amire a jobb oldali gitár (valószínűleg Móricz Mihály) válaszol egy G és egy D-dúrral, magasabb fekvésben – itt már Szabolcs támogatása nélkül. A hangzás így egy kis levegőhöz jut és előbukkanhat Tolcsvay László elektromos zongorája is. A verzéket az együttes énekesei falkában, szinte egyetlen hangon éneklik végig a G-dúron. Az előadás igazán lendületes, amit a versszakok végén egy „hej-hó-val” is nyomatékosítanak. A bridge szakasz zenéjében (és kicsit szövegében is) a múltba kanyarodik vissza, ugyanis az alapja Oszkár Bo Diddley-beatje:

’58-ban rock and rollt jártunk,
'68-ban új táncra vártunk,
Most ’78 van és alig találunk olyan embert,
Ki tudná mi lesz kilencszáz nyolcvannyolcban.

Bródy János verzéi tökéletesen lefestik a hetvenes évek Magyarországának „közállapotait”. „Rázzuk magunk a disco bárban”, vagy „szívjuk a füstöt az eszpresszóban”, esetleg: „lubickolunk a langyos tóban”, de ami sokkal fontosabb: „nem vagyunk nagy izgalomban”, valamint a legfontosabb: „közérzetünk az kösz szép’ jól van” – amit félig Szabolcs dörmög bele egykedvűen az épp elé biggyesztett mikrofonba.

Az 1978 zenei és a szövegben megmutatkozó humora egyaránt briliáns és emiatt igazán izgalmas a dal ‒ Oszkár szögelős kettő-négyével és a dal végén elhelyezett (és valószínűleg Szörényi Levente által előadott) rock and rollos gitárszólóval együtt.

(Az 1978 elemzése után érdemes egy zárójelet nyitnunk, mert különös, hogy a hetvenes évek vége felé a Fonográf megszólalásában milyen gyakran bukkant elő a zenei „nosztalgia” – még az Edison Fonográf Album századelőt idéző dalaitól függetlenül is. Koncz Zsuzsa tizedik nagylemezének nyitódalában, az 1964-ben, a Fonográf szerzői egyenesen Phil Spector amerikai lemezproducert idézik meg, mégpedig a Then He Kissed Me című dalt, ami a Crystals 1963-as slágere volt, de az Illés és Koncz Zsuzsa repertoárján is sokáig szerepelt. Az 1964 megejtően „spectoros” hangzása óriási ötlet volt, amelynek kivitelezése egyszerűen pazarul sikerült, ám kevésbé mondható ez el az I.M. Elvis Presley című dalról, amely az 1978-cal párosítva egy kislemezen is megjelent. Hallhatjuk a felvételen, hogy a Fonográf – mint minden műfajt – a rock and roll-t is kifogástalanul játssza, ám a szám refrénje – egy olyan szerző- és muzsikusgárdától, amelyről szinte kizárólag felsőfokon lehet beszélni – botrányosan pongyola és semmitmondó [ettől eltekintve persze a dal tökéletesen működőképes]). 

A Király Nagy Ági egy csúfondárosan végződő párkapcsolatról szóló, feszes rhythm and blues – nyílt D-hangolásban. Alapját egy ugyanolyan „felelgetős” elgondolás adja meg, mint az 1978 esetében. A basszus a dal egészén egy (valószínűleg) Tolcsvay László keze alatt megszólaló moog-szintetizátoron vonul végig. Az ő témájára válaszol az akusztikus gitárok szőttese, majd kisvártatva belép Szörényi Levente erőteljes éneke. Levente a verzében alsó szólamot is énekel saját alapszólamára, a bridge szakaszokat (amik a „bluesos hagyományokat” csak lazán követik, mert Levente a D után Fisz-dúrra lép) duplázva adja elő és ezekben a részekben kap helyet Bródy János pedal steelje is. A szólórész ki másé is lehetne, mint Tolcsvay Lászlóé: harmonikajátéka izgalmas és lelkes! (A Fonográf összes olyan felvételén, amelyen Tolcsvay László szájharmonikán játszik, érezhető, hogy mennyire szereti ezt a hangszert. Előadása minden esetben sziporkázóan mesteri, szólói kiváló ritmikai érzékekről tanúskodnak.) Németh Oszkár dobolása ezúttal is szögletes, a pumpálós, „minden egyre” megszólaló lábdob és a bridge-szakaszokban hallható lábcinmunkája is az eurodiszkó világából merít. (Az együttes a diszkós megszólalást nem sokkal később a Come Back Tomorrow-ban némileg tovább is fejleszti majd, de akkor Oszkárt már Szabolcs oktávozós basszusszólama is megtámogatja.)

Az „ideges”, bluesos tónus után következik egy kis nyugalom, a Mosolyod vigasztal című dal formájában. Az alapvetően az Eagles modorában megszólaló szám zeneszerzője Tolcsvay László. A kifinomult harmóniaiérzékkel megfogalmazott dalhoz tökéletesen idomul Bródy János gyönyörű dalszövege, amelyben nyoma sincs az előző, Király Nagy Ági című számban megszólaló csalódásnak ‒ épp ellenkezőleg!

„Mikor a szívem mélyén félelem ébred,
Mikor a dalból szökni készül a lélek,
Mikor a remény elhagy,
Olyankor jó, hogy itt vagy:
Mosolyod vigasztal, mosolyod vigasztal. 

Mikor az ember őszi bánatot érez,
Mikor a főnév is rosszul áll az igéhez,
Mikor a kedvem elhagy,
Olyankor jó, hogy itt vagy,
Mosolyod vigasztal, mosolyod vigasztal.”

A szöveg „főhősének” támasza a szerelme, a szám zeneszerzőjének támasza pedig egy rendkívüli együttes, amelyet úgy hívnak, Fonográf! A dalt – Németh Oszkár tam-előkéi után – egy egyszerű, ám kerekded bevezetés nyitja B-dúrban: a főszerepben Móricz Mihály gitárja. Hamar megérkezik az első verze G-mollja, gyönyörű, szellős megszólalásban, így kellő teret és figyelmet kaphat Tolcsvay László megindító szólóéneke.

A hangszerelés központi elemei ismét az akusztikus gitárok, melyeket ezúttal Szörényi Levente és Móricz Mihály szólaltatnak meg. Tolcsvay László elektromos zongorán működik közre, amelyet még egy enyhe kis phaser effekttel is megbolondítottak. Tolcsvay bal kezével hozza a basszusszólamot is, amit Szabolcs pontosan követ a basszusgitáron, ezt egészíti ki Németh Oszkár finom „kávázása” a pergődobon. Az együttes játéka csak a refrénekben bontakozik ki jobban, de a dal ekkor sem veszti el megkapó légiességét.

A dal második felében a hangszerelés szinte változatlan marad. Tolcsvay egy apró szintetizátor-szólamot írt a verzék kíséretébe, amit ízlésesen a háttérbe kevertek. Bródy János a pedal steellel csak a refrénekben kap nagyobb szerepet, játéka finom és diszkrét. A dalt ugyanaz a harmóniamenet és gitárszóló foglalja keretbe, ami a nyitány is volt. A lezárásban az együttes csodásan együtt lassul, minden érzék a helyén, szinte hallani, ahogy a Fonográf tagjai egyszerre veszik a levegőt!

(Mindemellett érdemes meghallgatnunk a dal angol nyelvű változatát, melynek címe: Heaven Is In Your Eyes. Amellett, hogy ez a felvétel sajnos kevésbé sikerült, mint a magyar nyelvű változat, az is megfigyelhető, hogy Bródy János fantasztikus szövege nélkül a dal „elvesztette a talajt”, még attól sem áll messze, hogy kijelenthessük róla: „giccses popszám” – holott ez a magyar nyelvű változatra egyáltalán nem mondható! És különben is: ezt a változatot is a Fonográf adja elő…) 

Az Ez már így szokás tulajdonképpen csúcspont a csúcspont után (és hol van még az album vége…) A dal alapja egy funkys gitártéma Levente kezéből. Itt szükséges megjegyezni, hogy amennyiben valaki azt a leegyszerűsítést kívánja használni a Fonográffal kapcsolatban, hogy „countryzenekar”, akkor azzal az erővel nyugodtan mondhatja azt is, hogy a Fonográf egy „funkyzenekar” volt. A funk (a countryhoz hasonlóan) a Fonográf rendkívül széles zenei eszköztárának egyik eleme már a Szombat esti lánytól fogva, ám az évek során a műfajt olyan dalok megalkotásával formálták a saját képükre, mint az Élj boldogan, a Koordináták vagy akár az Ádám mindenestől fantasztikus bevezetése.

Az Ez már így szokásban a funk és a rock különleges elegyét hallhatjuk. A felvezetésben elénk tárt gitártéma kivehető a verzék alatt is, melyet Szabolcs kissé ideges basszusgitározása (tizenhatodos alapon) és Németh Oszkár szögelős kettő-négye kísér. Móricz Mihály gitárjának hangja nagyon nyers, kicsit „orros” is, így tűzdeli teli a dalt ízes díszítésekkel, szólóbetétekkel. További érdekesség még Tolcsvay László játéka a Fender zongorán, ami a jobb csatornából hallható. A Király Nagy Ági kapcsán már említettem, hogy Tolcsvay milyen kiválóan ritmizál a szájharmonikán, és az az igazság, hogy ugyanez elmondható – főleg a funkos dalokban – a zongorajátékáról is. Tolcsvay Lászlóra leginkább úgy gondolunk, mint gyönyörű, kerek dalok szerzőjére és hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy komolyabban elemezzük a felvételeken a hangszeres szerepét és a játékát.

De visszatérve az Ez már így szokásra: a verzerefrének után egy bridge szakasz következik, amely nem sokat változtat a dal hangulatán, hacsak azzal nem, hogy Németh Oszkár külön sáv(ok)ra plusz tamjátékot is rögzített, ami további dögöt ad a hangzásnak. Az igazi szerzői (és előadói) attrakcióhoz azonban csak kicsit később érkezünk, méghozzá a második bridge után. A hangkép hirtelen szellősebbé válik, a dal a funky-riff A-dúrjából átvált Cisz-mollba. Elhangzik egy szép akkordmenet, amelynek semmi köze a funk hagyományaihoz, sőt, hallható benne egy érdekes játék a tonalitással akkor, amikor a D-dúr egy pillanatra D-mollá változik. A harmóniamenetet Tolcsvay László csilingelő Fender zongorája teszi még tetszetősebbé, ám a nyolcütemnyi közjáték után a dal eredeti medrében folytatódik tovább. Ám ezután a meghökkentő, a daltól látszólag teljesen idegen szakasz után már nehéz odafigyelni – egészen a lezárásig! A szám végén ugyanis egy ügyes kis unisonot hallunk, amit a szólógitár és a pedal steel játszik együtt. Ezzel a remekül kitalált témával és Oszkár extra-tamjátékával úszik el ez a kiváló dal, ami teljesen méltatlanul veszett a feledés homályába.  

A kiválóan megfogalmazott zene mellett érdemes egy pillantást vetnünk Bródy János dalszövegére is, amelynek gondolatai nem csak 1978-ban hordoztak aktualitást:

„Értsd meg, a legnagyobb hibánk,
Hogy értékrendszerünk még a múltból maradt ránk,
Nem vitás, ez már így szokás.

Nézd csak, az senkit nem zavar,
Ki mindent helyesel és semmit nem akar,
Nem vitás, ez már így szokás…

Nem kell a szöveg, mondd el, mi bánt,
De ne legyél zavarban.
Nem kell a szöveg, mondd el, mi fáj,
Bízzunk egymásban!
(Ma már ez nem szokás…)”

A címadó dal, az Útközben, Szörényi Levente rhythm and bluesos vénájából táplálkozik. Alapja egy remekül kitalált, „mogorva” gitárriff E-ben. A két gitár előadását szétpanorámázták a térben, a riff végét Levente és Móricz Mihály két szólamban, terc-párhuzamban adják elő. Szabolcs hanyag unisonoban játssza együtt a riffet a gitárokkal, Németh Oszkár kísérete egyszerű, de ötletesen használja (ismét) a lábcint. A terces gitártéma levezetésében (a tulajdonképpeni átvezetésben a verzék felé) Oszkár nagyobb teret kap: tetszetős filleket játszik, melyeknek végén ismét megszólal a china-cintányér. Tolcsvay László részvétele a dal bevezetésében és a verzék alatt mindössze egyetlen, a szintetizátoron megszóltatott E-hangra szorítkozik, ami csak a Levente által felettébb erőteljesen elénekelt bridge-szakaszok megérkezésével „némul” el.

„Voltam már fenn, voltam már lenn,
A legtöbbször a kettő között útközben.
Voltam már rossz, voltam már jó,
Földön járó csillagokra bámuló.

De nem az a kérdés, hogy mire való,
És nem az a gondom, hogy mitől jó.
És nem az a fontos, hogy ne legyen baj,
De jó lenne, ha érezném, hogy túlél engem néhány dal…”

A második bridge után a zenekar nem tér vissza a gitárriffre, hanem marad H-ban. Következik egy Szabolcs basszusgitárja által vezetett, ereszkedő szakasz, ami megérzésem szerint kiválóan szemlélteti az „elvágyódást”, kiváltképp a megzengetett kórussal, valamint Móricz Mihály tépelődő gitárszólójával.

Bármilyen kellemes is hallgatni a dal ezen részét, hamarosan visszatér a bluesos gitárriff és Németh Oszkár tamjai által felvezetve Szörényi Levente megismétli a második verze-bridge párosítást. Ezután újra felhangzik az „elvágyódó” szakasz, ám ezúttal Tolcsvay László elektromos zongorája is csilingel, valamint Németh Oszkár lábcinmunkája is hozzá tud tenni a sejtelmes hangulathoz: kicsit, mintha az „útra kelés” izgalmát fejezné ki a játéka. A szakasz a dal végére a maga felemelő módján végül kibontakozik: Tolcsvay László aprócska, ám szép szintetizátordallamára Bródy János válaszol a pedal steellel…

Eközben Levente – szinte – kétségbeesve énekli, hogy „jó lenne, ha érezném, hogy túlél engem néhány dal”. Előadása kétségbevonhatatlanul hiteles, bár él bennem a gyanú, hogy Levente ‒ miközben ezt a gondolatébresztő Bródy-sort adta elő ‒ érezte már, hogy „a túlélés” szinte garantált…

A B-oldalt nyitó Elvesztett illúziók című dal Tolcsvay László kompozíciója. D-mollban szólal meg; egy egyszerre fenséges és nyomasztó bevezetéssel indul. Tolcsvay melódiája míves, de kicsit komor is, amihez az is hozzátesz, hogy cimbalmon és tárogatón adják elő. A tárogatót két szólamban halljuk, Gryllus Dániel egy második szólamot is rögzített. Kíséretképpen Németh Oszkár pergődobjai mellett Szörényi Levente kórussal effektezett elektromos gitárját halljuk jobbról, balról pedig egy akusztikus gitár szól, amin valószínűleg Tolcsvay László játszik.

A verzéket Szörényi Levente énekli, halványan hallható mellette egy oktávban előadott, „falzett” szólam is, ami lehet Levente, de talán valószínűbb, hogy Tolcsvay Lászlót halljuk. A második verzében egy jól megzengetett kórus is felbukkan, ám a kíséret rendkívül levegős. Móricz Mihály és Szörényi Szabolcs unisonoban játsszák a tulajdonképpeni basszusszólamot, ami meglehetősen szellős. A lyukakban nagyobb teret kap így a visszhangos ritmusgitár szólama és Oszkár dobjai is. Kár, hogy a felvételnek (és végülis az egész lemeznek) nincs kellő alsó tartománya, bár így is hatásos az elgondolás.

A refrén tömörebbé válik, köszönhetően Móricz Mihály kvintelős gitárszólamának, a szakasz levezetésébe pedig ismét beszáll a cimbalom, ám a tam-tam dobok mellett csak a gitárakkordok maradnak, amik végül üveghangokká alakulnak át. Ezek az üveghangok vezetik fel a gitárszólót, ami – véleményem szerint – kellően nyers ahhoz, hogy azt feltételezhessük: Levente adja elő azt.

Megismétlődik egy újabb verze és a refrén, majd újra a felvezető téma érkezik, amely így keretbe foglalja a dalt. Tolcsvay melódiája és a tárogató „kesergése” tökéletesen kifejezi mindazt a kétségbeesést, amit Bródy János a dalszövegben feszeget, aki talán sosem írt még ennyire „sötét” tónusban:

 „Nincs több, csak ez az egy életed a földön,
Úgy érzed, hogy neked ez a föld csak börtön.
Születtél és életfogytiglan az ítélet,
Gondold meg, mielőtt felmentésed kéred.

Ne sajnáld, hogy csak a lelki-szegény a boldog,
Nincs más út, vagy kerülöd, vagy követed sorsod.
Akarod, hogy valóra váljanak az álmok,
S nem látod az álmoktól a valóságot.
 
Gyűlnek az elvesztett illúziók,
Gyűlnek az átértékelt századok ‒
Ezen a Földön.

Szerelem: a szerelem felemel az égbe.
Véget ér, s te lezuhansz a fekete mélybe.
A zene szól, s egy különös világba varázsol.
Elhallgat, és kiderül, hogy egyedül játszol…”

A Menjünk, gyerekek jókedvű country-rock, melynek harmóniai szerkesztése ettől függetlenül azért hordoz némi furfangosságot. A dal jellegzetes kis country-riffel (illetve -témával) kezdődik az A-dúron, ami nem más, mint az IV. fok, mivel a tonika az E-dúr (ez csak a bridge vége felé derül ki teljesen tisztán, amikor a banda H-dúr7-re lép).

A tempó nagyon húzós, Szabolcs és Oszkár játéka pontos és feszes, amire persze már könnyű jól gitározni és énekelni. A verzerefréneket Levente önmagával énekli duettben, a bridge-ben viszont lépcsőzetes vokálszerkesztést hallhatunk, melynek szólamait – megkockáztatom – Tolcsvay László talán egyedül énekelte szalagra. A bridge-szakaszt, amelyben Bródy János kijelenti, hogy „a legjobb, mikor az ember szabadon jár” Szabolcs figyelmeztető szavai zárják le: „de ne legyen túl jó a kedvetek, mert abból lesz a baj”. Ezáltal a számban egyszerre jelenik meg némi politika és – az előadás kapcsán – egy kis humor is.

A zenekar azonban tovább megy. Következik egy újabb verzerefrén, majd egy bridge, ám Szabolcs vészmadárkodása után ezúttal szintetizátor hangja tűnik fel, amiről hamar kiderül, hogy egy egyre sebesebben száguldó autó motorjának hangját imitálja. A hang – Németh Oszkár dobszólója által kísérve – végül egy robbanásba torkollik, mely után ismét szintetizátort hallunk, amely most már sziréna hangjára emlékeztet. A baj tehát megtörtént, a jókedv tovaszállt…

Ezután a lemez slágere következik, ami nem más, mint Szörényi Levente‒Bródy János-szerzemény, a Hunyd le a szemed. Az alapot két akusztikus gitár hangja teremti meg: balról egy hathúros hangszert hallunk (Tolcsvay Lászlóét), jobbról pedig egy tizenkéthúros akusztikus gitár zeng, amin minden bizonnyal Levente játszik. Az E-mollos akkordmenet meglehetősen közérthető, ám a díszítésként beiktatott emelkedő (majd a közjátékok végén ereszkedő) menet jól kitalált és megvalósított ötlet – nem mellesleg nagyon jól is szól tizenkéthúros gitáron!

A szólóénekes maga a szerző, Levente, a második verzénél csatlakozik hozzá Tolcsvay László egy felső szólammal, ami nagyon izgalmasan szól, és innentől a dal végéig a helyén is marad. A refrén aztán kitárulkozik, csodásan hangzik a vokál, amit először Bródy János a pedal steelen, majd a refrének második felében Móricz Mihály az elektromos gitáron díszít. A pedal steel az első refrén után nagyobb szerepet kap a hangszerelésben, Móricz Mihály pedig a bevezetőben hallható, évődő gitárszólóval, valamint a jellegzetes, tizenkéthúros gitáron előadott téma mellé játszott ellendallammal is hozzátesz a dal értékeihez. Németh Oszkár játéka pontos, helyenként nyílik számára egy kis tér ahhoz is, hogy eljátszhassa a jellegzetes díszítéseit a tamokon. Szabolcs a dal stílusához tökéletesen passzoló inga-basszust (alaphang, aztán a kvintje) játszik, ezzel teremtve meg a dal – talán egy kicsikét egykedvű – ringását.

A szám ‒ Fonográf mércével mérve – meglehetősen könnyűsúlyú, ám az előadás – mint mindig – kiváló és ízléses.

A Ha szerelem kell című szám ismét Levente rhythm and blues vénájából táplálkozik. Nevezhetnénk ezt az Oszkár és Szabolcs által nagy egyetértésben vezetett dalt „tölteléknek” is, ám a Fonográf életművében egyszerűen nem voltak ilyenek, mert az előadás mindig annyira kimunkált és ragyogó, hogy egy közepes dal is hozzá tudott tenni a nagylemez egészéhez, nem „csak úgy”, mindenféle tét nélkül hangzott el.

Levente ereje teljében énekel, ami már önmagában kiemelkedő! Ehhez jön még Bergendyék fúvósszekciója, mely hangszerelési megoldás kellően nehézzé, vaskossá teszi a megszólalást. Tolcsvay László zongora-ritmizálását (ami külön tanulmányozásra érdemes) balról hallhatjuk, a jobb oldalon mindössze egyetlen elektromos gitár „recseg”. Bródy János pedal steel játéka fontos része a dalnak, a szöveg viszont kicsit tényleg középszerű: a szerelem majdnem mindenáron való hajhászásáról szól, ám Bródynak még egy ilyen egyszerűbb dalszövegben is akad néhány fontos gondolata:

„Soha ne szeresd, aki aranyat ígér,
Soha ne csináld csak a másikért,
De soha ne habozz, ha te is akarod…”

Galla Miklós egy 1978-as, az Ifjúsági Magazinban megjelent lemezkritikájában így ír a dalról: „A Király Nagy Ági és a Ha szerelem kell című kompozíciók inkább énekesi, s nem annyira zeneszerzői produkcióként értékelhetők.” Nos, Gallának, azt hiszem, igaza van, ám negyvenöt esztendő távlatából annyival talán árnyalhatjuk a képet, hogy napjainkból elképesztően hiányoznak a hasonló hangvételű, „mosdatlan” dalok (és persze az olyan énekesek is, mint Szörényi Levente…)

A nagylemez záródalaként a Gondolj néha rám című szám hangzik el, amelyet Szörényi Levente 1971-ben írt és rögzített is az Illés együttessel. Levente elmondta, hogy ez a dal volt az első olyan szerzői kísérlete, ami egy új zenei irányzat, és új kifejezési formák felé irányította a figyelmét. Tudatos lépés volt tehát valami olyasminek az irányába, amiről még akkor nem tudta, hogy egy új zenekar fog születni belőle.

Az itt hallható előadás csodaszép, a megszólalást az akusztikus gitárok határozzák meg, melyeknek phaser effekttel „bolondították” meg a hangját. A vokálok valóban úgy szólnak, mint az együttes egyik fő ihletőjének számító Crosby, Stills, Nash & Young lemezein. Bródy János pedal steel szólója csodás, Szabolcs pedig – az Illés-féle változathoz mérve – ritkább basszusszólammal kíséri végig a dalt.

Az 1978-as feldolgozás ragyogó munka, ám nehéz ezt a változatot összemérni az eredeti felvétellel. Az Illés előadása 1971-ben rendkívül újszerűnek számított. Főleg Szörényi Szabolcs mozgalmas basszusszólama és Pásztory Zoltán ehhez illeszkedő, dobosként magát új szintre emelő játéka jelentette a felvétel értékeit. Szörényi Levente, a dalszerzést új szemszögből megközelítő szemlélete pedig – mint ahogy az idő azt be is bizonyította – rocktörténelmi jelentőségű volt…

A Fonográf Útközben című albuma 1978 nyarán került a boltokba. A korabeli „rocksajtó” üdvözölte a lemezt, főleg azt a tényt, hogy a sci-fi (FG4) és a múltban tett kalandozások után (Edison) az együttes ismét a jelenben létezik és alkot. Az egyik kritikus szerint a Fonográf az 1978 című dallal még a punk műfaját is megérintette és igaz, ami igaz, az együttes az Útközben című nagylemezen a maga módján valóban megkísérelte „lereagálni” a popzene korabeli változásait. Az 1978 persze nem punkdal, de az attitűd mindenképpen hasonló. Németh Oszkár egyszerűbb, „szögelősebb” dobolása és Szörényi Szabolcs kevésbé cizellált basszusjátéka utalnak időnként az 1978-ban tulajdonképpen mindent elmosó discóra is, ám a Fonográf a nagylemezen végülis csak azt csinálta, amiért 1973 végén létrejött: a lehető legmagasabb színvonalon zenélt!

Az albumból komoly példányszámban nyomott Lemezgyár, ami lassanként fogyott csak el a boltok polcairól. A lemezt sosem nyomták újra LP-n, egyetlen, rendkívül silány minőségű CD kiadása 1994-ben jelent meg. Pedig az Útközben – az együttes összes többi munkájához hasonlóan – sokkal többet érdemelne! A Hunyd le a szemed című dalon kívül az album kiválóan sikerült zeneanyaga teljesen kikopott a köztudatból, pedig megtalálható a korongon négy olyan dal is (Mosolyod vígasztal, Ez már így szokás, Útközben, Elvesztett illúziók), amelyeknek a Fonográf legihletettebb pillanatai között a helye. 

Szerző: Majnik László

Nyitókép: A Fonográf 1980-ban. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.