Az Illés-zenekar nagy korszakának idején általános iskolába jártam. A dalaikat a rádióból ismertem, és elsősorban a vicces szövegűeket ‒ a Sárikát vagy A kuglit ‒ kedveltem, aztán ahogy idősödtem, egyre inkább a rockos nótáikkal hódítottak meg. A Rock and roll Rézivel és a Little Richarddal… Az utóbbi esetében összefutottam a mindenki által ismert problémával: mást értek, mint amit énekelnek. Fekete kezek és fekete arc, Richard Wayne Fennymen… Little Richard polgári nevéről fogalmam sem volt, és a szövegből azt hallottam ki, hogy Richard épp enni ment. Persze egy kérdés még ott motoszkált bennem, oké, hogy Richard megéhezett, és kajál, de hogy jön ez ide?
(Little Richardot egyébként Pennymennek hívták. Valahol olvastam Bródy magyarázatát, sajnos már nem emlékszem, hogy miért nevezte el Fennymennek.)
Miután 1973 végén feloszlott az együttes, már meg is jelent Szörényi Levente szólólemeze, amelyet megvásároltam, és a nyolcadik utáni nyáron rengetegszer meghallgattam. Az Utazás zenei világa és Bródy szövegei újszerűen hatottak az Illésben megszokottakhoz képest, nagyon tetszett, és még félig gyerekfejjel is éreztem, hogy a magyar rockzene egy kiemelkedő produktuma született meg. Leventénél a countrys beütések sem zavartak, pedig azt a műfajt egyáltalán nem csíptem.
A Szörényi-lemez után, már gimnazistaként nagyon vártam a Fonográf bemutatkozó LP-jét, ami aztán csalódást okozott. Levente egy-két szerzeményét leszámítva langyos slágerzene, állapítottam meg, és hasonló véleménnyel voltam a következő, Na mi újság Wagner úr?, majd az FG-4 nagylemezükkel kapcsolatban is. Az Omegából kilépett Presser és Laux az LGT-vel világszínvonalú progresszív rockot játszott, az új Omega a keményrock útjára lépett, Szörényi Levente a Fonográffal miért adta ennyire alább? Szörényi Szabolcs és Móricz Mihály szerzeményei cseppet sem fogtak meg, Tolcsvay László csöpögős lírai dalai pedig meglehetősen irritáltak. Ebben az időben fedeztem fel magamnak az Illés utolsó, Ne sírjatok lányok! címen kiadott nagylemezét, amelyen a régebbi slágereiket hangszerelték át erősen rockosra.
Na, ezt a vonalat kellett volna követnie a Fonográfnak, vélekedtem.
Ahogy telt az idő, azt tapasztaltam, hogy bizonyos, a rádióban játszott Fonográf-dalok minden ellenérzésem dacára beépültek a hétköznapjaimba az LGT, az Omega és a Skorpio slágerei mellé. Hangulatukkal, érzelmi töltetükkel és Bródy szövegeinek köszönhetően hatottak. A tinédzserkori szerelmi nyűglődésekre rímelt a Fortuna hálójában, a Szombat esti lány a házibulik emlékét hívta elő, a hajnali hazatérések aláfestője pedig értelemszerűen Az első villamos lett. A részegek indulóját, a Lökd ide a sört, társaságban kötelezően üvöltve énekeltük, a sokáig idétlennek tartott Oszkár blues-t pedig már nagyon humorosnak találtam.
Három-négy barátom rendszeresen járt a Fonográf koncertjeire, vidékre is elutaztak, és hívtak engem is, gyere, fergeteges a hangulat, a zenészek közvetlenek, mulatunk, mint ha házibuliban lennénk… Én viszont ellenálltam. Nem igazán szeretem a Fonográfot ‒ közöltem velük. Egyikük megjegyezte: jók ezek a bulik, bár őszintén szólva én a koncertek végét várom, mert ráadásnak mindig lenyomják a Little Richardot. Na, akkor te tudsz valamit, mondtam magamban.
Évtizedek távolából visszatekintve a hadakozásom a Fonográffal elég gyerekesnek tűnik. Miért nem vettem lazábban? Itt-ott nyálas, túl populáris, nem elég kemény, ráadásul countrys is, mindezzel együtt azért nekem szól.
1977-ben kijött az Edison Fonográf Album, és a rockergyerek megadta magát. A huszadik század elejének feelingje, a szinte dalonként változó, korfestő zenei stílusok a jelen idejű Fonográf-nótákkal izgalmas egységet alkottak, Bródy pedig szellemes szövegeivel brillírozott. Tolcsvay számát ‒ Sajnálom, hogy így esett ‒ különösen bírtam. Szeretem a Fonográfot, állapítottam meg, és megvásároltam a lemezt.
A Fonográf 1980-ban. Elöl Szörényi Szabolcs és Szörényi Levente, mögöttük Móricz Mihály, Németh Oszkár, Tolcsvay László és Bródy János. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A következő évben, amikor a rádió játszani kezdte a legújabb albumuk, az Útközben nótáit, visszaállt a világ rendje. Feltámadt a Fonográf-ambivalenciám. Ez a zene már megint nem az igazi. Aztán a bennem dúló ellentmondás lassan felszívódott, mert az Edison Fonográf Album rendszeres hallgatásával jól elvoltam.
Egyetlen egyszer mentem el Fonográf koncertre. Talán a sors fintoraként is felfogható… 1984-ben, az egyik búcsúbulijukra, a Budapest Sportcsarnokba. Hogy milyen volt? Ahogy a barátaimtól anno már hallottam… Fergeteges hangulat, a zenészek közvetlenül viselkedtek, és a búcsú ellenére is mulattunk, mintha házibuliban lettünk volna. És a végén lenyomták a Little Richardot.
Teltek az évek, és azért ki-kibújt a kisördög belőlem. Szörényi Levente egy interjúban azt mondta: ma már úgy látom, hogy a Fonográffal valami nagyon más zenét kellett volna játszanunk. Na ugye, mosolyodtam el. Én ezt már 1975-ben, tizenöt évesen így gondoltam. Miért nem kérdeztetek meg?
Levente a Privát rocktörténet című tévéműsorban elmesélt egy sztorit. 1976-ban a zenekar tagjaival megnézték Bécsben a Pink Floydot. Waters-ék a Wish You Were Here LP anyagát mutatták be. Leviék mind a zenétől, mind a látványtól elájultak. Koncert után döbbenten, néma csöndben jöttek ki a Práterből, és szótlanságuk a szállásukra visszatérve, sörözés közben is tartott. Aztán nagy sokára egyikük megszólalt: gyerekek, talán most kéne abbahagynunk a Fonográfot.
Szóval bennetek is kétségek kavarogtak a produkciótok minőségét illetően? – futott át rajtam, majd belém nyilallt, hogy ha akkor befejezik, akkor nem készül el az Edison Fonográf Album. Nagy kár lett volna.
Jó, hogy nem hagytátok abba! Örülök, hogy így esett.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
