A múlt évben már megírtam a megismerkedésünk eseményeit, ami egy régvolt Dinamit-koncerten történt. A mostani írásom a férjem története, ezek az ő szavai, csupán én fogom a tollat.
1982 nyara volt. Egyik szabadszállási, tiszthelyettesképzős barátommal elmentünk sátorozni egy Duna parti kempingbe, Fadd-Domboriba. Tizenhat évesek voltunk, kevés pénzzel, de boldogan, hogy végre egyedül elengedtek bennünket a szüleink.
Egy verőfényes, júliusi késő délutánon érkeztünk oda, vidáman pakoltuk le a cuccunkat a kibérelt sártorhelyen. Felállítottuk az apró sátrat, majd körbenéztünk, hogy hol lehetne enni.
A kemping sarkában, közvetlenül a Duna partján felfedeztünk egy kis büfét, ott egy asztalnál letáboroztunk. Megrendeltük a korai vacsora-lángosunkat – persze sörrel, közben nézelődtünk.
Egyszer csak egy hatalmas ordításra lettünk figyelmesek a Duna felől, majd láttuk, ahogy kiemelkedik a vízből egy fekete, nagyon szőrös, göndör hajú, szakállas „Vízisten”, és azt üvölti: LEKVÁR!!!! Mire kivágódott a közeli faház ajtaja és kirohant rajta Lekvár ‒ mint később megtudtuk ‒, a Hobo Blues Band hangtechnikusa, kezében egy hónaljmankóval és elkezdett rohanni a víz felé. Akkor ismertük fel az odabenn „ázó” alakot, Deák Bill Gyulát.
A meglepetéstől torkunkon akadt a lángos, majd újabb döbbenet várt ránk. Ugyanis nyílt a másik faház ajtaja és kilépett rajta az egész zenekar, élükön Hobóval, aki megállt a ház előtt, szétnézett, majd a magas emberek lomha, laza lépteivel odaballagott hozzánk és tengermély hangján megszólított bennünket:
‒ Sziasztok, nincs kedvetek egyet focizni? Kevesen vagyunk…
Mi a megtiszteltetéstől lángoló arccal persze azonnal ugrottunk. Közben kissé távolabb már készült a hevenyészett pálya, kapufélfaként egy-egy lerakott pólóval, játékszerként pedig egy félig leeresztett, piros pöttyös labda szolgált.
Nagy csata volt, élveztük a játékot a nagyokkal, mígnem a vége felé egyszer csak azt látom, hogy a meccs hevében Hobo vehemensen támadni indul. Nem voltam satnya gyerek, de hozzá képest csak egy vézna kamasz.
Így gyakorlatilag átgázolt rajtam, de mielőtt végképp megsemmisülten a földre kerültem volna, hatalmas kezeivel elkapott és azt mondta:
‒ El ne ess, Kishaver!!
Felejthetetlen nap volt.
A szöveg megosztott II. helyezést ért el a Volt egyszer egy beatkorszak 2024-ben meghirdetett A hősöm és én című pályázatán.
Szerző: Szabadkainé Ágoston Eszter
Nyitókép: Fortepan / Gábor Viktor
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
