Hevesi István a Veszprémi Egyetem hallgatójaként kezdett koncerteket szervezni. Annyira magával ragadta a könnyűzene, hogy bár csak a vegyészmérnöki fizetésének felét kínálták neki, mégis inkább népművelőnek állt. Később alámondásos akciófilmeket vetített vasas szakmunkásoknak, illetve az ő nevéhez fűződik a nyolcvanas évek egyik legfontosabb tehetségkutatójának, a Poptojásnak a felfuttatása is. Miért volt terhes a VII. kerületnek az Almássy tér és hogy lett a dzsesszből metál? Interjúnkból ez is kiderül.

Hogy jutottál el a közművelődés világába? 

Veszprémbe nyertem felvételt a Vegyipari Egyetemre, és én lettem az egyik koncertszervező az egyetemen. Mátyás András volt akkoriban a zenekarok szervezője, én pedig a technikáért feleltem. Leginkább a kollégium étkezdéjében, vagyis a menzán voltak a koncertek, üvegablakok ölelték körbe a helyiséget. Halkan kellett játszani, mert különben minden csengett-bongott. 1973-ban volt nálunk egy Syrius-koncert, amiről az egyetemi újság is beszámolt.

De még az LGT is fellépett itt, a legelső felállásukkal.

A VEN, vagyis a Veszprémi Egyetemi Napok szervezője is voltam, amit akkoriban kétévente rendeztek meg, én pedig már elsőéves hallgatóként belefolytam a program összeállításába. Nem emlékszem pontosan a részletekre, de az biztos, hogy mindent egyeztetni kellett az egyetemi potentátokkal, a tudtuk nélkül nem nagyon csinálhattunk semmit. De én nagyon lelkes voltam, azt hiszem, értékelték az elhivatottságomat.

Természetesen a VEN-en kívül minden más egyetemi buli szervezésében is részt vettem: kollégiumi klub, egyetemi újság, Mikulás-bulik, gólyabálok, akkor engem már rég nem érdekelt a vegyészet, csak a kulturális élet.

Diploma után is a zenével akartál foglalkozni?

Egyetem után volt szó róla, hogy ott maradok az Egyetemi Kulturális Bizottság titkáraként, de a bizottság egyik professzor tagjának unokahúga akkor végzett az ELTE népművelő szakán… Így estem el ettől a lehetőségtől, pedig az volt a hagyomány, hogy ezt a posztot mindig a Veszprémi Vegyipari Egyetemen végzett diák tölti be.

Így aztán visszajöttem Budapestre. A szakmámban kezdtem dolgozni, de minden évben megpróbáltam elhelyezkedni valamilyen kulturális intézménynél, ám mindenütt azt mondták, hogy „a cipész maradjon a kaptafánál”. Hiányolták a népművelő diplomát is, pedig – mint később kiderült – nem volt rá szükség. Sokkal később szereztem meg ezt a képesítést, pedig a nyolcvanas években már sikerült hivatalosan is koncertszervezéssel foglalkoznom. Pár évet dolgoztam az Aszfaltútépítő Vállalatnál, majd a Betonútépítő Vállalatnál telephelyvezetőként, illetve központilabor-vezetőként, mígnem 1982-ben végre sikerült elszegődnöm népművelőnek a Vasas Művészegyüttes és Ifjúsági Házba.

Hogy kell elképzelnünk a Vasast akkoriban?

Ide sokat bejártam korábban is, Moldován Gyula barátom vezette ott a zenei életet. Mikor odakerültem, a Filmintézetből sikerült olyan filmeket is elhoznunk, aminek még szinkronja sem volt, és Csörögi István a helyszínen fordította egy mikrofonba a szövegeket. Talán néhányan emlékezhetnek a nyolcvanas évek hangalámondásos VHS-kultúrájára, valami olyasmi volt ez is, csak élőben. A legmenőbb akciófilmeket itt láthatta először a közönség, például a Szárnyas fejvadászt. Nagyon sok szamurájfilmet is vetítettünk, pedig akkor ennek még nem volt kultúrája idehaza. És így nemcsak az akcióvonalat sikerült a fiataloknak bemutatni, de Kurosawa A vihar kapujában című filmjét is. Egy kis művészetet is sikerült tehát becsempészni az egyébként leginkább szakmunkástanuló közönségnek. A Vasasba egyébként Frank Iván újságíró ajánlott be. Előtte 4200 forint volt a fizetésem a szakmámban, itt pedig 2100 forintot kerestem, de annyira a kultúrával akartam foglalkozni, hogy ez sem érdekelt.

Almássy téri Szabadidőközpont, előtérben Kentaur/Erkel László díszlet- és jelmeztervező, festő, zenész, énekes. Hátul Presser Gábor, Erkel András film- és zenei producer, Sztevanovity Dusán és egy ismeretlen. Fotó: Fortepan / Glósz András.

Aztán idővel átkerültél az Almássy téri Szabadidőközpontba. 

Ahova munkásművelődési előadónak vettek fel. 1984. május 7-én nyílt meg az intézmény, én pedig május végén kerültem az Almássy térre. Mivel nem voltam népművelő, és eleve műszaki irányultságú képesítésem volt, a megközelítésmódom is más volt, mint a korszak népművelőinek. Ezt később a menedzserszemlélet fogalommal írták le, de 1984-ben ezt így senki sem mondta volna.

A VII. kerületi vállalatokkal együttműködési szerződéseket kötöttem, egyfajta barter keretében. Például a Patyolat Vállalat tisztította a szőnyegeinket és a függönyeinket, cserébe bizonyos napokon a mi termeinkben tarthatták a rendezvényeiket.

A Szüreti Vigasságok volt az első nagy durranás, amit én csináltam itt. Nem tudom, ki találhatta ki ezt a tipikusan vidéki rendezvényt a város közepére, de meg kellett csinálni. Annak ellenére is, hogy a VII. kerületben viszonylag kis területen termeszthetnek szőlőt… Ha már ez volt a program, én borászati cégekkel kötöttem megállapodásokat, úgyhogy elég sok pénzt sikerült összegyűjteni. Mivel a népzene is hozzám tartozott, természetesen a táncházas zenekarokat is felléptettem itt.

Mivel a kerületi tanácsok egyre kevesebb pénzt adtak ebben az időben a kulturális életre, egyre inkább önellátókká kellett válniuk az intézményeknek. A VII. kerületnek egyébként is terhes volt az Almássy tér, mivel nem is annyira kerületi, mint inkább fővárosi feladatokat láttunk el.

Mik voltak a teendőid?

Jó pár munkavállalót kellett igazgatnom, szerveznem a tevékenység végzéséhez elengedhetetlenül szükséges infrastruktúrával kapcsolat teendőket, szervezni a rendezvények hirdetését, a plakátozást, a szlogenek kitalálását, és sokszor a rendkívüli eseményeket is nekem kellett kezelnem, megoldanom. Jártam más helyekre is, képben kellett lennem a korszak zenekaraival, áramlataival. De nem akarok mártírnak tűnni, szerettem ezt csinálni.

Tudatosan ismerkedtél zenészekkel?

Mindig érdekelt, hogyan működik ez az egész, mi a motivációja egy művésznek, és mitől lesz igazán sikeres. Hogy tényleg akar-e közölni valamit a világgal, vagy azért van a színpadon, hogy sikeres legyen, vagy éppenséggel azért, mert épp nincs jobb dolga. Természetesen ehhez személyes beszélgetések, ismeretségek kellettek.

Egészen kezdő zenekaroknak is lehetőséget biztosítottunk az Almássy téren, sok nevesincs zenekar nőtte ki magát onnan, vagy ezen zenekarokból a legtehetségesebbek végül más zenekarokban értek el valamit. Felléptettem a Faxnit Mohai Tamással vagy a Regiszter együttest Sipos F. Tamással, A Cég is nálunk kezdett, ami a Kimnowak elődje volt. Cipő (Bódi Laci) első bandája, a Cipőfűző már a Vasasban fellépett a Moldován Gyula vezette Ritmusterápia klubban, ahogy a KMK is a Vasasban kezdett, amiből az Ossian lett. Paksi Endre az Almássy téren volt rendész a nyolcvanas évek közepén. 

A tehetséggel kapcsolatos érdeklődésednek köze van ahhoz is, hogy később részt vettél több tehetségkutató szervezésében is?

Abszolút. A Poptojás és az AORTA voltak a nyolcvanas évek leghíresebb és legsikeresebb lehetőségei az amatőr zenekaroknak. Olyan együttesek, előadók érdekeltek, és azoknak biztosítottam lehetőséget, akik gondoltak valamit az őket körülvevő világról, és ezt nem féltek ki is mondani.

Tulajdonképpen a táncházi zenekarok is burkolt ellenzéki társaságok voltak, például a TÉKA-táncházba, -táborokba sok olyan ember jött, akik mást gondoltak a világról. És a rendszerváltás előtt a népies és urbánus vonal szót tudott érteni egymással. Az Almássy tér egyfajta szabadságzárvány volt Budapesten, olyan, mint korábban az Egyetemi Színpad.

Mesélj a Poptojásról!

A nyolcvanas évek elején a magyar rock-utánpótlás alig kapott segítséget. Gyanakvás, burkolt vagy nyílt elutasítás kísérte a működését, politikailag nemkívánatos, üzletileg pedig érdektelen volt. Ha fellépéshez jutottak a zenekarok, előre le kellett adniuk a repertoárjuk szövegeit, a „neccesnek” ítélt számokat ki kellett hagyni a műsorból. Fizetséget általában nem kértek, és nem kaptak. A számukra alkalmas fellépőhelyek zöme nem rendelkezett a szükséges technikai háttérrel, a vezetők féltek a váratlan helyzetektől – rongálás, drogok, verekedés –, a színvonaltalanságtól és az esetleges politikai kockázattól. Ahol mégis létrejött egy-egy koncert, ott rendszerint túlbiztosították a helyszínt, a rendezők, rendészek túlkapásai, az intoleráns bánásmód, a nyílt rendőri vagy „civil” megfigyelői jelenlét keserítette a légkört.

A vasas szakma azonban inkább metálzenészeket termett, így az alulról jövő nyomás miatt rövidesen megváltozott a klub zenei profilja. Amikor pedig a szervezők már nem ragaszkodtak tovább a zártkörű működéshez, tehát „kívülről” is jöhettek fellépők, rövid időn belül kicsi lett a hely.

Egy-egy alkalommal akár négy-öt banda is fellépett. Közösen használták technikát, és néha a hangszereket is. Hozták a rokonokból, barátokból, osztálytársakból és ismerősökből álló saját közönségüket, így a – többnyire bemutatkozó – fellépések valóságos ünnepekké váltak. Kezdetben nem számított, ha ugyanazon az estén akár három különböző stílusú zenekar lépett a deszkákra, később persze, amikor már elég nagy lett a választék, természetesen megindult a műfaji elkülönülés. Ez jobb volt a zenészeknek, a közönségnek, a technikusoknak és a szervezőknek is. A tehetségesebb együttesek gyorsan fejlődtek, igényesebb megszólalásra törekedtek, a helyi technikai és egyéb adottságok többé nem tarthatták a lépést a kívánalmakkal. Szóval volt, aki már amatőr szinten kinőtte a klub kereteit.

Az elkészített, többnyire koncertfelvételeket némi utókeveréssel hangulatos, a zenekar állapotát jól tükröző demonstrációs, vagyis demo-anyaggá varázsolták. A rock mellett a fiatal dzsesszisták is sok lehetőséget kaptak itt. A Polák László által kitalált szerveződés eredményeként több mint száz ilyen demo készült ebben a „műhelyben”. Egy ilyen kazetta általában két-négy szám erejéig adott képet egy-egy bandáról, és kiváló alapot jelentett az önmenedzselés, a kezdetleges promóció számára. Az otthon vagy a próbahelyen barkácsolt, maximum négysávos felvételek korában ez nagy előrelépést jelentett.

Amikor a Poptojás 1984 őszén a Belvárosi Ifjúsági Házba érkezett, ez a projekt már nem működött, de a kazettaarchívum és egyéb írásos anyagok még rendelkezésre álltak – itt jegyzem meg, hogy értékes kordokumentumként szolgálhattak volna a korszakot kutató zeneesztéták, szociológusok, művelődéstörténészek számára. De mint oly sok más közművelődési kordokumentum, ez is az enyészet sorsára jutott.

1984-ben a Pataky Művelődési Házban volt a kétévente megrendezett Országos Amatőr Pop Rock Jazz Találkozó budapesti döntője. Sikerült rábeszélnem a helyi szakreferenst, Nagy Emesét, hogy legyen a rendezvény neve Poptojás. Ekkor került be a köztudatba a projekt, amely azután az Almássy téren nőtte ki magát országos ismertségűvé.

A havonta egy vasárnapon, már kora délután kezdődő, több, akár különböző stílusú együttest felvonultató klub gyorsan népszerű lett. Programján a koncerteken kívül kihangosított videoprojektoros filmvetítések, és a rockélet prominenseivel szervezett beszélgetések is szerepeltek. Egy későbbi stádiumban a fellépők által javasolt szaktekintélyek elemezték a fellépők produkcióit. Egyre több ismert „arc” bukkant fel a rendezvényeken, gyakorta azzal a céllal, hogy a már befutott bandákból távozók helyére új zenészt találjon, de leginkább a közeg, a hangulat kedvéért.

Az Almássy Téri Szabadidőközpont akkoriban Budapest legnagyobb, legmodernebb közművelődési intézménye volt, és neve a köztudatban a kezdetektől összekapcsolódott a fiatal tehetségek bemutatásával. Innen közvetítette ugyanis a mindenható Magyar Televízió a Ki Mit Tud? eseményeit, országos ismertséget biztosítva ezzel a Háznak.

Mi lett a Poptojás sorsa?

Végül tönkretette a Kommunista Ifjúsági Szövetség. Burger András és Boros Lajos a Budapesti KISZ Bizottságról kitalálták, hogy ennek az egésznek országos lefedettséget akarnak csinálni, majd kisajátították a Poptojás nevet egyfajta KISZ-branddé, ezzel én ki is szálltam ennek a szervezéséből.

A Poptojás átalakult Poptojás Menedzser Irodává (POTOM IR). Ebben a mozaikszóban benne volt olcsósága, tömeges és kissé komikus jellege. Azért volt mulatságos, mert közel 300 zenekarral mindössze egy ember tartotta a kapcsolatot, aki egy nagy intézmény kis irodájából szervezve koncerteket, fiókklubokat, vidéki fellépéseket, demófelvételeket, fotózásokat és az egész tevékenység kommunikációját. Az Iroda fél éven keresztül még egy POTOM ÍRKA című fanzint is kiadott.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Szerző: Bálint Csaba

Nyitókép: Csákvári Zsigmond

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.