Orszáczky Jackie 1984-as év végén lépett fel ismét Magyarországon, a Vadászat lemezbemutatóján. Ugyan már a hetvenes évek végén is visszajött, ekkor kezdett el újra többet írni róla a sajtó. Az énekes-basszusgitáros karizmatikus figurája rányomta a bélyegét a későbbi zenészgenerációkra, ahogy a magyar rockzene értékelésére is. 1983-ban azt írta az Ifjúsági Magazin, hogy „Orszáczky Jackie, Baksa Soós és társaik népi hősökként élnek a rocktörténeti emlékeket ápolgatók szemében”.

Boros Zoltán zeneszerző, dzsesszzongorista 1971-ben lett a román televízióban sugárzott Magyar Adás zenei szerkesztője. Munkássága nélkül ma nehezen beszélhetnénk az erdélyi magyar könnyűzene hetvenes éveiről. Az ő nevéhez fűződik a rendszerváltás előtt kiadott erdélyi magyar könnyűzenei hanglemezek összeállításának, illetve felvételeinek java. A Magyar Adás ötéves kényszerszünete után 1990-től az újrainduló magyar szerkesztőség vezetője volt nyugdíjba vonulásáig. Azokról az időkről beszélgettünk vele, amikor bűnnek számított hosszú hajjal, szakállasan színpadra állni, a zenészek amolyan kulturális „fogyókellékek” voltak, magyar szót pedig háborítatlanul már csak a templomban, az iskolában és a színházban lehetett hallani.

Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című műve először a Kortárs folyóirat hasábjain volt olvasható, de nem kell avatott esztétának lenni ahhoz, hogy érezzük: a kisregény megírásakor a nyolcvanhoz közelítő mester aligha folytatott a kortárs könnyűzene bugyraiban mélyfúrásokat, és aligha lehetett megveszekedett Stones-fanatikus.

A kedvenc zenéink között mindannyian számontartunk néhány nagylemezt, amelyek különösen kedvesek a szívünknek. Valami jeles esemény vagy emlékezetes történet kapcsolódik hozzájuk, netalán változást hoztak az életünkbe, ezért évtizedek elteltével is örömmel gondolunk vissza rájuk. Nálam az Omega három albuma is ilyen.

1973-ban, amikor Miskolcon megrendezték az első popfesztivált, még nagyon fiatal voltam, ezért arról lemaradtam, és csak a későbbiek folyamán olvastam az eseményről, illetve felvételeket is láttam róla az egyik zenecsatornán.

Az 1968-as romániai közigazgatási átszervezést követően Székelyföld egykori területét (Aranyosszéket leszámítva) három megyére osztották: Marosra, Hargitára és Kovásznára. A „tervezők” mindhárom esetben vigyáztak rá, hogy az új közigazgatási területek ne maradjanak színtiszta magyar lakossággal, így a megyehatár meghúzásánál román ajkú településeket csatoltak a magyar többségűekhez.

A hatvanas évek elejétől kezdve egészen a kötelező sorkatonai szolgálat 2004-es megszűnéséig egyetlen zenekar számára sem létezhetett nagyobb csapás Magyarországon, mint a katonai behívó. Hibába a sok próba és a mind zajosabb siker a fellépéseken, ha megérkezett a parancs, nem volt apelláta, be kellett vonulni. Még egy utolsó buli a haverokkal, zenésztársakkal, és agyő, karrier-hírnév, vége minden közös álomnak. Vagy mégsem?

Most nem Móra Ferenc hőséről lesz szó, hanem az egyik legkiválóbb magyar dobosról. Kevés olyan zenész muzsikál a szakmában idehaza, akit egyöntetűen mindenki szeret: Solti Jánosnak még a beceneve is mutatja: őt mindenki imádja, ezért mindenki így szólítja: Jánoska.

Ebben a sorozatban magyar szerzők olyan dalait mutatom be, amelyekből az eredeti előadókon, zenekarokon kívül – ha egyáltalán van elsőbbség a szerzemény előadásában – más magyar énekesek, együttesek is készítettek felvételt hazánkban 1990 előtt. A témát feldolgozó első részben csak az országhatáron kívül készült anyagokkal foglalkoztam, másodjára az Omega feldolgozásdalainak „szocialista féltestvéreit”, ezt követően a filmzenéket és színészeink popzenei feldolgozásait vettem górcső alá, majd az LGT-dalokat, valamint Presser Gábor Omega utáni zeneszerzői tevékenységét, illetve az Illés-Tolcsvay-Fonográf „vonalhoz” kapcsolódó szerzeményeket vizsgáltam meg, most pedig az énekeseinkhez, énekesnőinkhez köthető kislemezeket taglalom. Természetesen ez a lista sem teljes, csak egyfajta ízelítő a magyar könnyűzenei coverek világából.

Kovács Kati és Zalatnay Sarolta mellett a magyar beatzene harmadik fontos női előadója, Koncz Zsuzsa is játszott filmekben a karrierje elején. A rendezők – énekhangja mellett – szépsége miatt figyeltek fel rá, miközben a szerepei kisebb vagy nagyobb mértékben kapcsolódtak az előadói perszónájához is. Míg Kovács Kati a kemény, öntörvényű lázadót, Zalatnay pedig a bohókásabb, kihívóbb bombázót formálta meg, Koncz a független, nőies nő képviselője lett, alakítson akár gimnazistát, akár manökent. Nem volt kifejezetten tehetséges színésznő, de jelenléte meghozta a kívánt hatást abban a három szerepben, amelyben a hatvanas évek végén a mozivászonra került.