Hajnal Gábor koncertszervező, menedzser, szerkesztő, műsorvezetőt fáradhatatlan szervezői tehetsége mellett határtalan empátiája és rugalmassága tette a magyar könnyűzene elismert alakjává, akit mindenki ismer, és aki mindenkivel jóban van. Egyetlen interjúban esély sem mutatkozik arra, hogy elmesélje minden történetét – erre a 2018-ban megjelent Mindhalálig rock and roll című könyv sem volt elég –, de ezúttal is számos új sztorival szolgált a Flowers nevű kölyökkori bandájáról, arról, hogy miért rúgták ki a Könyvklubból a Scampolót, meg arról is, hogy lett a seregben KISZ-titkár.

A Pozsonyi Líra (Bratislavska lýra) néven ismert könnyűzenei fesztivál fő célkitűzése az volt, hogy teret adjon a csehszlovák könnyűzenében dolgozó zeneszerzők és szövegírók új dalainak. Az évek során változó időpontban – de májushoz vagy júniushoz ragaszkodva – megrendezett seregszemlén azonban a nemzeti verseny mellett kiemelt jelentőséggel bírt a nemzetközi viadal is, amelynek keretében hírneves külföldi sztárvendégek emelték a többnapos eseménysorozat színvonalát. Az első három évben – vagyis 1966 és 1968 között ‒ Aranykulcs néven zajlott az Intervíziós-tagországok képviselői részére kiírt megmérettetés, majd néhány év szünet után, 1973-tól a szocialista országok reprezentánsai, 1981-től pedig már a világ bármely országának állampolgárai jelentkezhettek a nemzetközi versengésre.

Ezerkilencszáznyolcvan erős év volt a magyar rock történetében. A Piramis és a róluk elnevezett jelenség kezdett kifutni, vagy tán ki is futott, a punk és avantgárd szcéna bár már kezdett világítani, de tagjainak várniuk kellett még néhány évet a sikerig.

Vitézy László 1988-ban bemutatott dokumentumfilmjében, az Úgy érezte, szabadon élben a nyolcvanas évek sztáregyüttese, a Beatrice jelenik meg, sőt a zenekar frontembere, Nagy Feró is megszólal a kallódó, drogproblémáktól sújtott és értékválságban levő fiatalok ügyében, a rezsimet kritizálva. A Beatrice persze más pozícióban volt az évtized végén a nyolcvanas évek elejéhez képest, és Vitézy műve sem a romantikus lázadás jelképeként alkalmazza a koncertfelvételeket, illetve a dalszöveget, amelyet a film címében megidéz. Sőt, egyik kiemelt szereplőjén keresztül árnyaltan mutatja be a rajongói kultúrát is.

Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison halála tulajdonképpen lezárta a hatvanas évek nagy hippikorszakát, Radics Béla pedig éppen akkor hagyott itt minket, amikor világszerte visszaesett a hagyományos rockzene iránti érdeklődés. Misztikus egybeesések? Az idősebbek emlékeznek… A nyolcvanas évek elején beköszöntött az új hullám, amivel még nem volt semmi gond, ám divatzenék, a diszkó, a szintipop és más nyálas irányzatok is szárnyra kaptak, és uralták a zenei piacot. Sok évvel később eljátszottam a gondolattal: mi lett volna, ha Radics túlél?

Rendhagyó előadással indul a Beatkorszak Szabadegyetem 5. szemesztere 2024. február 7-én. A hat előadásból álló sorozatot a ritkán látható Az első magyar popfesztivál című dokumentumfilm vetítése, és az 1973-as fesztiválról szóló beszélgetés nyitja Budapesten, a Horánszky utcai Lumenben.

Márkus Barbarossa János zenész, hangszerkészítő, régiségkereskedő és költő 1955-ben született az erdélyi Szilágyzoványon. Gitározni a művészeti népiskolában tanult Nagyváradon, előtte viszont a szilágysomlyói Mária-rendi kolostorban élő apácáktól sajátította el a zongora és a hegedű alapjait. Írt dalt a Metropolnak, basszusgitározott falusi bálokon és ha minden igaz, az utolsó váradi ortodox zsidó lakodalmat is ő muzsikálta le. Saját dalait először a Zenés Karaván című válogatáslemezeken lehetett hallani, amikor pedig megirigyelte tőle a Securitate a túl szabad zenészéletet, egy zománcgyárban kellett elhelyezkednie. És ez még csak a történet eleje…

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk
Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”

Szögezzük le az elején, hogy fogalmam sincs, milyen ember voltál! Nem ismertelek, nem találkoztunk soha, sőt fénykorodban még a nevedet sem tudtam. „Fénykorod”? Hiszen az egész életed az volt.

Vajon létezik átjárás a különböző generációk között? Vajon megértik egymást az egymást követő nemzedékek, vagy hermetikusan zár az a bizonyos üvegfal, amely elválasztja az egykor voltat a mától, a korcsoportok közötti kölcsönös értetlenség ‒ rosszabb esetben megvetés ‒ pedig „normális” viszony?

Nem tudom eldönteni, sajnáljam vagy irigyeljem-e a mai rockzenekarok többségének tagjait, akik légkondicionált, mindennel felszerelt, kényelmes buszokban utaznak a fellépésekre. Szuper érzés, tudom, ismerem. Csak hát ezek a srácok – sok egyéb mellett – kimaradnak a beatkorszak olyan „csodáiból”, mint a bulik színhelyére való eljutás izgalma, mert anno nem volt egyszerű feladat olyan járgányt szerezni, ami biztonságosan elvitt egyik helyről a másikra.