Hérakleitosz, az ókori természetfilozófia epheszoszi bölcse szerint minden folyik. Ez azt jelenti, hogy folyamatos átváltozásban leledzik a világ, ráadásul az őselemek állandó körforgása közepette: az örökké élő tűz fellobban, majd kialszik, légbe oszlik, földi hamuvá omlik; a folyam pedig tovairamlik: mikor belelépünk, már nem ugyanaz, mint egy pillanattal azelőtt volt – létezésünk ezért nem viszonylagos jelenlétünkön, mindinkább ébrenlétünkön múlhat.
„A lányok néha felszóltak, hogy harmadszor is a Venust akarják hallani. Az énekesnőt állítólag Mariskának hívták, az együttest meg talán Shocking Blue-nak” ‒ olvassuk Kontra Ferenc Tankon jön a rend című novellájában, ez pedig azt sejteti, hogy a világhírnévre szert tett holland banda legnagyobb slágere rendszeresen pörgött a vajdasági házibulikon is. Az alábbiakban az első magyar származású, nemzetközileg is sikeres rockénekesnő történetét tekintjük át, vagyis annak járunk utána, hogy ki is volt ez a szomorú szemű, fekete frufrus, szögletes mozgású, a hollandok által Máriszka Fíriszként emlegetett titokzatos és szinte szótlan díva.
„Hateha!” – szoktuk köszönteni egymást Makovecz Imre saját szabadalmú rigmusával (az utóbbi időben szorosabbra fűzött, generációkon átívelő kortársi-kortytársi szálakat gombolyítva) Kiss Ferenccel, akit idén megjelent Kötelékek című, sajátos ízű memoárkötete alapján most már nyugodtan nevezhetek népi hős(öm)nek!
A KISZ megyei bizottsága, a megyei Szaktanács, és a Megyei Művészeti és Kulturális Bizottság a megyésítést követő évben, 1969-ben Hargita megye székhelyén, Csíkszeredában szervezte meg az első könnyűzenei fesztivált. Az Ezüstfenyő követte a brassói országos fesztivál trendjét: a környező közigazgatási egységek fiatal zenekarait hívta színpadra. A fellépők között találunk magyar és román együtteseket, akik saját szerzeménnyel képviseltették magukat. A kezdeti sikereket mutatja, hogy 1970-ben, öt megyéből tizenkét együttes lépett fel a csíkszeredai színpadon.
Radics Béla mítosza olyan erős, hogy napjainkig három könyv is napvilágot látott róla, a sajátomból 2020-ban javított, bővített kiadás is megjelent. De most természetesen nem erről lesz szó.
Képzeljük el, hogy a késő nyolcvanas években az osztrák fővárosban töltünk egy napot, és elsuhan mellettünk egy Velorex elnevezésű járgány, amire a következő szöveg van kurta betűkkel felfestve: „A kelet- és összeurópai rocksámán felkeresi Bécset a nyugati kultúra megtisztítása végett”. Waszlavik „Gazember, Petőfi, Velorex, Sámán, Ullmann Mónika” László ma hetven esztendős, úgyhogy felkerestük, és hosszan beszélgettünk vele. Mivel a letűnt idők ikonikus történeteinek talán legautentikusabb letéteményese a mindenhol otthonosan mozgó háttérember távlatából tekint az emlékezetes eseményekre, ezért kellően messzelátó és kritikus szemmel szemlél(tet)i a Beatrice-legendárium sokszor és sokak által elmesélt részleteit. Saját „karrierkrónikája” mellett leginkább jellegzetes ragadványneveinek genealógiájáról faggattuk, így szabadon és kötetlenül bolyonghattunk a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek ellenkulturális világában.
Kóbor Jánosról lehetetlen múlt időben beszélni, így hát nem is teszem. Eme írás nem is nekrológ, inkább valamiféle összegző méltatás. Gondolatfolyam valamiről, amit oly sok rajongó kutatott, próbált megfejteni, de valószínűleg egyikünknek sem sikerült teljes mértékben. Vajon mi lehet az Omega titka? Vajon mi lehet Kóbor János „varázserejének” titka?
Az Omega vitán felül az egyik legnagyobb magyar rockzenekar. Több mint fél évszázados pályafutásuk során a műfaj számos mérföldkövét tették le, ehhez képest történelmük dokumentálása a lemezeken és videókon túl eléggé hiányos. A nagy rocklexikonokban és különféle, a műfaj és a korszak egészét vizsgáló könyvekben persze kiemelt helyük van, de átfogó, hivatalos Omega-könyv eddig nem jelent meg. Kóbor János közel egy évtizede ígéri ennek megvalósulását, de félő, hogy erre már nem fog sor kerülni. Mihály Tamás, az együttes néhai basszusgitárosa 2014-ben megjelent könyvében megírta a saját nézőpontját, ami nyilván szubjektív, a teljesség igénye nélkül készült (ezzel együtt szerethető) leírása volt a történetnek. Hét évvel később az együttes gitárosa, Molnár György (Elefánt) jelentkezett egy vékony, de annál tartalmasabb kötettel.
A Locomotiv GT hivatalosan 1971 áprilisában alakult és már a nyár elején a Rottenbiller utcai MHV-stúdió falai között találta magát, megközelítőleg két hónappal azután, hogy megkezdték a munkát az új, immár közös dalokon.
Amikor 1983. december 30-án az Egyetemi Színpadon befejeződött az Európa Kiadó búcsúkoncertje, úgy tűnt: egy újabb, jobb sorra érdemes zenekar vált a múlt részévé, ráadásul anélkül, hogy legújabb, pályafutásuk csúcsát jelentő műsorukat rögzítették volna. Aztán máshogy alakult.