Az 1980-as évekre Románia túl volt már a Ceaușescu-i diktatúra elmélyü­lé­sé­nek kezdeti lépésein, így a magyar kisebbség helyzete egyre aggasztóbbá vált. Ez rányomta a bélyegét a magyar vonatkozású fesztiválok, koncertek megszervezésére is. Egyre nehezebben és körülményesebben hagytak jóvá egy-egy rendezvényt a ható­ságok, többnyire a „Megéneklünk, Románia” országos fesztivál keretében akadt lehetőség csak a fellépésre. A romániai magyar könnyűzene életben tartása nagyrészt Boros Zoltánnak volt köszönhető, aki a rendszeresen készített zenés műsorokat, az országos lapokban népszerűsítette a zenei műfajokat.

„Mit akarunk mi a zenei világban – kérdezgették a fővárosi kollégák” – idézi fel a budapesti bandák nem épp szívélyes fogadtatását a Color-alapító dr. Bokor Gyula. Persze nem mindenki volt ilyen ellenséges a Debrecenből indult legendás együttes tagjaival. A legidősebb Bokor fivér mesélt nekünk hangszertokon alvásról, hullaházi próbákról, a mentőorvosi és a rockzenészi praxis összeegyeztetésének nehézségeiről, és természetesen szóba került a Color nagy éve is.

Fényképeket rejtő cipősdobozokban kutatok. Ha kinyitom őket, rám ömlik a múlt ezer emléke, és a sokszor gyűrött, szakadt szélű fotókon megjelenik minden, ami történt, ami fontos volt, vagy annak tűnt. Közöttük, bennük keresem az időt. Nyissuk hát ki a sötétkamra ajtaját, lépjünk be a szentélybe ‒ fixálók és más titokzatos varázsszerek közé ‒, ahol megszülettek, életre keltek ezek a fényképek! Hívjuk elő a rock and roll időt!

A fotóit láthatta a londoni Tate és a bécsi MUMOK közönsége. A Csókolom zenekar élén számos helyen fellépett, miközben a kilencvenes-kétezres években dolgozott a Fekete Doboz Alapítványnak, a Karaván Színháznak, de több alkalmi munkája is volt, például a Bem moziban takarított vagy egy pszichiátriai rendelőben segített be. Az alábbi beszélgetésben főleg az őt ért zenei hatásokról, az együttes indulásáról és a rendszerváltozás környéki földalatti szcénáról kérdeztük Ujj Zsuzsit.

A Meddig érhetett az ének? címmel, a rendszerváltások előtti határokon túli könnyűzenéről rendezett tanácskozás legfontosabb tanulsága, hogy mennyi mindenről kellene még beszélni, mi mindent kellene kutatni. Szeptember 9-én, Marosvásárhelyen ugyanis csak a kérdések száma nőtt.

A Locomotiv GT megalakulását sokan az Ifjúsági Magazin 1970-es Szerintetek és szerintünk ők a legjobbak szavazáshoz kötik, az olvasói és a szakmai listán is győztesként szerepelt a négy alapító tag neve, Laux József és Frenreisz Károly mindkettőn. Szó esett egy gálakoncertről is, amelyre próbákat is tartottak, így adódhatott volna, hogy együtt maradnak a kategória-győztesek. Az viszont már korábbra datálódott, de szupertitkosan: Frenreisz Károly (Metro) és Presser Gábor (Omega) elkezdtek beszélgetni egy új, közös zenekarról. Abban egyetértettek, hogy a gitáros csakis Barta Tamás (Hungaria) lehet. A dobos posztra Frenreisz Karesz a Metro-beli kollégáját, Brunner Győzőt javasolta, Presser Gábor pedig kijelentette, csak akkor hagyja el az Omegát, ha vele együtt jön Laux József is (ami elképzelhetetlennek tűnt, lévén Laux volt addig az Omega „motorja”.)

Az Autostop zenekar 1982-ben, Marosvásárhelyen, a Rózsák tere 4. szám alatt kezdett próbálni, és az alakulás évében sikeresen mutatkozott be az Elektromaros nevű helyi ipari nagyvállalat klubjában.

Ádám, hol vagy? Érdeklődött egy élénk, fiatal lány az 1967-es táncdalfesztivál színpadán. Fenyvesi Gabi nevét és hangját egy ország jegyezte meg ekkor, de azt talán kevesen tudják róla, hogy a Konzervatórium elvégzése mellett a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett tanszakán is szerzett diplomát. Fenyvesi Gabival áttekintettük az indulásának éveit, szóba kerültek természetesen a „régi nagyok” és megtudjuk azt is, hogyan okozott áramszünetet a Moulin Rouge-ban.

A beatkorszakot generáló hatvanas évek eleje és közepe, a gimnáziumi évek után az egyetem idején rock- és bluesrajongó lettem. Akkor már Hendrix, a Cream, illetve itthon Radics Béla voltak a sztárok. A nagy angol és amerikai bandák a nyolcvanas években kezdtek megjelenni a hazai színpadokon is, zömében a nagy budapesti helyszíneken. A Rolling Stones, Rory Gallagher, a Jethro Tull, a Deep Purple, Bob Dylan, a Colosseum, Junior Wells és a többiek koncertjeire persze nem sajnáltuk sem a fáradságot, sem az időt. Összedobtuk a benzinpénzt, és a Trabant kombiba zsúfolódva hajtottunk fel Pestre, hogy hallhassuk a rajongott zenekarokat. És akkoriban adta már magát a lehetőség, hogy a szomszédos Ausztriában is megtegyük ugyanezt. Egyrészt közelebb volt, másrészt a jegyárak sem voltak elszabadulva, legfőképpen pedig amiatt, mert néhány olyan előadót csíphettünk el, akiket itthon nem hallhattunk.

Fényképeket rejtő cipősdobozokban kutatok. Ha kinyitom őket, rám ömlik a múlt ezer emléke, és a sokszor gyűrött, szakadt szélű fotókon megjelenik minden, ami történt, ami fontos volt, vagy annak tűnt. Közöttük, bennük keresem az időt. Nyissuk hát ki a sötétkamra ajtaját, lépjünk be a szentélybe ‒ fixálók és más titokzatos varázsszerek közé ‒, ahol megszülettek, életre keltek ezek a fényképek! Hívjuk elő a rock and roll időt!