A beatkorszakot generáló hatvanas évek eleje és közepe, a gimnáziumi évek után az egyetem idején rock- és bluesrajongó lettem. Akkor már Hendrix, a Cream, illetve itthon Radics Béla voltak a sztárok. A nagy angol és amerikai bandák a nyolcvanas években kezdtek megjelenni a hazai színpadokon is, zömében a nagy budapesti helyszíneken. A Rolling Stones, Rory Gallagher, a Jethro Tull, a Deep Purple, Bob Dylan, a Colosseum, Junior Wells és a többiek koncertjeire persze nem sajnáltuk sem a fáradságot, sem az időt. Összedobtuk a benzinpénzt, és a Trabant kombiba zsúfolódva hajtottunk fel Pestre, hogy hallhassuk a rajongott zenekarokat. És akkoriban adta már magát a lehetőség, hogy a szomszédos Ausztriában is megtegyük ugyanezt. Egyrészt közelebb volt, másrészt a jegyárak sem voltak elszabadulva, legfőképpen pedig amiatt, mert néhány olyan előadót csíphettünk el, akiket itthon nem hallhattunk.
Első látogatásom célja odakinn 1990. július 31-én, a The Rolling Stones bécsi, práterbeli koncertje volt. A zenekar nagy rajongója lévén ‒ addigra majd mindegyik lemezük megvolt már nekem ‒, a szombathelyi Express-iroda közvetítésével nézhettem-hallgathattam álmaim csapatát. 2000 nyarától állt össze a hol sárváriakból, hol körmendi rajongókból álló utazó bandánk. Akkor júliusban a bécsi Fernwarmében megrendezett Rhythm & Blues Matinén Joan Armatrading énekelt, majd a The Blues Brothers Band lépett fel. A nap fénypontja a brit blues-mágus, Peter Green és bandája, a Splinter Group fellépése volt. Az alkohol- és drogfüggőségen túljutott zenész eltávolodott a Fleetwood Macben játszott nyers bluestól, kissé emészthetőbb, de slágeresnek még nem mondható, improvizációkkal jócskán megspékelt zenét játszott.
A következő évben a Bécsújhely és Nagymarton között fekvő burgenlandi Wiesen (Rétfalu) kisvárosa fogadott minket. Úgy volt kialakítva a színpadot övező terület, mint az egykori Woodstock rétje, ahol a színes ruhákba és plédekbe burkolózó rajongótábor egymás hegyén- hátán élvezte a zenét. 2001. július 22., vasárnap: Jazzfest és abban a blues nap. Volt mit hallgatnunk, óriási volt a felhozatal. A New Orleans-i Mardi Gras rezesbanda utcazenét játszott, majd az akkor még fiatal, alig befutott Keb Mo állt a mikrofon elé gitárjával, szólóban. Ezután Hendrix, és Jimmy Page mellett a legnagyobb gitárvarázsló, a teljesítménykényszert hosszú karrierje során sosem érző, csak „jó hangulatában” játszó Jeff Beck és zenekara következett. Akkor még itthon elérhetetlen volt Bill Wyman & The Rhythm Kings koncertje is. És nemcsak Bill, a Stonesból kilépett basszeros volt nagy név a bandában, hanem két világhírű jazz-blues billentyűs-énekes, Gary Brooker az egykori Procol Harumból, illetve Georgie Fame a Blue Flamesből is, hogy a gitáros fenoménekről, a dzsesszer Martin Taylorról, és a countrys Albert Lee-ről ne is beszéljünk. A legnagyobb élményt koncertjükön mégis a fekete énekesnő, Beverly Skeete adta: úgy énekelte az I Put a Spell On You című dalukat, hogy beleborsózott a hátunk. Aztán azon a júliusi napon, az akkor még 590 Schillingért vásárolt jegyünkért maga a blues királya, B.B. King is kiült közénk 76 évesen, térdére fektette Lucille-t, kedvelt gitárját, és zenésztársaival megmutassa nekünk, hogy milyen az autentikus blues Amerikából.
Mr. Van Morrison. Forrás: a szerző archívuma.
A 26. Jazzfest blues napja 2002-ben július 21-re, vasárnapra esett. Délelőtt 10-kor indultunk, éjjel 0.30- kor érkeztünk. A legnagyobb ász a névsorban Van Morrison volt. A napszemüvegben, fekete kalapban mikrofon elé álló énekeslegenda főleg a rá jellemző misztikus balladákat adta elő, de előkerültek a régi Them-nóták is, így a Gloria is, amit együtt énekeltünk vele kórusban. Randy Crawford a fekete énekesnőket, a már-már avantgárd jazz- funk-blues-zenész James Blood Ulmer a fekete előadókat, a holland szaxis Candy Dulfer pedig a fehér zenészeket képviselte az estén. Ekkor már euró volt ott a pénz, 38-ért mérték a jegyeket.+ jegy, már euróban
2004-ben kétszer is kint voltunk Wiesenben. A 28. Jazzfestre július 18-án ismét óriási nevek érkeztek! A Jim Morrisont a The Doors-ban tökéletesen utánzó Ian Astbury énekes, talán éppen ezért, nem nyerte el tetszésemet, pedig mögötte Ray Manzarek billentyűzött és Robby Krieger gitározott az eredeti csapatból, és a nóták jó része is az aranykorból származott. John Mayallt, a kedvenc blues-előadómat tizenvalahányszor hallgattam meg élőben. Itt Coco Montoya-val az élen a 70th Birtday Concert dalai voltak aktuálisak, és most sem csalódtam benne, ahogy a kilencvenes évek blues revival korszakát beindító ír gitárosban, Gary Moore-ban sem. Hab volt a tortán a progrock általam legjobban kedvelt alakulatának, a Colosseumnak a koncertje, akik Barbara Thompson szaxis-fuvolista hölggyel léptek színpadra. Meg kell említenem az osztrák Mojo Blues Bandet is aznapról, mert kitűnőek voltak ők is.
Gary Moore Wiesenben. Fotó: Gróf István
A wieseni buli 2004 augusztusában már a Legends of Rock címet/műfaji besorolást kapta. Nem véletlenül. Olyan nevek léptek színpadra, mint a Canned Heat, a Ten Years After, a Uriah Heep vagy a Jethro Tull. Az elsőként említett bandában csupán Fito de la Parra dobos volt a régi aranycsapat tagja, de azért hamisítatlan boogie szólt. Az Alvin Lee utódja, Joe Gooch uralta Ten Years After tökéletesen hozta a legendás évek földbedöngölős nótáit. A legújabb, Bonfanti vezette csapathoz képest azonban kevesebb volt az invenció. A Uriah Heep a zenéjüket meghatározó gitárossal (Mike Box) és billentyűssel (Ken Hensley), de már a szőke énekessel, Bernie Show-val játszott, felidézve a hetvenes évek nagy slágereit. A Jethro Tull, a fronton Ian Andersonnal az ezredindító években éppen világkörüli koncerteket tartott és élőlemezeket adott ki, és jól tették, hogy útba ejtették Wiesent is.
Ian Anderson Wiesenben. Fotó: Gróf István
2006-ban szintén az izzasztó júliusra esett a Legends of Rock fesztiválnapja. A már idehaza is hallott Nazareth Dan McCafferty énekes főszerepével, majd a szintén a PeCsában már megismert, kitűnő másik brit alakulat, a Wishbone Ash adott hosszú koncertet délután. Sikerült is aláírást begyűjtenem Andy Powelltől és a Turner fivérektől. A Woodstock-hős amerikai énekesnő, Melanie váltott hangerőt, miután ismét az Uriah Heep lépett fel, hogy az est fénypontjaként Keith Emerson lépjen színpadra. Az ELP egykori vezető zenésze hatalmas billentyűhegyek között bűvészkedett, egy kitűnő gitárossal megosztva a szólózás terheit. Zongora, Moog-szinti, Hammond orgona, volt bőven a fehér-fekete billentyűkből a dzsesszt, bluest, kortárs zenét, ragtime és easy listening stílusokat ötvöző koncerten.
A 2006. július 22-én, szombaton megtartott Sainkt Pölten-i buli, a Lovely Day’s Festival neve és logója is a hippikorszakot idézte. A szombati napon Country Joe McDonald után az Iron Butterfly következett, majd európai fellépők folytatták a sort: a sikerei csúcsán levő Manfred Mann’s Earth Band után Gary Moore csapott a húrokba, hogy átadja a stafétabotot az egész más zenei világban mozgó Billy Idolnak. Amiért főként mentünk, az a brit beat-rock-éra harmadik nagy ásza, a The Who előadásának meghallgatása volt. A meghatározó figurák, Roger Daltrey énekes és Pete Townshend gitáros alapító atyákként biztosították, hogy a repertoárban és az előadásmódban ne legyenek meglepetések: sorra hangzottak el az 1964 és 70 közötti aranylemezek dalai. Roger hangja mit sem fáradt, Pete pedig jellegzetes körkőrös karmozgásos gitárpengetésével megidézte a nagy időket.
A Who fellépése Wiesenben. Fotó: Gróf István
2008-ban már augusztusban folytak a Lovely Day’s Festival eseményei, ezúttal Wiesenben. 17-én, 16 órától kezdődtek a koncertek, de már korántsem olyan töménységben: ismét a Wishbone Ash, majd a The Waterboy, Adam Green és Hans Theessink Band után a Magyarországon akkoriban nem hallható legendás Neil Young & Electric Band koncertje következett. A kanadai énekes-gitáros a country, a folk, a ballada és a rock stílusok ötvözte zenéjét adta elő a rá jellemző szuggesztivitással. A kivetítőn érdekes módon megjelentek a számok kottái is.
2009. július 10-én délután fél kettőkor indultunk Sárvárról, de már nem Trabant kombival, hanem Suzuki Swifttel. Érdekes módon ez első fellépő a nem éppen formában levő hangjával dicsekvő Ian Gillan énekes vezette Deep Purple volt, persze már Lord és Blackmore nélkül, majd Az Animals élén színpadra álló Eric Burdon megfordította ezt a trendet: a 68 éves, lenge pizsamában fellépő énekes ugyanúgy énekelt, mint ötven évvel korábban: hangterjedelme, hangjának dinamikája, nyersesége mit sem változott. Ugyancsak kellemes meglepetés volt a brit Foreigner koncertje, akik dallamosabb, közérthetőbb, de rendkívül igényes, zeneileg és vokálisan kimunkált muzsikát játszottak. Kiemelendő Thom Gimbel szaxi-, és fuvolajátéka. A Mother’s Finest, majd a Ten Years After után a sztárbandáknak fenntartott utolsó fellépő posztján egy tribute band következett, az Australian Pink Floyd. Fanyalogtam emiatt, de amikor színpadra léptek, megszűnt minden előítéletem: tökéleteset varázsoltak nekünk nemcsak zenei minőségben, hanem a látványelemekre adó show részében is.
Stevie Winwood. Fotó: Gróf István
Legközelebb 2013 júliusában tettük tiszteletünket körmendi barátaimmal a wieseni Lovely Day’s Festivalon. Nick Simper & Nasty Habits, Roger Chapman & the Shortlist, Steve Winwood, a Status Quo és a ZZ Top volt a menülapon, ebben a sorrendben. A legnagyobbnak persze Winwood számított, akit a függöny mögül titokban lestek a texasi nagyszakállúak is, és aki Hammondozott főleg, de gitározni is ki-kiállt. Saját dalokat énekelt, meg Trafffic-eket, de néhány Spencer Davis-sláger nélkül ő sem mert volna lejönni. A Status Quo ledarálta a nem túl bonyolult rock-boogie-jait, persze vérpezsdítő kivitelben, és ugyanez mondható el a ZZ Toptól is, akik elővették a plüss-díszítésű gitárjaikat is.
Ezután a fél napon át ácsorgós fesztiválozásra Ausztriában nemet mondtam. Már fárasztó volt. Ellenben a szakmai vonzás megmaradt: egy párszor elcsábított a Vienna Blues Spring rendezvénysorozata, így 2017 áprilisában a legendás londoni The Pretty Things életre szóló élményt adó koncertjét hallhattam Phil May énekessel és Dick Taylor gitárossal. A következő tavaszon a szintén rocktörténelmet író Miller Anderson és bandája volt soron. A covid megakasztotta a sort, de bízom abban, hogy folytatom majd a sógorokhoz járást...
Szerző: Gróf István
Nyitókép: Wieseni belépőjegyek a szerző archívumából.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
