A Művelődési és Sportház 1963 óta, öt évtizede tölt be meghatározó szerepet Szombathely és Vas megye kulturális és főként zenei életében. A „Sportház” – ahogy a helyiek nevezik – minden szombathelyi zeneszeretőnek jelent valamit, de a fontossága országos viszonylatban is mérhető.

A Művelődési és Sportház tervezésével a Csempeszkopácson született Ybl-díjas építészt, Károlyi Antalt bízták meg. A multifunkciós – koncertek és sportrendezvények lebonyolítására egyaránt alkalmas – épület gondolata a hatvanas évek elején újszerűnek számított. A tizenöt millió forintból elkészült létesítményt az 1960-as alapkőletétel után három évvel, 1963 augusztusában, a megye és a város vezetőinek jelenlétében avatták fel. Felsorolni is nehéz lenne, mennyi egyesület, művészeti csoport lelt otthonra az intézmény tereiben. Innen indult a városi fúvószenekar és a Savaria Big Band, de itt próbált a Lord zenekar is. A szervezés hőskora volt ez, így ne feledkezzünk meg az itt dolgozó közművelődési szakemberekről sem, hiszen nekik is köszönhető, hogy megfordult itt Kodály Zoltán, koncertet adott Szvjatoszlav Richter, s a fiatal nemzedék olyan világsztárokat láthatott-hallhatott a Sportházban, mint John Mayall, a Nazareth, vagy a Deep Purple.

Különleges kiadvány jelent meg a magyar könyvpiacon: az önmagát fényképregényként meghatározó kötet Cseh Tamás és Bereményi Géza második lemezéhez, az Antoine és Désiréhez kötődő, megkésett kiegészítés.

Az 1978-as lemez legfontosabb vonása az volt, hogy bevezette a két alteregófigurát, Antoine-t és Désirét. Itt szerepel többek közt az Antoine, Désiré és a szél, a Désiré apja, az Antoine és Désiré történelemkönyve, az Egy bogár, Az ócska cipő vagy az Amikor Désiré megérkezett Budapestre című dal. A két barát hányattatásai, humoros és keserű kalandjai a dalokban nem függtek össze annyira, hogy egységes történetet adjanak ki, mint Cseh Tamás első lemeze, a Levél nővéremnek. Ugyanakkor az Antoine és Désiré mégis megteremtett egy olyan, könnyen felismerhető, egyszerre hétköznapi és líraian elemelt világot, ami mindkét alkotó pályáját meghatározta.

Szabó Kata:
A hetvenes évek elején hol és milyen dalokat játszottál?

Huzella Péter: 
Mindig kezemben volt a gitár, és saját dalok mellett főleg Jeszenyin- és Weöres Sándor-megzenésítéseket játszottam KISZ-klubokban. Egy ilyen vállalati KISZ-klubja volt a Középülettervező Vállalatnak (KÖZTI) is a Kecskeméti utcában. Három évig dolgoztam a KÖZTI-nél építészként, és ott is úgy éreztem, hogy annyira nem találtam meg a helyem a világban, viszont gyakran hívtak fellépni, aminek viszont örültem már akkor is. Többször játszottam az ÁÉTI klubjában is, a Krisztina körúton.

A hetvenes évek elején szárba szökkent táncházmozgalom a nyolcvanas évek elejére kétségkívül mérföldkőhöz érkezett: az ország legnagyobb fedett létesítményében, a Budapest Sportcsarnokban ugyanis 1982. március 28-án megrendezték az I. Táncháztalálkozót. Ráadásul állami finanszírozásban.

A régóta várt országos fórum sajátos kölcsönhatások láncolataként jött létre: miután fővárosi értelmiségi körök felfedezték maguknak az erdélyi népzenét, és az ott ért élményekre reflektálva beindították a népzenei revival mozgalmat, annak hatására a környező országokban élő magyar közösségekben is egyre-másra szerveződtek a táncházak, és sorra alakultak az új szemléletű népzenei együttesek. Így Erdélyben a Barozda, a Bodzafa és a Venyige, a Felvidéken a Varsányi és a Ghymes, míg a déli szomszédságban a Hívogató. Az erdélyiek viszont már 1978-ban összefogtak, és Székelyudvarhelyen megtartották az első Magyar Táncháztalálkozót, amelyre a táncházas zenekarok mellett az arrafelé még nagy számban élő parasztzenészeket és -énekeseket is meghívták. Az újabb erdélyi minta nyomán pedig jogos igényként vetődött fel Budapesten, hogy a lassan jubiláló táncházmozgalom szintén szervezze meg a maga országos fórumát, ahol évről évre át lehetne tekinteni, legalább nagy vonalakban, hogy épp hol tartanak, vagy milyen irányokba készülnek továbbhaladni.

Móri Pál, Lándori Péter, Turcsányi Attila, Schmidt György, Ducz Ferenc, Bárdosi László

A beatkorszakban százával, ezrével alakultak a zenekarok. Csak töredéküknek lehetett rádiófelvétele, és még kevesebbeknek kislemeze. Ezen együttesek közül mára már jó párról szinte semmilyen információ nem maradt fenn, pedig a hatvanas évek színes zenei világát nem csak az Illés, a Metro és az Omega határozta meg. Az országban ezernyi koncerthelyen több ezer formáció játszott akár heti rendszerességgel. Igaz, akiknek nem lehetett lemeze, azok kevésbé lettek ismertek. A Victors valahol a két kategória között rekedt meg, mert bár készült velük rádiófelvétel és Ki Mit Tud?-díjat is nyertek, mégsem váltak legendává.

1979. április 4-én feloszlott a Skorpió együttes: Frenreisz Károly megalapította az Új Skorpió triót, Németh Gábor dobos, Papp Gyula billentyűs és Szűcs Antal Gábor gitáros is szinte azonnal új csapatot hirdetett.

A basszusgitáros posztja nem volt kérdés: Németh Gábor öccse, Alajos (vagyis Lojzi, ahogy mindenki ismeri) a Miniből igazolt át nem csak a négyhúros posztjára, hiszen az új formáció egyik legfőbb zeneszerzője is ő lett. Énekesjelölt több is akadt: Révész Sándor (Piramis), Horváth Charlie (Generál), Vikidál Gyula (P. Mobil), sőt, Tunyogi Péter (Beton, Korona) is a tapasztalt, profi Skorpió-zenészek látókörében voltak. A döntő érvet Vikidál mellett a technikusok (roadok) szava jelentette, ugyanis ők látták/hallották az összes zenészt munka közben, nem kizárólag a szakmai oldalukról ismerték őket, hanem az emberi tulajdonságaik sem maradtak rejtve vesébe látó, kritikus szemeik előtt.

Fáy Kriszta, Csuka Mary, Szánti Judit, Szigeti Edit, Nagy Kati

Az első kizárólag nőkből álló rockzenekar a magyar rock történetében a Beatrice volt, a sorban a második pedig az 1972-ben alakult Vadmacskák. A két együttes története nem teljesen független egymástól, hiszen tagjaik között átfedések voltak, és a koncepció is megegyezett. Egy külön cikk tárgya lehetne, hogy miért nem lettek, miért nem lehettek igazán sikeresek a kizárólag női tagokat felsorakoztató magyar rockzenekarok, de tény, hogy ezek a próbálkozások csak az érdekességek szintjéig jutottak sajnos, tovább nem.

Folytatódik a Hangfoglaló Program és a Hangőr Egyesület közös könnyűzenei filmklubja. A vetítéssorozat továbbra is a zene és filmipar óvatos frigyének gyümölcseit veszi számba, de most a hetvenes-nyolcvanas évek undergroundjára koncentrálva. A hatvanas évek tvisztelő, stoppoló fiataljai helyett ezúttal a csöveseké és a földalatti figuráké lesz a filmvászon. Az Extázis héttől tízig következő alkalmán, 2018. május 17-én Xantus János Rock térítő című filmjét tekinthetik meg az érdeklődök. A vetítés utáni beszélgetésen Gelencsér Gábor filmesztéta vendége Vass Norbert történész lesz, akinek fő kutatási területe a hazai punk és underground szcéna alakulása a késő Kádár-korban.

1970-ben a siófoki Balaton Presszóban a Kárpátia tagjai: Harmath Albert, Soós András, Tátrai Tibor, Operhál Gyula

Van néhány magyar formáció, melynek neve pár év alatt feledésbe merült, majd évtizedekkel később más zenekarok ugyanazt a nevet választották maguknak, mint ők, talán nem is tudva, hogy valaki korábban hasonlóan járt el. Ilyen volt a hatvanas években az Ossian beategyüttes és az 1969 végén alakult Kárpátia, melyeknek semmi köze a későbbi, azonos néven futó csapatokhoz.

 
Bár abban, hogy a hetvenes évek eleji – blogunkban korábban bemutatott – népzenei revival elindításában kinek pontosan mekkora szerepe volt, máig akadnak nézetkülönbségek, a táncházmozgalom origója vitán felül áll: a legeslegelső magyarországi (még nem nyilvános) táncházat napra pontosan negyvenhat esztendővel ezelőtt, 1972. május 6-án este hétkor tartották Budapesten, a Liszt Ferenc téri könyvklubban. Az eseményt a Bihari együttes táncosai, Foltin Jolán, Lelkes Lajos és Stoller Antal „Huba” szervezték, gerincét a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas együttes táncosai adták, a talpalávalót a Halmos-Sebő-Éri trió szolgáltatta. Legfőbb szellemi mentora pedig Martin György volt.