Ahhoz, hogy a címben kiemelt államszocializmusbeli ifjúsági – szubkulturális – csoportokat a térben, az időben és a társadalomban is el tudjuk helyezni, rövid áttekintést kell adni a félmúlt Magyarországáról, arról, milyen volt ez az ország, milyen volt a kultúra, milyen volt a társadalom, és milyen volt a politika az 1950-es, ’60-as, ’70-es és ’80-as években.

Eltalált borító, ütős cím és három szerző: ezek az első benyomásaim a friss Barta Tamás-kötetről. Hármaskönyv, de nem úgy, mint Werbőczyé és mivel jól ismerem az írókat, nem csodálkozom: nem a véletlen sodorta őket közös társaságba. Az sem véletlen, hogy Gábor Eszter neve van elöl, hiszen ebbe az elképesztő kutatómunkát igénylő programba, amit saját magának adott, ő vágott bele megszállottként évekkel ezelőtt. Miért? Mert valódi rajongó.

A beatkorszakban alakult egyik legismertebb hódmezővásárhelyi zenekar az elsőként 1965-ben színpadra lépő vásárhelyi Piramis együttes volt. A vásárhelyi Piramist a beatzenével a középiskolában megismerkedő fiatalok alakították meg.

2024. november másodikán elhunyt Szörényi Szabolcs. Borzalmas leírni ezt a mondatot, éppen ezért a következőkben inkább Szabolcs életét és munkásságát ünnepelném néhány szubjektíven kiragadott pillanattal, melyek legalább négy évtizede boldogsággal töltenek el engem (és remélem még sokakat), és valahányszor meghallom ezekben a dalokban Szabolcs játékát, az megerősíti a zenébe vetett hitem.

A magyar állambiztonság az 1960-as évek elejétől egészen 1989-ig foglalkozott a könnyűzenével, pontosabban a zenészekkel, előadókkal, illetve ezeknek a fiatalok tömegeire gyakorolt hatásaival. Okkal feltételezhetjük, hogy ebben a szűk három évtizedben a hazai populáris zene és az állambiztonság, ebből következően pedig kettejük kapcsolata is változott. Írásomban azt vizsgálom, hogy milyen szakaszokat lehet elkülöníteni a Kádár-kori politikai rendőrség popzene körül végzett tevékenységében, és ez a szakaszolás mennyiben járulhat hozzá a magyarországi könnyűzene egészének korszakolásához.

Előző részt A nyomorultak 1987-es ősbemutatójával fejeztem be, és említést tettem Vikidál Gyuláról, aki színjátszóként is nagyszerűen megállta helyét: Jean Valjean szerepe hosszú évekre „ráégett”. Azonban ebben az előadásban ő volt az egyetlen az István, a király csapatából, mert e darab inkább musical, mint rockopera, így aztán színészek formálták meg a főbb szerepeket.

Hevesi István a Veszprémi Egyetem hallgatójaként kezdett koncerteket szervezni. Annyira magával ragadta a könnyűzene, hogy bár csak a vegyészmérnöki fizetésének felét kínálták neki, mégis inkább népművelőnek állt. Később alámondásos akciófilmeket vetített vasas szakmunkásoknak, illetve az ő nevéhez fűződik a nyolcvanas évek egyik legfontosabb tehetségkutatójának, a Poptojásnak a felfuttatása is. Miért volt terhes a VII. kerületnek az Almássy tér és hogy lett a dzsesszből metál? Interjúnkból ez is kiderül.

Apám mesélte, hogy a hangosfilm beköszöntével, az 1930-as években megőrültek az emberek a magyar vígjátékokért. Egy-egy filmet többször is megnéztek, imádták a visszatérően feltűnő színészeket, Kabost, Csortost, Gózont, Perczel Zitát, Turay Idát és a többieket, a moziélmények hatására pedig idővel úgy érezték, mintha a családtagjaik lennének ezek a szereplők.

Vujiserí zsötem, únalatrinasóvízó, danfogetturémebömí. Igen, jól látják, nem tévedés! Az előbbi francia (?), olasz (?) és angol (?) szavak a hatvanas években, a hazai beatkorszak szárba szökkenésének idején az ország bármelyik pontján előfordulhattak egy zenés-táncos összejövetelen, senki sem kapta fel rá a fejét.

Az 1972-es Made in Hungary tánczenei bemutató hangversenyt a székesfehérvári Vörösmarty Színházból február 21-én élőben közvetítette a rádió. Minden dal kétféle hangszerelésben, két előadó hangján csendült fel, hangsúlyozva, hogy ez nem az énekesek, hanem a dalok versengése.