Dékány Sarolta a Rádió Tánczenei Stúdiójában kezdett énekelni, és karrierjének beindulásában jelentős szerepet játszottak a táncdalfesztiválok. A korszak legnépszerűbb előadóinak egyikeként rengeteget turnézott bel- és külföldön is. A vele készült interjúnkban végigvettük a legkedvesebb dalait és elárulta nekünk a Máté Péterrel előadott duett kulisszatitkait is.
Mikor kezdett el komolyabban foglalkozni az énekléssel?
Már érettségi előtt két évvel voltak fellépéseim, a pestszentlőrinci Steinmetz Miklós Gimnáziumban töltött évek alatt szert tettem némi előadói rutinra. Külföldi táncdalokat énekeltem, leginkább örökzöldeket. Az akkoriban már javában zajló beatzenei mozgalomhoz és a rock and rollhoz viszont nem volt közöm.
Énekképzésre járt?
Hogyne, ezt nem lehetett kikerülni. Több pályatársamhoz hasonlóan én is a Magyar Rádió Tánczenei Stúdiójába jártam. Itt nem elsősorban hangképzést tanultunk – ezt magunknak kellett megoldanunk –, hanem a repertoárunkat bővítettük, adott esetben pedig a táncdalfesztiválra kapott dalainkat gyakoroltuk be korrepetitor segítségével. Balassa P. Tamás játszott zongorán és ő adta az instrukciókat. Két évig jártunk hozzá. Egyáltalán nem volt szigorú, az órák jó hangulatban teltek. Rádiófelvételeket is csináltunk, és a dalok rögzítése mindig izgalmas volt számomra.
Dékány Sarolta és Harangozó Teri a Vörösmarty Színházban Made in Hungary című tánczenei bemutatóján. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Milyen érzés volt először a rádió mikrofonjai mögött állni, majd később meghallgatni az adásban ugyanazt a számot?
Nagyon érdekes, mert a felvételnél óhatatlanul van egy kis lámpaláza az embernek, de amikor már adásban hallja viszont a munkáját, akkor nagy büszkeség tölti el. Büszkék voltak rám a szüleim is.
Mennyire volt nehéz bekerülni a táncdalfesztiválok fellépői közé?
Azt mondhatom, hogy nagyon könnyű dolgom volt. Az első két évben még nem kértek fel, ezért 1968-ban indultam először. Minden bizonnyal a rádiós énektanulmányaim is hozzájárultak ahhoz, hogy bejutottam a kiválasztottak közé, és bár soha nem beszéltem vele erről, de tudom, hogy Bánki Lászlónak döntő szava volt abban, hogy kik vehettek részt a táncdalfesztiválon. Hogy kik énekelhették a slágergyanús szerzeményeket, azt túlnyomórészt az dönthette el meglátásom szerint, hogy ki milyen régen volt a pályán – persze voltak kivételek, így Zalatnay Sarolta vagy Fenyvesi Gabi. Arra viszont nem is gondolhattam, hogy én keressek meg egy szerzőt, hogy írjon nekem egy dalt.
Az 1968-as táncdalfesztiválon a Most már olyan mindegy című számot adták önnek.
Nagyon örültem neki, szerettem, sőt a mai napig szeretem és énekelem akár itthon is. Meghatározónak tartom az egész pályafutásom szempontjából. Az, hogy több mint fél évszázad elmúltával is a fülembe cseng, hogy minden egyes hangjára színtisztán emlékszem, sokat elárul. A kék tó partján című 1969-es fesztiváldalom sokkal líraibb, de az is illett hozzám, sőt közelebb áll az egyéniségemhez, mint az 1968-as szerzemény. Úgy látszik, ez a rádiós zenei szerkesztőknek is feltűnhetett, mert ezt többször leadták, mint az egy évvel korábbi dalomat. Az 1971-es táncdalfesztiválon énekelt Köszönet a rózsákért szintúgy elkísért. Az 1972-es Égi vándor című dalom pedig hiába volt „csak” pótdal a táncdalfesztiválon, nagyon szerettem, és rendszerint elénekeltem a fellépéseimen. Arra persze, hogy melyik szerzemény indulhat „élesben”, és melyik az úgynevezett pótdal, nekünk, énekeseknek nem volt ráhatásunk, el kellett fogadnunk a zsűri előzetes döntéseit.
A különböző fesztiválokon túlmenően számos más, kisebb-nagyobb volumenű programokon is szerepelt. Az 1968-as debreceni Farsang a Hajdúságban című műsorban a Thomastik együttessel lépett fel. Voltaképpen ez egy „kis Táncdalfesztivál” volt, mert közönségszavazatokkal lehetett a döntőbe jutni.
A Thomastik együttessel nagyon sokat léptem fel, hiszen a zenekar tagja volt első férjem, Máté Péter is. Mi a zenén keresztül ismerkedtünk meg, előbb együtt játszottunk, csak utána lettünk egy pár. A házasságunk azonban alig tartott tovább egy évnél.
Emlékezetes ezzel kapcsolatban a Ne nézz így rám! című, szívhez szóló szám, ami többféle hangszerelésben is napvilágot látott. Egyfajta konfliktushelyzetet dolgoz fel, a kissé kesernyés hangulatú dalban talán már benne volt az elválás gondolata is.
Érdekes, hogy amikor ezt a duettet énekeltük, még nem volt szó arról, hogy elválunk. Persze utólag, ennyi év távlatában lehet úgy értelmezni, hogy ez a búcsúdalunk, de ez nem így van. Az viszont biztos, hogy mindketten nagyon szerettük ezt a számot, szívből énekeltük, a hangszínünk pedig nagyon passzolt a másikéhoz. Ha pedig jobban megnézzük a dal szövegét, akkor megállapíthatjuk, hogy nem csak rossz érzés van benne, hiszen a végén elhangzik, hogy „Ne nézz így rám, csak szólj, hogy maradnál, az a jó, s ha végleg maradnál, az volna jó”.
Kilenc kislemeze jelent meg, ezek egy részét a táncdalfesztiválos dalok alkotják, a korongok másik oldalán rendszerint más előadók szerepeltek, ahogy a Tessék választani!-król kiadott kislemezek esetében is. Arról nem volt szó, hogy önálló nagylemezt jelentessen meg öntől a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat?
Nem volt szó róla, de nem is nagyon fájlaltam. Igazából a kislemezeimet sem számoltam még össze sohasem. Valahogy nem vonzott a lemezkiadás lehetősége, nekem a színpad volt a mindenem. Az a kislemez viszont, amelyen a Túl vagyok én című számom szerepel, híres lett a maga korában, ahogy a Ne vigyél engem az erdőbe! is emlékezetes. A lányomnál, a családi archívumban őrizzük ezeket a kislemezeket.
A teljes interjú ide kattintva érhető el.
Szerző: Csatári Bence
Nyitókép: Fortepan / FŐFOTÓ
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
