Pálffy Zsuzsa a magyar táncdaléneklés ikonikus alakja, aki nem mindennapi pályafutásának kétharmadát Kanadában töltötte. Ezúttal azonban a karrierje kezdeteiről, a Magyar Rádió énekképzéséről, és a színpadi rutin megszerzéséről beszélt nekünk. Kiderül továbbá, hogy miért utasította vissza, hogy fellépjen Toronto legelegánsabb szállodájában.
Hogy indult a zenei képzése?
A háború befejeztével kezdtem el zongorázni tanulni, egy magániskolában. A tanárnőm, Somogyi Adrienn minden évben elvitte a legjobb tanulóját a Zeneakadémiára bemutatni az ottani tanároknak. Egy alkalommal engem vitt magával, és meggyőződése volt, hogy én leszek a második Fischer Annie. Én viszont nem így gondoltam. Nagyon lámpalázas voltam még akkor, és az is előfordult velem, hogy eltértem a kottától és improvizálva tértem vissza az eredeti témához. Közben megizzadtak az ujjaim, én pedig lassan az éneklés felé fordultam inkább. Ettől függetlenül a zenekonzervatóriumot elvégeztem párhuzamosan a gimnáziummal, és ugyanezt megtettem jóval később Kanadában is. Sőt, egy másik művészeti ággal, a tánccal is megismerkedtem közelebbről, amikor a Magyar Néphadsereg tánckarába felvettek – arra feltétlenül jó volt, hogy szokjam a színpadot.
Hogyan került be a magyar könnyűzenei élet sűrűjébe?
Egészen hétköznapi módon. Ültünk a családdal otthon, és hallgattuk a Magyar Rádió tánczenei stúdiója növendékeinek a vizsgáját, amit egyenesben közvetítettek. Adás alatt olyan érzésem támadt, hogy ezt én is meg tudom csinálni, de azért megerősítést kértem és kaptam anyukámtól, aki mindenben támogatott. Megszereztem a rádió telefonszámát, és szerencsém volt, mert azt a tájékoztatást kaptam, hogy a következő évben is indul rádiós énekesképzés. Jelentkeztem a következő évfolyam válogatására 1960-ban, amikor összesen 1200 jelölt közül kellett kitűnnöm. Először egy selejtezőn kellett túljutnom, amit sikerrel vettem, holott életemben akkor énekeltem először stúdióban, azt sem tudtam, hogy ki mit lát belőlem, amikor énekelek. De nem kellett szégyenkeznem, mert bekerültem abba a hét fős keretbe, akiket végül több rostálás után felvettek. Az előző évfolyamban ott volt Toldy Mária, Koós János, Korda György, én pedig mások mellett Mikes Évával, Szántó Erzsivel és Kerényi Gabival kerültem egy csoportba. Utóbbival kifejezetten jó barátok lettünk, pedig megismerkedésünk elején eléggé lehangoló kritikát fogalmazott meg velem szemben, amikor azt mondta: „Neked nagyon szép hangod van, de nem tudsz énekelni. Nem is értem, hogyan kerültél ide.” Aztán fél év múlva közölte: „Zsuzsi, te jobb vagy, mint az összes többi!” ‒ bevallom, ez különösen jól esett.
Ő ajánlott be a pesterzsébeti Vasas Művelődési Házba, közkeletű nevén a Csilibe, ez lett az első énekes munkahelyem. Ő mutatott be Majláth Júliának, a táncdalfesztiválok ünnepelt zeneszerzőjének is.
Mindent egybevetve tehát nem is a színpadokon, hanem a Magyar Rádióban kezdődött a komoly pályafutásom, itt adódott az igazi lehetőségem az áttörésre. Meg kell hagyni, a rádió olyan löketet adott sokunk karrierjének, ami manapság elképzelhetetlen.
Mennyi időt töltöttek énekképzéssel?
Az alapidőszak egy év volt, de mivel a csoportunkból engem találtak a legjobbnak, még bent fogtak egy további félévre. Ekkor vették fel velem jutalom gyanánt Bágya András Nem állhat közénk című számát, ami a Házasságból elégséges című film betétdala volt, igaz, akkor Németh Lehel énekelte, és persze felvették ezt a dalt Bágya András feleségével, Hollós Ilonával is. Viszont amikor egyszer leadták a rádióban az én hangommal, és Hollós Ilonát konferáltak be helyettem, betelefonáltam a szerkesztőségbe, hogy helyesbítsenek. A másfél éves kurzus után sorra szerepeltem a rádiós vetélkedőkön, 1964-ben pedig ezek egyikén, a Tessék választani!-n tizenkétezer szavazattal többet kaptam a második helyezettnél a Vécsey Ernő–Szenes Iván-szerzőpáros által írt Mondd meg, ha kellek! című számmal.
Külföldön is voltak fellépései?
Számos országban megfordultam, voltam Csehszlovákiában – onnan hoztam magamnak fekete bőrkesztyűt, mert itthon nem lehetett kapni –, de a varsói Kongresszusi Központban is, amit a helyiek nagyon utáltak, mert az oroszok építették nekik, és lengyelül Kongresszovának hívták. Jártam Kelet-Berlinben, de átmentem az akkori NSZK-ba is: Münchenben sikerült fellépnem. Ide mindig valamelyik állami monopolcég vitt ki, alapesetben az Interkoncert kötötte a szerződéseket, a vendéglátóhelyekre viszont az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) volt az impresszáló fél. Sajnos az Országos Rendező Irodához (ORI) hasonlóan az OSZK égisze alá tartozó Budapesti Vendéglátóipari Vállalat sem fizette be utánunk a nyugdíjjárulékokat, ezért olyan alacsony jelenleg is sok zenész nyugdíja, ideértve a rockzenészeken kívül a táncdalénekeseket is.
Pálffy Zsuzsa. Fotó: Csákvári Zsigmond
Az ORI és az OSZK által szervezett műsorok közül melyik élvezett önnél elsőbbséget?
A karrierem különleges abból a szempontból, hogy az ORI által szervezett programokban többször vettem részt, mint OSZK-s engedélyezésű vendéglátóhelyeken, ennek ellenére képes voltam megtenni azt, hogy egy ORI-rendezvényről visszaérkezve elmentem az éjszakába énekelni, mert egy nálam tíz évvel fiatalabb kistestvér és egy beteg édesanya mellett kellett a pénz.
Előfordult, hogy Ózdról motorkerékpáron jöttem haza éjszaka, hogy Budapesten is felléphessek.
Az ORI-műsorban direkt előre kértem magam, hogy időben visszaérjek a lokálokba, sőt az is rendszeresen megtörtént, hogy pendliztem egy éjszaka három szórakozóhely között.
Ezek szerint le kellett tennie az ORI mellett az OSZK-vizsgát is.
Természetesen, mindkettővel rendelkezem. Tréfaként terjedt a szakmában, hogy az OSZK-ban az énekesek, az ORI-ban a művészek tesznek le vizsgát, de persze ezt nem kell komolyan venni, legalábbis én ezzel mindig vitatkoztam. Az akkori kultúrpolitika mindenesetre sokkal komolyabban vette a nagyszínpados szereplést, ezért részesítette előnyben és tartotta nagyobb becsben az ORI-vizsgásokat, mint azokat, akik egy étteremben vagy bárban léptek fel. Én ezzel a felfogással soha nem tudtam azonosulni, mert szerintem sokkal könnyebb egy nagyszínpadon énekelni számos zenész társaságában, mint kínlódni egy lokálban, ahol az emberek zenehallgatás mellett isznak-esznek, és alkalomadtán, csak „mellékesen” hallgatnak zenét, ugyanis így sokkal nehezebb a figyelmüket felkelteni és az érdeklődésüket fenntartani. Egy alkalommal Kanadában is így utasítottam vissza egy ajánlatot Torontó legelegánsabb hoteljében, a Black Night-ban, ahol az angol királynő is több ízben megszállt, mert igencsak furcsálltam, hogy az emberek a zenére táncoltak, holott elvártam volna, hogy rám figyeljenek, amikor fellépek. A heti hatszáz dolláros gázsi sem győzött meg arról, hogy nekem ezt el kellene fogadnom. Ezzel szemben a magyar közönség engem nézett produkció közben, igaz, csak százötven forintos volt a fellépti díjam. Persze megbántam, hogy ennyire önérzetes voltam, mert időközben megtudtam, hogy többi között Ella Fitzgerald és Frank Sinatra is így kezdték pályafutásukat, de akkor már nem hívtak többé.
Az életútinterjú teljes szövege ide kattintva elolvasható.
Szerző: Csatári Bence
Nyitókép: YouTube
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készült.
