Riskó Géza kötete a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején kialakult ifjúsági kultúra fontos dokumentuma. Kétségtelen ugyanis, hogy az Edda ennek az időszaknak az emblematikus zenekara volt. Slamovits István dalszövegei pontosan ragadták meg a korszakot, így aligha véletlen, hogy olyan sok embert meg tudtak szólítani. A könyv előszavát jegyző Vitányi Ivánt is például, pedig a neves szociológus akkoriban már a hatvanhoz közeledett. Riskó szerencsére még időben írta meg az Edda Művek Miskolc című biográfiát, hiszen a kézirat lezárása után a zenekar (ebben a felállásban legalábbis) csupán háromnegyed évig működött.
A kötet központi témái közé tartozik az Edda és Miskolc viszonya, illetve a vidékiség sűrű problémaköre is.
Kovács Bertalan, a Nehézipari Műszaki Egyetem testnevelés tanszakos oktatója szerint „innen sem a sportban, sem a művészetben nem lehet kellő eredményt felmutatni.” Hasonló álláspontot képvisel Salamon József, a DVTK focistája is: „egyszerűen nem tudták felfogni, megérteni, hogy a DVTK betörjön az élvonalba és esetleg fellegvára legyen a magyar labdarúgásnak.” A sportoló egyébként filmbe illő módon találkozott először az Edda zenéjével. Azt követően, hogy 1980-ban a PAOK Szalonikihez szerződött.
„Július 14-én reggel beültem a volán mögé, vettem egy nagy levegőt és elindultunk… Bekapcsoltam a rádiót és életemben először hallottam az Edda Műveket. Az Elhagyom a város című számukat játszották. Összeszorult a szívem.”
A sport kulcsfontosságú szerepet játszott az Edda történetében is, Pataky Attila ugyanis eredetileg nem énekes, hanem olimpiai középtávfutó akart lenni ‒ azonban tizenhét éves kora után törés állt be az ígéretesen alakuló pályáján: „egyszerűen képtelen voltam megjavítani a legjobb időeredményeimet. Hangsúlyozom, én még akkor is mindent egy lapra tettem fel. Élsportoló akartam lenni. A pályán sok holtpontot legyőztem. Átlendítettem magam a nehézségeken, de ezt a törést mégsem tudtam áthidalni. Az érettségi után szép lassan eltávolodtam az atlétikától.” A zenével Pataky a helyi Metál elnevezésű zenekar révén került kapcsolatba, akik főleg a Kinks, illetve a Yardbirds dalait játszották. Aztán az 1969-es Ki mit tud?-on már szólóénekes kategóriában mérette meg magát.
Pataky Attilát Koltay Gábor filmrendező interjúvolja. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Amikor 1974-ben Pataky Attila bekerült az eredetileg Griff nevet viselő Eddába, a zenekar már komoly népszerűséget mondhatott magáénak a városban. Nem volt ritka, hogy ezer ember is megjelent a fellépésükön a Nehézipari Egyetem ‒ amelynek hallgatói közé tartoztak az együttes alapító tagjai ‒ Boci-bárjában. Pataky javaslatára hamarosan megszerezték az ORI-engedélyt, ami már előjele volt annak, hogy hamarosan új fejezet kezdődik az együttes történetében. A zenekar korai időszakát Beély Katalin, az Edda első basszusgitárosa eleveníti fel a könyvben, aki akkoriban a miskolci rádió zenei szerkesztőjeként dolgozott.
„A zenélést sosem tekintettük végleges célunknak. (...) Nem is gondoltunk végig semmit, csak arra vágytunk, hogy mindenkinek tetsszen a produkciónk.” (...) Amikor Pataky Attilát »szerződtettük«, hasonló szeretettel fogadtuk, mint bárki mást. De ő ‒ szemben velünk ‒ élethivatásának tekintette a popzenét. (...) Így, utólag visszagondolva, sosem hittem abban, hogy az Edda egyszer országosan ismert zenekar lehet. Mint mondtam, ez a téma nem is foglalkoztatott bennünket. Éltük az egyetemi hallgatók hétköznapjait: tanulás, vizsgaidőszakok ‒ és persze zene, zene. (…) Amikor elérkezett az idő, hogy lelépjünk a színről, megtettük.”
A zenekar kezdeti éveiről Hazag Mihály, a kazincbarcikai művelődési ház igazgatója meséli a következő történetet. „1978-ban a csúcson lévő Piramist nyolc-tízezer forintért megvehettük, biztos volt az anyagi profit. Ma egy P. Mobil-koncert ára tizenhétezer, a V’ Moto-Rocké tizenhatezer forint. A jegyek ára igen magas, hatvan forint. (…) „Egy akció során a művelődési háznak sikerült szereznie háromszázezer forintot. Ennek a felét az Edda kapta meg, s ez volt a nagy lehetőség, nem szorultak perifériára, ők lettek a kazincbarcikai művelődési ház zenekara.” Rajta kívül Zöldi Tamás, a Borsod megyei tanács művelődési osztályvezető-helyettese is sokat segített a zenekarnak, ugyanis Miskolcon nem vállalták fel őket. Az együttest egymás után rúgták ki a művelődési házakból, így végül Zselencz László Béla utcai házának 4*3 méteres melléképületbe költöztek, ott próbáltak, és ott írták a dalaikat.
„Döbbenetes körülmények, egy árva villanymelegítő fűt, a terem olyan zsúfolt, hogy moccanni sem lehet benne. Tojástartó dobokból alakították ki a hangfogókat, ide az alapcucc fér be és kész. Még levegő sincs” ‒ írja a szerző az együttes próbahelyéről.
A zenekar és Miskolc viszonya mindig is ellentmondásos volt: bár a város nevét az együttes nevében is feltüntették, s azt mondták, hogy – a megénekeltekkel ellentétben ‒ nem szándékoznak elhagyni a várost. Bár Barta Alfonz szerint „itt mindenki zárkózottabb, nyersek az emberek. Ha az utcán járok, sokszor ezt hallom a hátam mögött: na, ezek már megint itthon vannak. Tudomást sem vesznek arról, hogy mi a kezdet kezdetétől Miskolcot hirdetjük mindenütt. Vágynék arra, hogy legalább szülővárosomban szeressenek, de ezt soha nem éreztem.” Csapó György, vagyis Buksi viszont úgy nyilatkozik, hogy ő személy szerint sosem kedvelte igazán a várost, csupán az köti oda, hogy a családja Miskolcon él. „Azt hiszem, kevés itt az igazán jó ember.” Ezzel szemben Slamovits Istvánnak nagyon sokat jelent az Acélváros. „Néha ugyan elhagytam a várost, de csak rövid időre. Főleg a csöndes utcákat, a szolid tájat szeretem. Ha elfáradok, keresem a felüdülést, a mai napig kedvenc szórakozásom ‒ legyen kora hajnal, vagy késő éjjel ‒, hogy egyedül barangolok az utcákon, szívesen kocsiba ülök, s öreg R-4-esemmel hajtok egy kört.”
Pataky úgy nyilatkozik, hogy „a város mindig inspirálta a zenekart. Vasgyár, füst, melósok, komor tekintetek, nem egyszer a szegénység életünk velejárója volt. (…) A társadalom perifériájára szorult gyerekek elfogadtak bennünket, magasba emeltek, s ez valami olyan érzés, amit meg sem tudok fogalmazni.”
A könyvben számtalan szociofotó látható Miskolcról, a zenekar próbáiról, valamint az 1983. április 5-én, a helyi Gárdonyi Művelődési Házban megrendezett ötéves jubileumi koncertről. Az 1983 tavaszán befejezett biográfia eredetileg júniusban, az Edda harmadik nagylemezével (Edda Művek III.) egyidőben jelent volna meg. Úgy tervezték, hogy az album dedikálással egybekötött, Edda-ünnep elnevezésű lemezbemutató koncertjén, június 18-án a kötetet is lehet majd kapni, de erre még várni kellett ‒ majdnem egy teljes évet. Mire a könyv 1984 elején végre a boltokba került ‒ számtalan hír kapott szárnyra arról, hogy különböző okokból betiltották, ugyanakkor a miskolci nyomdából tucatszám lopták ki a példányokat ‒ az Edda már felbomlott, holott Riskó kötete még egy stabil zenekart mutat be. Egy olyan együttest, amely már tervezi a következő, karácsonyra megjelenő, Edda Művek IV. című lemezt, amely „ismét kemény lesz.”
A harmadik album teljes anyagát visszadobta ugyanis a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a keményebb dalszövegek miatt, így Slamóéknak kényszerből új dalokat kellett írniuk. Egy lírai, az első két album színvonalához képest gyengébb anyag született. Az eltérő zenei elképzelések, illetve a személyi ellentétek pedig 1983 végére szétrobbantották az együttest: az Edda 1983. december 17-én tartotta a búcsúkoncertjét a miskolci sportcsarnokban. A 3.500 főt befogadni képes teremben ötezernél is több ember zsúfolódott be akkor. Az Edda búcsúja a csöves-korszak végét is jelentette egyszersmind, hiszen 1984 már a heavy metal berobbanásáról szólt.
Edda-felirat 1985-ben, egy Izabella utcai bérház falán. Fotó: Fortepan / Makovecz Benjamin
1985-ben, egy évi vendéglátózás után Pataky Attila új formációt alakított, más zenésztársakkal. Nem sokkal az újraindulás előtt mutatták be a Magyar Televízióban Almási Tamásnak a „bakancsos Edda” feloszlásról szóló, Kölyköd voltam című dokumentumfilmjét, az új együttes azonban ‒ bár sokan elutasítóan fogadták ‒ sikerrel tért vissza és szilárdította meg a helyét a hazai zenei életben.
Hogy mi volt ennek az oka? Meglátásom szerint mindez a megszüntetve megőrzés jelenségével magyarázható. Az új formáció szintén az Edda Művek nevet viselte ‒ bár a kritikus hangok szerint a Pataky Művek név találóbb lett volna ‒, műsoron tartotta a bakancsos formáció dalait, azonos volt a frontember, ez pedig elégnek tűnt, még ha az eltérő tagság mellett teljesen más zenei- és szövegvilág, valamint imázs jellemezte is az új bandát. Pataky leborotválta emblematikusnak számító bajuszát, szekrénybe zárta a munkásoverallt: a ’85-ös, immár fővárosi Edda az akkor divatos glam metalra jellemző öltözékben állt színpadra. Az olyan dalok, mint a Gyere, őrült, vagy az Éjjel érkezem akár diszkókban is elhangozhattak.
Az Edda életben maradása éppenséggel ezzel is magyarázható, hiszen az 1980-as évek második felében, a pop-, a Depeche Mode-jelenség és a videodiszkó korában már a csövesek eltűntek a koncertszínpadok elől. Mirkovics Gábor, az új formáció basszusgitárosa elmondta Riskó Gézának az 1987-ben megjelent, Acélrock című kötetben, hogy az Edda közönsége is „teljesen kicserélődött. (...) Ha ma elmegyünk, mondjuk Zalaegerszegre, akkor színházakban játszunk, és nagyon jól öltözött lányok ülnek a nézőtéren.”
Szerző: Dragojlovics Péter
Nyitókép: Edda-koncert a Népkerti pályán, a Jubileumi rockfesztivál keretében. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
