Miskolci létedre pont az Eddáról nem akarsz írni? – kérdezte az egyik barátom. Mondtam, hogy nem. Nem akarok ugyanis döntőbíró lenni. Most mégis megszegem az ígéretem. Az alábbi sorok Miskolcról, a miskolciak vágyairól és az Eddáról szólnak. Ítélkezés nélkül.
Csakhogy korábban kell kezdenem. 1971 körül. November 7., a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepe egy művelődési házban, Miskolcon. Jelen volt az egész középiskola. A megemlékezés rendben lezajlott, és következett a koncert. Minket ez érdekelt igazán, a Szinkron együttes fellépése, amelyben egy évfolyamtársunk gitározott, Zselencz László. Persze már akkor is Zsöci volt a „becsületes” neve. Zsöciék belecsaptak húrokba, mi pedig elkezdtünk zajongani, ami nem tetszett a történelemtanárnak. A tanár úr az első szám után úgy gondolta, ebből elég ennyi is, és kihúzta a konnektorból az erősítők csatlakozóját. Felállt a színpadra és fennhangon azt mondta: vége a koncertnek, mindenki menjen haza. Nagy zúgolódás támadt, de nem volt mit tenni.
A miskolci Edda Művek tagjai, balról: Zselencz László, Csapó György, Pataky Attila, Slamovits István és Barta Alfonz. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.
Az érettségi után pár évvel Zsöcit már az Eddában üdvözöltük ‒ basszusgitárosként. Az Edda igazi miskolci zenekar volt, szinte mindenki havernak számított, de ez így van rendjén. A fél város egyébként is Miskolc híres főutcáján, a „forinton” lógott, ahol bárkit percek alatt meg lehetett találni délutánonként. Estefelé pedig megteltek a szórakozóhelyek. Azt kell mondjam, az Edda a szemünk előtt nőtt fel, és lett – nagy büszkeségünkre – országos hírű zenekar. Kezdetben nemigen különböztek a többi miskolci bandától. Később jöttek a saját számok, a városban egyre többet beszéltek róluk, egyre többen jártak a koncertjeikre, és egyre többször léptek fel a környező falvakban, városokban is.
Egyszer aztán csoda történt. Az Edda a Budai Ifjúsági Parkban adott sikeres koncertet. Azt pedig alig akartuk elhinni, hogy a banda stúdióba vonult és lemezt készít. Felfoghatatlan, hihetetlen volt. A csoda mégiscsak megtörtént, a lemez megjelent, és meghozta a zenekarnak az országos hírnevet. Nem véletlenül, elvégre az az album még ma is kiválóan szól. Egymást követték a turnék, a slágerlistás dalok, aztán az újabb lemezek, és a még nagyobb sikerek.
Sajnos, ahogy az lenni szokott, a sikerrel kezdődtek a problémák. Mi pedig, a miskolci srácok, nem győztük kapkodni a fejünk. Nem tudtuk, ki mellé álljunk, kinek van igaza. Szomorúak voltunk, de senkit sem lepett meg, amikor bejelentették, hogy az Edda felbomlik.
Nagyon sajnáltuk. Mi ugyanis velük dicsekedtünk, úton-útfélen. A Balatonon büszkén meséltük, hogy miskolciak vagyunk, vagyis az Edda városából jöttünk. Nem gondoltuk, hogy egy idő után ugyanezért össze kell majd húzni magunkat. Az élet ment tovább, az Edda átalakult, Pataky Attilával továbbra is élvonalbeli együttes maradt, de az már az egy másik Edda volt, nem a miskolci, nem a mi Eddánk. Sokáig reménykedtünk benne, hogy ezek a forintosi fiúk egyszer kibékülnek, és együtt zenélnek megint, mert nekünk nagyon hiányoznak. Sajnos, erre egyelőre szinte semmi remény.
Volt a falunkban egy testvérpár, akik fiatalon összevesztek, és nagyjából negyven éven át nem beszéltek egymással. Mindkettejüket jól ismertem, mindkettő nagyon rendes volt. A haláluk után mesélte egy közös ismerős, hogy mekkora szívfájdalmuk volt, hogy eltávolodtak egymástól. Makacs természetük miatt csak azért sem szóltak a másikhoz. Régen elfelejtették már, hogy min vesztek össze, de egyikük sem kezdeményezte a békülést.
Nem tudom, az eddás fiúk esetében lejárt-e már az a bizonyos negyven év. Azt hallani, hogy soha többet nem hajlandók együtt játszani. De azt hiszem, ők is hasonlítanak talán az említett testvérpárhoz. Biztos vagyok benne, hogy mindegyikükben felmerült már a megbocsátás, csak egyikük sem meri kimondani. Talán valami nagy alkalom kellene. 1973-ban volt a diósgyőri rockfesztivál. Jövőre lesz az ötvenedik évforduló. Azt hiszem, nem is lehetne szebb ajándék annál, ha a 2023-as diósgyőri rockfesztiválon a „miskolci” Edda lépne fel.
Szerző: Jászfalvi József
Nyitókép: Az Edda Művek a Népkerti pályán, 1983-ban. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
