Kőbányai János neve ismerősen csenghet a magyar beatzene rajongói számára, többek között zenei cikkei, a Beatünnep és a Beatünnep után című kötetek révén, de a szerző fotói – melyekből mi is közöltünk már válogatást ‒ is fontos dokumentumait képezik a csöves szubkultúrának, Az őszinte szó kevés című filmmel egyetemben, amelyben riporterként és forgatókönyvíróként is közreműködött.
Legújabb ilyen tárgyú könyve, a Beat(korszak)regény izgalmas vállalkozás. Ha jól olvasom a művet, akkor a szöveg magvát egy 1986‒87 körül abbahagyott próza képezi, a Beatregény, azonban az azóta eltelt évtizedekben az eredeti korpusz bővült, részben a gyászmunka által motiválva. Minek szól a gyász? „[A] tabáni koncertek tizennyolc éves történetét évente ötven-hatvanezren írták-írják; s nekik jó okuk van, hogy ne írják – mint én –, hiszen az írás-dokumentálás: búcsú, szakítás, elszakadás valamitől, ami még van, valami felé, ami még nincs.” (15.); azonban ez a gyászmunka a beatkorszak – nem csak Kőbányai számára – fontos szereplőinek halála kapcsán is történik. Így kerül bele a kötetbe az 1994-ben Orszáczky Jackie-vel felvett interjú, de Török Ádám közelmúltbéli távozása is bővíti az (emlék)anyagot. A nevek említése talán azért is érdekes lehet, mert a könyv regényként aposztrofálja magát. Felmerülhet tehát az olvasóban, hogy ki ennek a műnek a főhőse, ki a legfontosabb karakter? Török Ádám vissza-visszatérő figurája a történeteknek – számos személyes fotót is találhatunk róla a könyvben; ahogy Baksa-Soós János; Szörényi Levente; Radics Béla; Kuhajda Istvánné Margó (néni), a Bem rockpart legendás alapítója, fénykorában igazgatója és Kőbányai János maga is. De a főszereplőnk mégis maga a hazai beatkorszak.
Az eredeti Beatregény főszála a tabáni „beatünnepen” fellépő zenekarok köré szerveződik: „Ebben a könyvben, amelyből három-négyszáz oldal el is készült, s több részletét közöltem is, az lett volna az egyik szervező motívumszál, hogy életinterjúkban – függőbeszédben – megszólaltatom az összes együttes meghatározó zenészét, akik a tabáni »beatünnepen«, azaz a május elsejei ingyenkoncerteken felléptek. (Kék Csillag, Sakk-Matt, Tolcsvay, Kex, Mini, Locomotiv, Syrius).” (294–295.) Ez a terv tulajdonképpen meg is valósult jelen kiadványban, ha nem is mindig olyan formában vagy olyan súlyozással, ahogy a szerző eredetileg eltervezte – ez kommentárjaiból kiderül. A Tabán mellett a másik fontos helyszín a Bem rakpart, ami több, a kötetben előforduló zenekar számára meghatározó volt. Itt is kirajzolódik egy másik könyv körvonala a háttérben: a „rockpart” történetéről szólóé. Különösen izgalmas ebből a szempontból, hogy megszólal az a Margó néni, aki szinte minden zenekar visszaemlékezésében előkerül. Az ő segítségének, nyitottságának köszönhető, hogy olyan „avantgárd” formációk is lehetőséget kaptak itt a fellépésre, mint a Kex vagy a Mini.
A Mini Lengyelországban. Fotó: Kőbányai János
A beszélgetéseket szabad függő beszédben közli a szerző. Gyakorlatilag oral history interjúkat olvasunk, azonban egy történetmesélő (elbeszélő) által közvetítve, szerkesztve, ha úgy tetszik, regényesítve kapjuk kézhez ezeket. Már ebből is látszik az alkotó hozzáállása az anyaghoz: a hazai beat története közös történet, sőt, közösségek története. Amennyire fontos szereplők a nagy sztoriban a zenészek, roadok, kultúrszervezők, legalább annyira fontos az elbeszélő saját (magánemberi és írói – a kettő persze egymástól nem független) megélése is. Olyannyira így van, hogy az ő élettörténete, szerelmei, barátságai is szerves részét képezik a könyvnek.
A szöveg ezzel együtt épít a riportszerűségre. A szerző a beszélgetések előkészítésébe is betekintést enged az olvasónak: többször szó esik arról, hogyan alakul ki egy interjúszituáció, milyen véletlenek szükségesek ahhoz, hogy egy-egy történet tovább folytatódhasson vagy egyáltalán bekerüljön a látószögébe (ilyen például a sorsszerű találkozás Doleviczényi Miklóssal). Kiderül az is, hogy két ember összekapcsolódása nem feltétlenül evidens. Tanulságos ebből a szempontból a Függelékbe kerülő Laux Józseffel készített interjú, de a törzsszöveg részét képező Presser Gáborral készült anyag is: „Presser Gáborról, azaz a Locomotiv zenekarról, a tabáni koncertek másik főhőséről azért ilyen aránytalanul rövid és személyes élmények nélküli fejezet szól, mert ő az egyetlen zenész, akihez sem a könyv írása során, sem az évtizedes rockújságírói pályámon, a kölcsönös tisztelet ellenére, nem tudtam közel kerülni. Nem tudtam – nem engedte – kitapogatni az emberi gombocskákat, amelyeket finoman megnyomogatva, csavargatva elő lehet hívni, folyamatos működésbe lehet hozni a mindnyájunkban élő ön-történelem-világ feltárása ingerét.” (261.)
Karácsony János és Presser Gábor a Lágymányosi Közösségi Házban, 1986-ban. Fotó: Kőbányai János.
Annál személyesebbek a Kexhez, a Minihez és Török Ádámhoz kapcsolódó részek (még úgy is, hogy Kőbányai a Kex esetében főként nővére és annak barátnője, Emma élményeiből táplálkozik). Török Ádám személyében egy Krúdy-hős képe rajzolódik ki a könyv lapjain, aki az ételek és nők élvezetében találja meg az élet lényegét. „Életművész”. Ennek ellenére az Érzem a vérem húz, nagyon húz című beszélgetés igencsak megrázó: bemutatja, hogy egy nagy pályaívet befutott alkotó milyen dilemmákba ütközik karrierje végén, és mennyire érzi úgy, hogy megbecsüli a közönség. A Minivel való találkozás pedig a Kőbányairól magáról szóló történetszálat is keretezi (a gimis szerelemtől kezdve a könyv megírásának végeztéig).
Számomra – persze a saját érdeklődésemtől is vezérelve – fontos volt a Doleviczényi Miklóssal készült beszélgetés is („Elszállt egy hajó a szélben”), illetve általában a Kexhez kapcsolódó fejezetek („Amikor együtt élt a család”, „A barátom a kis csibe”), melyeken keresztül Baksa-Soós János alakja is felsejlik. „Egy-egy könyv: muzsika, amelyet a benne kamara- vagy nagyzenekari formációban felvonultatott hősök adnak elő. Öntörvényű életükből-stílusukból, jellemükből, ritmusukból, hangjukból alakul ki az összhangzása. S persze némi helyet kap még benne a hősöket kiválasztó, fölléptető élete, hangja is, akár a külvilág kiküszöbölhetetlen, tompán morajló-nyüzsgő háttérzöreje, amely a nyomot hagyó újraélés-rögzítés folyamatát kíséri” – vallja Kőbányai (66.). A Beat(korszak)regény nagyzenekarából kiemelkednek a fent említett hangok.
A Beat(korszak)regénybe beékelődik több lektori vélemény is – a korábbi könyvtervekhez kapcsolódóan –, ezek közül Réz Pálét különösen találónak éreztem. A Beatregényről szóló, alapvetően dicsérő reflexiója felveti a műfaji kevertség kérdését („műfaja nehezen meghatározható, regénynek, emlékezésnek, esszének sajátos keveréke” [290–291.]). Magam nem tudnám eldönteni, hogy regény-e Kőbányai János legújabb könyve. Számos olyan toposz megjelenik benne, amit a beatregényekhez szoktunk kötni (az utazás, a szerelem, a szabadság, a szexualitás, a zene egymásba fonódó tematizálása); nyelvezete is, mely a korabeli szlenget is vaskosan is használja, közelít ezekhez a szövegekéhez. Ugyanakkor a mű már ismertetett, interjúkra épülő szerkezete ennek – részben – ellentmond. A szerző maga úgy fogalmaz: „A körém szervülő, vadhajtás-burjánzás-épület: ez a regény. Az én regényem.” (239.). Az olvasó körülnézhet ebben az épületben, bejárhatja minden zegét-zugát, és még az is lehet, hogy sok ismerős részletet fedez fel benne. Ebben nemcsak a történetek, hanem a fotók sokasága is segítségére lehet. Jelen sorok írója ugyan még nem élt a beatkorszak alatt, de így is élvezte a látogatást.
Kőbányai János, Beat(korszak)regény, Múlt és Jövő Kiadó, 2023.
Szerző: Murzsa Tímea
Nyitókép: Török Ádám a Tabánban, 1978-ban. Fotó: Kőbányai János
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
