Ennek a cikksorozatnak az első része a szegedi hetvenes évekre fókuszált, most pedig a nyolcvanasok következnek. A vállalati klubélet ugyanis továbbra is aktív maradt. Ezeket a helyeket valamikor a hatvanas évek legelején kezdték el kialakítani, de kezdetben nem volt szó nagy mulatságok rendezéséről.

Sokkal inkább a kulturált szórakozás bázisaiként hozták őket létre. Sakkparti, vetélkedő, néha (legfeljebb) egy-egy vállalati vagy brigádszintű táncmulatság. Ahogy aztán 1968 után lazultak a keretek, úgy alakultak a vállalati kezelésben lévő klubok a nagyközönség számára is rendszeresen programot kínáló, nyitott helyszínekké.

Kanyarodjunk most el pár mondat erejéig a témánktól!

Szeged híres arról, hogy mindig is rendkívül sok, jól működő vendéglátóhely működött a városban. Ha azt mondjuk, szinte minden sarkon volt egy klub, akkor ki kell egészíteni azzal, hogy étterem, kocsma, borozó is szép számmal akadt. De, ami a legfontosabb: evidenciának számított, hogy minden helyen szolgáltatnak élőzenét. Nem feltétlenül cigányzenét, hiszen az inkább a halászcsárdákra volt jellemző, hanem inkább esztrádzenekarok húzták a talp alá valót. Akik egy idő után játszottak rock and rollt és beatet is.

De térjünk most vissza ahhoz, hogy mi történt később. A hetvenes évek végén elementáris erővel betört a diszkó, így minden klub táncestek szervezésére törekedett. Előző írásom végén említettem Horváth Andrást, az IKV Klub kapcsán, de a másik legendás Bandit se felejtsük ki Tóth András „Óriást”, aki pedig a DÉLÉP Klub közönségét kápráztatta el a lemezek pörgetésével.

Szegeden a textil- és élelmiszeripar mellett az olajbányászat foglalkoztatott még nagy számú munkaerőt. Fel is építettek a hetvenes évek közepén egy kilencemeletes irodaházat a belváros közepén (amit, egy 1967-ben megjelent tanulmány szerint 22 emeletesre terveztek).

Természetesen a földszinten kialakították az olajipari dolgozók szellemi táplálását szolgáló Olajos Klubot, mely ulticsaták, sakkpartik és sörözős beszélgetések színtere is volt. Jómagam már kisgyermekként is sokat jártam itt, mivel családom több tagja „Kőolajos” volt. Egyszer szüleim elvittek egy Ruttkai Éva-estre, ahol a művésznő énekelt, táncolt, verset mondott, akkora elánnal és átéléssel, hogy kisgyermekként nekem „sok” volt, untam is rendesen.

Aztán elkezdődött a diszkókorszak, mely következtében az Olajos Klub hamar a város egyik legfontosabb helye lett. A nyolcvanas évek fordulóján itt jelent meg először a new wave, amikor a többi diszkóban a funky volt a fő irányvonal. A feledhetetlen délutáni tinidiszkókat követően telt házas, hajnalig tartó bulik voltak. Mindenki az Olajosba akart menni, aki a friss stílusra vágyott.

A Textil klub pedig? Hát, annyit tudni kell, városunkban van egy fogalom…, a „kubai lányok”. A karibi országból cseremunkaerőként nagy számú, főként színesbőrű és mulatt nő érkezett a Textilművekbe dolgozni, akik megtöltöttek egy egész munkásszállót. Mindenki kíváncsi volt rájuk, amikor a városban sétálgattak, sosem egyedül, akkor sokan utánuk fordultak. A 88-as csoport nevű zenekar írt is egy rasszista felhangú nótát róluk. És a lányok hová máshová is jártak volna szórakozni, mint a Textilbe, odavonzva a város egzotikumra éhes férfiközönségét.

Anélkül nem lenne teljes ezen írás, ha nem említenénk meg végül (újból) a Városi Rock Klubot. Mint korábban írtam a KISZÖV klub berkein belül alakult meg, és annak 1988-as megszűnése után vált önálló intézménnyé. Itt kezdte pályafutását számtalan szegedi zenekar, többek között (akkor még a Juhász Gyula Művelődési házban) a CPg, de vendégeskedett itt számtalan országosan is elismert underground együttes.

Amint jeleztem korábban, a vállalati klubélet nem volt hosszú történet a szocializmus mintegy 45 évéből ‒ talán szűk két évtized. A rendszerváltás elsodorta ezen klubokat a vállalatokkal együtt, amelyek fenntartották őket, és amelyek a hetvenes években élték a fénykorukat. Ezen írásból sok ki is maradt, pedig szóba kerülhetett volna még a „Hazafias Mariska” a Hazafias Népfront klubja, ahova a pincén keresztül érkezett az illegális alkohol.

És megeshetett egy kellemes szombat estén, hogy a Debreceni étteremben 10,50 Ft-ért elfogyasztott milánói borda, és a 2,30-ért legurított sör után valaki a Volán klub táncparkettjén kérte meg élete szerelmének a kezét, miközben a zenekar az aktuális slágert játszotta.

Szerző: Magyar Ernő

Nyitókép: A Szegedi Ifjúsági Napok, 1973-ban. Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.