A hetvenes és a nyolcvanas években fontos szerepet töltöttek be Budapest kulturális és zenei életében a nagy állami vállalatok saját fenntartású művelődési házai. Az Ikarus, a Tungsram vagy a Csepeli Munkásotthon alapvető műhelyei és színterei voltak a rockzene, valamint az egyéb kurrens műfajok prominens képviselőinek. És ami a fővárosban működött „nagyban”, az természetesen a vidéki nagyvárosokban is létezett ‒ „kicsiben”.
Szegeden, kis túlzással, minden sarkon volt egy zenélésre alkalmas terem. Azon túl, hogy minden városrésznek megvolt a maga művháza, szinte az összes (főleg könnyű- és élelmiszeripari) cég, a közmű-szolgáltató, valamint az ingatlankezelő vállalat is tartott fenn kisebb-nagyobb klubot, sőt a városban működött három komoly méretű művelődési központ is! Továbbá, egyetemi város lévén, a SZOTE és a JATE is több szórakozóhellyel rendelkezett.
Mára eltűntek e klubok. Zömmel a a rendszerváltás sodorta el őket, a megszűnt intézmények helyén napjainkban raktárat, éttermet vagy épp a Szegedi Szimfonikusok próbahelyét találjuk, ha nem az enyészeté lett az egész épület. Az egyetemi klubok kivételével eredeti funkciójával, és az eredeti helyen mostanra egyik sem üzemel.
De mit tudtak ezek a klubok annak idején?
A Szőrme, a Vízmű, a DÉLÉP, az Olajos, a Textil, a Postás, az IKV, a Móra vagy a Volán, hogy csak néhányat említsek a több tucat közül. A kulturális tevékenység mellett kocsmaként üzemeltek, és az adott vállalat dolgozóin túl természetesen a lakosságot is kiszolgálták. Zenével, tánccal, sörrel, néha pedig vetélkedőkkel.
A klubvezetők, jó szocialistaként próbáltak néha kulturális programot is szervezni. Felolvasóestet, író-olvasó találkozót, valami fővárosi művész előadóestjét (főként jó hosszú és nehéz versekkel), de az ifjúság a bulira vágyott.
És megkapták! Bár némelyik nagyobb tömeget vonzott, a hatalom valahogy szép csendben félrenézett, nem voltak olyan szigorú szabályok, mint mondjuk a Budai Ifjúsági Park kezdeti éveiben. A Bocskai utcai DÉLÉP Klub volt az egyik legjobban felkapott hely, és amikor a főbejáraton át nem engedtek már be több fiatalt, kénytelenek voltak alternatív útvonalak után nézni a gyerekek. Többen a (méltán híres) Birka Csárda felől, a kerítésen átmászva jutottak be az udvarra. Az volt a gond, hogy a rendezőgárda is kellően kreatívnak számított, ha ki kellet találni valami akadályt, így a kerítés tetejét üvegszilánkkal szórták tele. Kisebb lázadás lett belőle, mert az éles törmelék némely fiatalnak komoly sérülést okozott. Megoldásként az említett kerítésszakasz állandó őrzését rendelte el a vezetőség.
És, ha már DÉLÉP Klub! Annak idején ez volt a Molnár Dixieland Band törzshelye. Havonta rendeztek itt koncertet, rendre teltházzal. Alkalmanként játszott velük a zseniális, vak harmonikás, Weszely Ernő, aki akkor a pesti Fregatt sörözőben volt állandó zenész. Úgy emlegették, ő volt a megtestesült zene.
A jogi kar hallgatóiból alakult KÓD nevű zenekar is igen sikeres volt errefelé. Hamisítatlan nyugati rockandrollt játszottak, és egy-egy koncertjük után a személyzetnek igen nehéz volt rendet tartani a felpörgött fiatalok között.
A DÉLÉP Klub, vagy ahogy a törzsvendégek nevezték „Bocskos” vagy „Bocsi” rendszeres meghívottja volt az Újvidéki Rádió zenei adása, a Futótűz műsorvezetője, a legendás Szkopál Béla. Azt tudni kell, hogy Dél-Magyarországon, ez az adó volt a Szabad Európa, Szkopál pedig az itteni Cseke Lászlónak számított. Péntek esténként szólalt meg a Deep Purple és Pink Floyd, kellően gyatra minőségben, Béla pörgő nyelvű, értő szövegelésével kísérve.
Visszatérve a Molnár Dixielandre, említsük meg alapítóját és vezetőjét Dr. Molnár Gyulát (aki nem mellesleg biológus, ornitológus, ma már nyugdíjas docens). Ő 1963-tól orgonált egy különleges alakulatban, a Kristály zenekarban. Az együttes nem vállalti klubban, hanem a Juhász Gyula Művelődési Házban próbált és koncertezett. Imádták a szegedi fiatalok, és a helynek az adott exkluzivitást, hogy csak „Kristály klubtagságival” lehetett bejutni, és sosem engedtek be 110 főnél több hallgatót. Az énekes, szövegíró, csörgődobos és showman nem más volt, mint a nagyszerű humorú Boncz Géza. A zenekart országos hírnév felé repítette egy daluk, a Villon Ballada, melyet egy időben a szegedi fiatalok himnuszának neveztek. Boncz szövegére Molnár szerzett zenét, és dal a slágerlista élét is megjárta!
A következő említésre méltó hely a KISZÖV Klub, ahol rendszeresen rendeztek dzsesszkoncerteket. A KISZÖV volt az akkor még instrumentális dzsessz-rockot játszó East zenekar törzshelye. Móczán Péter volt a zenekarvezető és -alapító volt, de fontos megjegyezni, hogy 1975‒76-ban Szakcsi Lakatos Béla is zongorázott az Eastben!
A KISZÖV mindig is kissé alternatív irányba mozdult zenei téren (valljuk be, a dzsessz nem vonzott tömegeket sosem), így nem véletlen, hogy 1980-ban, a keretein belül alakult meg a Városi Rock Klub. Ahol a következő évtizedben megfordult a Tankcsapda, a VHK és a CPg. A klub máig a szegedi rockélet meghatározó helyszíne.
A Dáni utcában található IKV Klubban többször lépett fel a Scampolo együttes Komár Lászlóval, Faragó „Judy” Istvánnal és Bontovics Katival. Először 1971-ben játszottak itt, egyből nagy sikerrel.
A hely maga az ingatlankezelő vállalat ebédlőjéül szolgált amúgy, és amikor beindult a diszkókorszak, egy-egy buli alkalmával széttolták az asztalokat, székeket, felakasztottak középre egy tükrös diszkógömböt, és indulhatott a tánc Horváth András, az egyik leghíresebb szegedi lemezlovas vezetésével. Miközben az ötvenes-hatvanas években készült domborműről izzadt kubikusok tekintettek le az önfeledt fiatalokra.
A nyolcvanas évek szegedi klubjairól a második részben lesz szó.
Szerző: Magyar Ernő
Nyitókép: Az East 1980-ban. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
