„Ha egy ember harminc éves kor alatt nem liberális, akkor nincs szíve, ha viszont harminc fölött nem konzervatív, akkor nincs esze” ‒ mondta Sir Winston Churchill. Nos, az idézet hitelesen jellemez engem. Ha valaki, akivel 1973-ban találkoztam Miskolcon, az első magyar Popfesztiválon, megkérdezné az ismerőseimet, milyen ember vagyok, akkor nagyon meglepődne. Hogy miért mondom ezt? A jelenben egy éppen nyugdíjba vonult, katolikus hitét gyakorló kétgyermekes anya, egy unokás nagymama vagyok, és mindezt büszkén vállalom.
És milyen voltam a hetvenes évek elején? Miniszoknyás, frufrus zene- és táncrajongó tini. Abban a zenei zsongásban éltem, amiben még a beat uralkodott, de már a rock is követelte jogait. A hozzánk közeli Ifiházba jártam a haverokkal az Ex Vér Klubba. Akkoriban nagyon ment a pergős ritmusú, kidobós roki. Ezt táncoltuk végkimerülésig. Mindig nagyon jó volt a hangulat.
Az Ex Vér a Diósgyőri Popfesztivál színpadán. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A zenekar három tagból állt. Vezetője, a szólógitáros-énekes Nagylaki József volt a legidősebb. Szerintem a lányok ‒ beleértve engem is ‒ mind odavoltak érte. A két tinikorú zenésztársát eleinte észre sem vettem a színpadon. A basszusgitáros a gimnazista Juhász Zoltán, vagyis Pepe, a dobos pedig a szintén gimis Matta Balázs volt. Aztán egy novemberi estén a klub után, amíg a barátnőmre vártam a Molnár Béla Ifjúsági Ház udvarán, odajött hozzám Pepe. Eleinte nem is tetszett, de kitartó volt, és nemsokára elválaszthatatlanok lettünk. Három évvel ezelőtti haláláig (ó, élhetett volna még!) együtt maradtunk. Négy évig „jártunk”, majd 43 évig éltünk együtt házasságban.
Emlékszem milyen hatalmas volt a zenekarban az öröm, amikor biztossá vált, hogy az első magyarországi Popfesztiválon, amelyet Miskolcon, a DVTK stadionban rendeznek meg, a sok hazai, ismert előadó és zenekar mellett ők lesznek az egyetlen miskolci fellépők.
Amikor végre eljött a nagy nap, külön érkeztünk a stadionba. Neki már korábban ott kellett lennie. Én a lakótelepi haverokkal mentem. Sosem felejtem el a látványt, ami a stadion körül fogadott. Fiatalok százai nyüzsögtek, jöttek-mentek, beszélgettek. Valósággal utópisztikus látvány volt, ami bennünket is felvillanyozott. Máig nem felejtem el azokat a fura hajú és különös öltözetű figurákat. Mintha nem is az acélvárosban lettünk volna.
No, én sem maradtam le, ami a külcsínt illeti. Hatalmasra tupíroztam a hajamat, amolyan Tina Turneresre vettem a figurát, kék színű, csípőig érő trapéznadrág és a hasamat szabadon hagyó top volt rajtam. Elég feltűnő jelenség lehettem az utcán, de bent beleolvadtam a közegbe. Mégis, előfordult, hogy egy fiú csak úgy megsimogatta a hasamat, mikor elmentem mellette. Elvarázsolt a miliő, ahol hozzám hasonló fiatalokkal együtt csápolhattunk, ordíthattunk a jobbnál jobb zenékre. Az egész nap olyan volt, mint egy álom. Mindenki barát volt, mindenki a jó zenéért és a jó társaságért jött el. Én is, és mint egy lepke, ami a lámpa fénykörébe téved, szédelegtem a nézőtéren. Dévényi Tibort, Cintulát élőben látni és hallani? Na meg a zenekarokat? Nagy kedvencem volt a Generál, a Neoton, az Illés, a P. Mobil és a Bergendy, hihetetlen élmény volt hallgatni a dalaikat. Bródy bátor, rendszerkritikus megszólalásai mindenkit megleptek, de volt valami felszabadító is azokban a szavakban ‒ bár akkoriban, tini fejjel nem mindent értettem. Tényleg volt a levegőben valami… Valami szabad, valami woodstockos.
Matta Balázs, az Ex Vér dobosa, és a vokalista lányok. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
Persze számomra a legnagyobb és legjobb produkció az Ex Vér volt, ők nyitották a bulit. Tudom, sokan emlegetik, milyen szenzációs volt az óvodás kislányok bevonása a vokálba, de én csak Pepét láttam, mintha egyedül lett volna a színpadon, pedig eléggé háttérbe húzódott. De ő mindig is ilyen volt, sosem tolakodott előre.
Tulajdonképpen furcsa belegondolni, hogy egy olyan korszak gyermeke voltam, aki a kommunizmus puha diktatúrájában egy ilyen egyedülálló, mondhatni történelmi ‒ de mindenképp rocktörténeti ‒ eseményt átélhetett. Matta Balázs sajnos fiatalon elment, de hálát adok, hogy a Popfesztivál 40. évfordulóján férjem, Juhász Zoltán, vagyis Pepe, mint egykori egyedüli miskolci fellépő, már szólógitárosként szerepelhetett a zenekarával, a Miskolci Körforgalommal, Adrienn lányunk pedig elénekelhette egy közösen írt dalunkat. Az ötvenediket sajnos Pepe sem érte meg, de megérdemli, hogy ne feledkezzünk el róla.
Az Ex Vér koncertje a Diósgyőri Popfesztiválon. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
A szerény fiúról, aki 17 évesen ott állhatott a DVTK stadion hatalmas színpadán, aki csodálatos férj és családapa volt, és aki élete végéig sok embernek okozott nagy örömet a varázslatos gitárszólóival.
A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2023-as pályázatának harmadik helyezettje, illetve különdíjasa.
Szerző: Juhászné Simon Aranka
Nyitókép: Az Ex Vér együttes fellépése a Diósgyőri Popfesztiválon. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
