Az én generációm szerette a nyolcvanas éveket. Akkor tiniként nem igazán fogtuk fel, hogy miben élünk, mi szabadnak éreztük magunkat. Itt, a 18 ker.-ben még egy rockklubunk is volt. Led Zeppelin, AC/DC, Black Sabbath és persze néhány láda Kőbányi Világos. A cigi a mi időnkben közös volt. Ha például Tamásnál volt egy pakli Sopianae, azt kicsapta az asztalra és kérés nélkül mindenki szívhatta. Persze voltak koncertek is, nálunk volt a híres Lőrinci Ifjúsági Park. Bizony.
A prágai illetőségű Supraphon kiadó 1979-ben Ruleta néven indított hanglemezsorozatot, amelynek keretében öt év alatt öt baráti ország könnyűzenei terméséből adtak ki egy-egy lemezre való válogatást. A lemezeket többnyire Miroslav Cerny szerkesztette, így az alábbiakban ő ízlését követhetjük nyomon.
A Metro együttes első nagylemeze 1969 szeptemberében került a boltok polcaira, így a „szentháromság” tagjai közül harmadikként ők is kivívták azt az elismerést, amit a beat műfajában egy zenekar csak kivívhatott. Saját nagylemezük elkészítésén túl szerzőként és kísérőzenekarként is közreműködtek Zalatnay Sarolta első, 1970 elején megjelent nagylemezén is. A Ha fiú lehetnék című korongon az első daltól az utolsóig a Metro muzsikáját hallhatjuk, ám Kovács Kati debütáló lemezén, a nem sokkal később megjelent Suttogva és kiabálva című albumon mindössze két dalban szerepel a zenekar (Legjobb volna elfeledni téged; Rézmozsár). Az Egy este a Metro Klubban című, második albumot pedig, ami egyszersmind az első hazai koncertlemez is, 1970. május 31-én rögzítették. Ezt a korongot hallgatjuk meg az alábbiakban, számról számra.
Ezt a visszaemlékezést a katonaságom idején, tizennyolc évesen, az osztrák határtól 15 kilométerre, egy lukácsházi őrtoronyban ülve és merengve vetettem papírra. Az írás a Toldy Ferenc Gimnázium másodikos diákjaiból álló Killers együttes debütáló, egyben egyetlen koncertjének eseményeit rögzíti, pusztán dokumentációs célzattal. Harminchét évig hevert az íróasztalfiókban, pontosan ebben az állapotban.
Az 1980-tól fél évig létező URH (Ultra Rock Hírügynökség) megannyi underground zenekarhoz hasonlóan a Spions szellemében sugározta provokatív „tudósításait”. A tagok – „a megszállott ország négy megszállott embere”: Kiss László (basszusgitár), Menyhárt Jenő (gitár, ének), Müller Péter (ének), Salamon András (dob); az alapítók között volt még Somoskői „Soma” Lajos (gitár, ének) is – stílszerűen (a Balaton együttessel együtt) a Kulich Gyula téri Pszichiátriai Klinika pincehelyiségében próbáltak, illetve az intézet udvarán – többek között az egyik ápolt közreműködésével – adták első koncertjüket is. A későbbiekben a Kassák Klubban kaptak állandó fellépési lehetőséget.
Életem első iskolai téli szünetét töltöttem, amikor New York-i nagybátyám 1956 után először Magyarországra érkezett. 1980-at írtunk. Nagy volt a várakozás, a családban mindenki örült, ugyanakkor vegyesek voltak az érzéseink, mert még a rendőrségre is be kellett mennie, hogy bejelentkezzen, mivel forradalmárként (vagy ahogy akkor mondták: ellenforradalmárként) tartották számon. Azt mondta, kicsit fél, hogy bent tartják – persze a félelme az 1956-os megtorlásokból kiindulva nem volt alaptalan, ámde 1980-ban már más idők jártak, úgyhogy semmi baja nem esett. Rockrajongó bátyámnak hozott egy csomó KISS-lemezt, azt mondta, akkoriban ők voltak az egyik legnagyobb sztárok Amerikában.
Nem lehet azt mondani, hogy az 1980-as év jól indult a Hungaria együttes számára. Minimális itthoni jelenlétük a szórványos koncertek mellett immár hét éve csupán egy-egy tévés vagy rádiós szereplésre korlátozódott, időnként pedig kislemezeik jelentek meg. Elsősorban külföldön dolgoztak, főleg az NDK-ban, de felléptek Nyugat-Berlinben, Lengyelországban és a Szovjetunióban is. 1978-ban, a Beatles-revival programjukkal összeállítottak egy nagylemezt, de Erdős Péter, a Pepita márka vezetője nem tette lehetővé a megjelenését. 1979-ben a zenekar vezetője és szervezője, Sipos Péter basszusgitáros disszidált. Nem sok jót ígért tehát az új évtized…
Ezerkilencszázhetvennyolc. Tizenöt éves voltam és már masszív Skorpió-rajongó. Emiatt a gimiben minden szünetben hatalmas szópárbajokat vívtam az osztálytársaimmal, akik nagyrészt Piramis-lázban égtek, de akadt köztük P. Mobil, Omega és Locomotiv GT-fanatikus is. Ki a jobb srác: Frenreisz Karesz, Som Lajos vagy Benkő Laci? Németh Gabi jobban dobol-e, mint Solti Jánoska? Presser Gábor miért állította sarokba a Hammondot, lám, Papp Gyula varázsol rajta? Révész vagy Vikidál? És így tovább. Persze, azt hitték, jöhetnek végső érvként az adu ásszal, a szövegekkel, de ez engem cseppet sem érdekelt. A hangszeres tudás oldaláról lökött hanyatt a rockzene és nem volt olyan zenekar akkoriban a magyar palettán, ahol minden egyes tag a hangszere virtuózának számított. Kivéve a Skorpiót.
Egy délutáni tangó az Ifiparkban, egy este a Metro Klubban, egy hajnalig tartó buli a Tabánban vagy egy véget nem érő éjszaka a fő téri művház dohányfüstös nagytermében. Az NKA Hangfoglaló Program, a Hangőr Egyesület és a Volt egyszer egy beatkorszak-blog közös felhívására bárki küldhet egy történetet, aki szívesen elmesélné a Kádár-korban esett legkedvesebb, legváratlanabb vagy éppen legviccesebb koncertélményét.
A hetvenes évek közepét a „langyos víz” időszakaként szokták jellemezni a hazai rockszakértők. Egyáltalán nem volt ez így a Locomotiv GT számára, hiszen ez az élvonalbeli zenekarunk szinte egyik válságból a másikba esett ezekben az években. 1975-ben nem akárhogy álltak talpra az amerikai kudarcból (lásd erről szóló cikkünket), amikor elkészítették a klasszikussá vált Mindig magasabbra című lemezüket. 1976 azonban újabb megpróbáltatásokat rejtett számukra.