Pár napja online is elérhető a 2017-ben Pokoli aranykor címmel megjelent, a hazai underground és újhullámos zenekarok plakátjaiból válogató reprezentatív kötet. A Szép magyar könyv- és Opus Mirabile-díjakkal kitüntetett kiadvány alapját Bp. Szabó György és Szőnyei Tamás egyenként több mint 1000 darabot számláló magángyűjteményei adják. A nyolcvanas évek földalatti kultúráját bemutató albumnak nem csak itthon jártak a csodájára, számos nemzetközi orgánum is foglalkozott vele. (Két rangos megjelenés itt és itt olvasható.) A javított, kiegészített változat átlapozását követően Szőnyei Tamással a fősodorba sosem tartozó, de a minőségét máig megőrző értéket teremtő zenekarokról, a gyűjtők bogarászásban lelt örömeiről és a magyarországi színteret bemutató kollekció nemzetközi kontextusba helyezésének lehetőségéről is beszélgettünk

Hát akkor fussunk neki. Kapcsoljuk be a biztonsági öveket, és induljunk vissza az időben, akár ötödik sebességben. A hetvenes éveknél már lassíthatunk, és 1972-nél meg is állhatunk. 1972 nyár, szikrázó napsütés, Balaton, egészen pontosan Almádi. A luxi nyomja a jobbnál jobb slágereket (Middle of the Road: Chirpy Chirpy Cheep Cheep, Mouth and Macneal: Hello-A). Mindenhol ez bömböl esténként, óránként legalább négyszer. Már nagyfiúk vagyunk, már cigizhetünk, sörözhetünk, megvolt az érettségi, úgyhogy most aztán lazíthatunk.

Volt egyszer egy... Persze… persze… több is volt, de most egy bizonyos koncertről van szó, az 1980-as Omega–LGT–Beatrice turnéról, annak is a balatonföldvári állomásáról. Természetesen nyár és hétvége. Akkoriban minden hétvégén lementünk a Balatonra, legtöbbször Szemesre, egy ismerősünkhöz.

Woodstock után tizenkét évvel fesztiválozni Dorogon? Remekül hangzó ajánlat volt ez a szervezőktől, még akkor is, ha Dorog nem Woodstock és persze a P. Mobil, az Edda, a Karthago nem Jimi Hendrix, Santana vagy Joan Baez. Akkoriban viszont, lelkes hard rock-rajongóként, ha úgy tetszik, csövesként kihagyhatatlannak bizonyult és közel négy évtized után is kijelenthető: szegényebbek lennénk, ha nem mentünk volna el.

Innen-onnan már köztudott volt, hogy Somló Tamás helyettesítésére az LGT 1986-ban külső segítséget vett igénybe. A beugrók nem kisebb kaliberű előadók voltak, mint Révész Sándor (ex-Piramis) és Fekete Tibor Samu (Korál, később Ákos stb.). Révész 1985-ös szólólemezén gyakorlatilag a komplett Locomotív közreműködött, Karácsony János szólólemezének turnéján pedig Révész volt a másik fellépő, az ő albumát is promotálták, így felkérése logikusnak tűnt ebben a szituációban. Fekete Samut kértük meg, hogy elevenítse fel emlékeit.

Akkoriban a fiatalok Mekkája volt a Budai Ifjúsági Park az I. kerületben, a Várkert Bazár területén. Sok rock-koncertnek adott otthont, sokat jártunk az Ifiparkba! Minden valamire való banda legalább egyszer fellépett egy idény alatt. Voltak, akik többször is. Például a mi időnkben majdnem minden második kedden a Mini és a P. Mobil koncertezett. De most nem róluk szól a történet, hanem olyan valakiről, aki akkor még rockzenét játszott. A Maradj velem, a Homok a szélben, az Évszakok, vagyis a mainstream dalok előtti Balázs Fecóról és a Korálról.

A harmadik emeleten lakó, nálamnál 2-3 évvel öregebb, két cimborám csábított el először egy úgynevezett klubba, amelynek a Vasas Pasaréti úti komplexuma adott otthont. Bizonyára mindig más és más együttes zenélt itt, de nagy szerencsémre én az Illést hallgathattam – életemben először – élőben.

Amikor a fehér ing és a nyakkendő még kötelező volt, négy, 19-20 év körüli srác vágott neki a budapesti éjszakának. Egész pontosan a Metro Klub Dohány utcai helyiségébe igyekeztek. Volt már tapasztalatuk, tudták mire vállalkoznak. Két fő simán bejuthatott az egy darab klubtagsági igazolvánnyal, de a másik kettőnek ügyeskednie kellett.

Fenti mondat attól a Benkő Lászlótól származik, akiről eszembe jutott az a 48 évvel ezelőtti szombat este, amikor fent idézett mondat először hangzott el tőle.

„Mikor is kezdődött ez az egész? Talán ’62-ben, amikor még alig ért földig a lábam, de már a legelső Ki Mit Tud? könnyűzenei kategória győztesének a próbáin tátottam a számat? Vagy később, az első Illés-koncerten, netán az első „igazi” nyugati banda, a Nashville Teens fellépésén, ahol „Révfülöp” tekergette a mikrofonzsinórt? Netán a valóban legendává vált „ausztrál” Syrius koncertjén, ’71 végén az egyetemi I. előadóban? Azt hiszem, mindegyik! De hogy zenész lettem, az akkor dőlt el, 1973. június 10-én.