A debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpad eredetileg nem beatfellegvárnak épült, ám a hatvanas években oda is betört a gitár. A szórakozóhely hivatalosan 1950. június 10-én nyílt meg a nagyközönség számára. Az avatóünnepségen Kodály Zoltán Székelyfonó című daljátékát mutatták be, ahol jelen volt a szerző is.
Cső zenekar: Király Herman (gitár, ének), Czipri Zoltán (dob), Szelőczei László (basszusgitár)
A KISKER a kiskereskedelmiből eredeztethető mozaikszó, ami a hatvanas években nem takart mást Tatabányán, mint az 1-es erőmű és a hajdani Szájer kocsma szomszédságában lévő szakszervezeti művelődési otthont, melynek színpaddal rendelkező nagyterme négy-öt évig a helyi fiatalság zenei, kulturális és művészeti ízlését lesz hivatott szolgálni.
Az első benyomások nagyon fontosak, szinte egy életre meghatározóak. Igaz ugyan, hogy hazánkban a kislemezkultúra nem volt olyan jelentőségű, mint a világ más részén, sok előadó és együttes pályafutásában mégis mérföldkőnek számított az első barázdákba préselt anyag, még akkor is, ha csak kislemezen, 45-ös fordulaton történt. Sorozatunkban magyar zenekarok bemutatkozó kislemezeiből szemezget Rozsonits Tamás.
Nautilus együttes: Nagy Károly (basszusgitár), Szám Antal (dob), Szendőfi Géza (szólógitár), Frecska József (orgona), Szűcs Sándor (ritmusgitár)
A Jászai Mariról elnevezett színház épületében, akkor még csak Népházban volt az a hely, ahol 1964-ben a szomszédos Ligeti-tóból váratlanul felbukkant Nautilus legénysége otthonra talált. Később a magyar beatzene viharos hullámain érkező helyi kalózvitorlások mellett hatalmas háromárbocos szkúnerek, sőt, külföldről érkező tekintélyes fregattok is horgonyt vetettek a zajos kikötőben.
Mikes Attila, Drosztmér István, Orbán József, Littvay Imre, Kovács József László
Miként blogunkban korábban bőségesen esett róla szó, a hetvenes évek derekán az Illés és a Tolcsay és a Trió zenészeiből létrejött Fonográf az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Nyomában pedig újabb és újabb zenekarok fedezték fel maguknak ezt a nálunk addig alig ismert zenei világot. A kemény rock mindent felülíró dübörgése idején sokan épp ezekre az egyszerű, áttekinthető szerkezetű, könnyen megtanulható, jókedvet sugárzó és jól énekelhető dallamokra vágytak. Miközben a country lényegében ugyanazt a háromakkordos zenélési formát, spontaneitást és egyszerűséget kínálta, amely akkortájt már szinte teljesen kiveszett a popzenében.
A Fonográf együttes: Tolcsvay László, Bródy János, Szörényi Levente, Szörényi Szabolcs, Németh Oszkár, Móricz Mihály
Az Illés együttes romjain 1973 szilveszterén – más verziók szerint már újévkor – létrejövő Fonográf a várakozásokkal ellentétben nem vitte tovább az illési örökséget, inkább az akkoriban nemzetközileg is egyre népszerűbbé váló amerikai country rockot igyekezett idehaza meghonosítani. Zeneileg igényesen kidolgozott, de kor- és kultúrtörténeti szempontból súlytalanabb albumaikkal egészen az évtized végéig, a keményrockhullám mindent felülíró dominanciájáig népszerűek maradtak. Aztán a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Szörényi és Bródy inkább saját szólóalbumaira, illetve közös színházi-filmes produkcióikra (mindenekelőtt a korszakalkotó István, a királyra) koncentrált. Amikor pedig Szörényi 1984 decemberében látványosan elbúcsúzott a színpadtól, a Budapest Sportcsarnokban adott hármas koncertjével óhatatlanul pontot tett a Fonográf pályafutásának a végére is.
A Korál 1978-ban
Az első benyomások nagyon fontosak, szinte egy életre meghatározóak. Igaz ugyan, hogy hazánkban a kislemezkultúra nem volt olyan jelentőségű, mint a világ más részén, sok előadó és együttes pályafutásában mégis mérföldkőnek számított az első barázdákba préselt anyag, még akkor is, ha csak kislemezen, 45-ös fordulaton történt. Sorozatunkban magyar zenekarok bemutatkozó kislemezeiből szemezget Rozsonits Tamás.
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az egyetlen vidéki zenekarnak sikerült kiharcolnia magának a sztárkultuszt: a „bakancsos” Edda Műveknek. Szövegei kivétel nélkül az „egek felé kiáltottak”, a romantikus elvágyódás, a társtalanság és a szabadságigény csendült ki belőlük, ami tökéletesen passzolt a korszakban felnövekvő tizenévesek lelkivilágához. Az 1983-ban feloszlott, majd a Pataky Attila által 1985-ben – teljesen más felállásban – újraindított zenekar lemezeladásait tekintve azóta kétségkívül az egyik legsikeresebb hazai rockbanda: szinte valamennyi albuma bearanyozódott, közülük kettő gyémánt-, kettő platinalemez lett.
Menyhárt János, Demjén Ferenc, Lerch István, Herpai Sándor
A blogunkon korábban megmutatott Karthagóval ellentétben kevésbé volt közönség- és divatorientált, de szintén sokat próbált zenészek alkották a nyolcvanas évek másik népszerű rockcsapatát, a V’Moto-Rockot. Az undergroundból (Dogs, Liversing, Sakk-Matt, Tűzkerék) indult, majd a popfősodorban (Bergendy) sztárrá vált énekes-basszusgitáros Demjén Ferenc a V’73-ban korábban szimfonikus rockot játszó fiatal muzsikusokat – Lerch Istvánt (billentyűsök, ének) és Herpai Sándort (dob) –, és az igényes slágerzenében utazó Ferm egykori tagját, Menyhárt Jánost (gitár) vette maga mellé, hogy az „együtemű, négyhengeres formációval” új korszakot nyisson a pályáján.
Részlet a Súlyfürdő című filmből
„Az akkori zenekarok tagjait csak az különböztette meg tőlünk, hogy ők a színpadon álltak, mi meg a nézőtéren ültünk, álltunk vagy táncoltunk. Ugyanolyan problémákkal küszködtünk, hasonló volt az életvitelünk, egyformán öltözködtünk, gondolkodtunk. Saját magunk teremtettük meg a saját magunk zenei kultúráját a színpadon. »Mi« voltunk a színpadon és természetes, hogy a saját bajainkról, örömeinkről énekeltünk. A mi korosztályunkkal együtt született meg ez a zene, s nagyon fontos momentum, hogy ugyanolyan korú fiatalok játszották ezt a zenét, mint akiknek játszották. Nálunk egy fiatal író, vagy filmrendező életkora kb. harminc-harminckét év. Nem általános jelenség, hogy huszonévesen könyvhöz, vagy filmhez juthasson valaki. […] Tehát a hatvanas évek végén a mi korosztályunk tagjai egész egyszerűen nem voltak olyan helyzetben, hogy más művészeti ágban is megfogalmazhassák életérzésüket, »idősebb« művész pedig, úgy látszik, nem akadt, akinek fontos lett volna ez. Lehet, hogy nem is volt ez olyan fontos?”[1]