Részlet A kenguru című filmből

„A Beatrice feloszlott, a Bizottság eltűnt a műfaj perifériáján, a Hobo Blues Band nagylemezes, filmes zenekarként lépett fel, a P. Mobil is immár elkészült nagylemezének zeneanyagát mutatta be. A színpadon már nem lázadó ideálok játszottak, hanem körülrajongott, de közönségüktől egyre inkább távolodó szupersztárok, agyonajnározott zenekarok évek óta változatlan programmal, untig ismert slágerekkel, rutinos sztárallűrökkel »szórakoztatták« közönségüket” – írta Sebők János Rock a vasfüggöny mögött című könyvében.[1] Ugyan megállapításait a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójával kapcsolatban tette, gyakorlatilag ugyanez volt érvényes az egy évtizeddel korábbi állapotokra is. A kádári kultúrpolitika mindig arra törekedett, hogy a szokatlan, ismeretlen, félelmetesnek és felforgatónak tűnő művészi áramlatokat – legyen bár szó irodalomról, filmről vagy könnyűzenéről – megértse, kordában tartsa, ártalmatlanítsa. A rendszer így viszonyult hatvanas évekbeli beatzenéhez (Illés, Omega), Magyar Dezső Agitátorok című esszéfilmjéhez,[2] a kemény rockhoz a hetvenes évek közepén (lásd a Piramis-, illetve a Dinamit-jelenséget),[3] vagy a nyolcvanas évek elején a magyar posztmodern irányzathoz, az új érzékenységhez (melynek egyik képviselője Bódy Gábor filmrendező).

Folytatódik a Hangfoglaló Program és a Hangőr Egyesület közös könnyűzenei filmklubja. A vetítéssorozat továbbra is a zene és filmipar óvatos frigyének gyümölcseit veszi számba. Az Extázis héttől tízig következő alkalmán, 2018. augusztus 25-én Bacsó Péter Szerelmes biciklisták című filmjét tekinthetik meg az érdeklődök a szentendrei ArtKert - Összművészeti fesztivál keretében, Szentendrén. A vetítés előtti beszélgetésen Gelencsér Gábor filmesztéta vendége Hirsch Tibor egyetemi oktató lesz. 

Az egykori Szovjetunió 1967-ben hirdette meg az Interkozmosz programot, „A szocialista országok együttműködése a világűr békés célú kutatásában és felhasználásában” céllal. Az aláírók Bulgária, Csehszlovákia, Kuba, Lengyelország, Magyarország, Mongólia, Német Demokratikus Köztársaság, Románia és a Szovjetunió voltak, később csatlakozott Vietnam is. 1971-től pedig a világ bármely országa kérhette a felvételét.

Az 1970-ben alakult Beatrice együttes története több szakaszból tevődik össze, koncentráljunk most a „baboskendős” Ricére, amely a Metronóm’77 fesztivál eurodisco dalának (Gyere kislány, gyere – a műfajában kitűnő, színvonalas szerzemény) bemutatása után teljesen átalakult és stílust váltott. Nagy Feró, az énekes rockzenekart alapított: a Febris, a Sakk-Matt, a Korong és a Syrius egykori basszusgitárosa, Miklóska Lajos lett a szerzőtársa, Gidófalvy Attila billentyűs virtuóz hozta gyermekkori barátját (és alsógödi földijét) Donászy Tibort a dobos posztjára, a gitáros pedig Lugosi László lett, Miklóska Lajos javaslatára.

Takáts Tamás, Gidófalvy Attila, Kiss Zoltán Zéró, Kocsándi Miklós és Szigeti Ferenc

Nemcsak zeneileg (amerikai west coast), hanem harsogó színpadi megjelenésében is újat hozott a hazai rockzenébe a hetvenes évek alkonyán a korszak egyik legnépszerűbb és a sajtó által legtöbbet támadott „őszinte rockegyüttese”, a Karthago. A slágerzenében jeleskedő Corvina egykori gitárosa, a rockberkekben csak „Perselynek” nevezett Szigeti Ferenc vezette öttagú formáció életművének legismertebb dala kétségkívül a Requiem, melyet egy Karthago-koncerten meghalt tizenhat éves várpalotai fiú emlékére írtak, és amelynek korabeli médiatálalása jól jellemezte a Kádár-korszak drogügyekre jellemző struccpolitikáját (lásd később).

Cseh Tamás idén lenne hetvenöt éves, Bérczes Lászlóval közös beszélgetőkönyve pedig első ízben tíz évvel ezelőtt látott napvilágot. A kettős évfordulóra a kötet harmadik kiadása ezúttal az Európa Kiadónál jelent meg.

„Egyébként el tudom képzelni, mi lesz. Egyszer csak sokan fognak szeretni, még olyanok is, akik eddig nem. És a dalokat is szeretni fogják” – mondja Cseh Tamás a kötet utolsó oldalain, ez pedig önmagában is megindokolja, hogy miért volt érdemes újra kiadni a beszélgetőkönyvét. Tényleg így lett ugyanis: emléke nem merült feledésbe a halála óta eltelt kilenc évben dalait a legkülönbözőbb előadók éneklik, és a legkülönbözőbb emberek hallgatják. Bebizonyosodott, hogy a Cseh-dalok érvényesek ma is (ami az ő nagy félelme volt), így pedig újabb és újabb rajongókban merülhet fel az igény, hogy közelebbről megismerjék a szerzőjüket.

Koós János és Joszif Kobzon, az „orosz Sinatra”

Koós János 1937. november 20-án született Bukarestben. 1941-ben családja áttelepült Miskolcra. 1957–1960 között az Országos Pénzügyőr Művészegyüttesben játszott, később a Zeneakadémiára került. Majd Marton Frigyes támogatásával robbant be az előadóművészetbe, és az 1960-as évektől kezdve az egyik legnépszerűbb szórakoztatóipari előadó lett. Koós János rengeteg díjat kapott, a teljesség igénye nélkül: a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1995), a Hungaroton életműlemeze (2001), Artisjus Életműdíj (2005), Magyar Toleranciadíj (2011), Szenes Iván-életműdíj (2014), Pro Urbe Miskolc (2016). 

Csatári Bence:
[...] Az Országos Rendező Iroda mennyire volt készséges az ön felléptetésében?

Koós János:
Az ő felfogásuk szerint mindig kellett a vérfrissítés, és mivel egy csapásra berobbantam a köztudatba, az volt az érdekük, hogy szerepeljek náluk, hiszen annál többen jöttek el a koncertjeikre. Ugyanez volt a hozzáállása a Magyar Televíziónak is, rajtam kívül előszeretettel szerepeltették Korda Györgyöt, Kovács Erzsit, Németh Lehelt és Sárosi Katit. Az is előfordult, hogy az ORI nőnapi műsorában egyetlen nap leforgása alatt nyolcszor kellett fellépnem, ami ma már elképzelhetetlen. A legérdekesebb ezek közül az volt, amikor a Lőrinci Fonógyárba reggel hétre mentem énekelni, mert az éjszakai műszak hatra végzett, majd a lányok, asszonyok rendbe tették magukat, és jöttek a koncertemre. Onnan nyolc órára már Csepelre kellett átérnem, és így tovább.

Az első benyomások nagyon fontosak, szinte egy életre meghatározóak. Igaz ugyan, hogy hazánkban a kislemezkultúra nem volt olyan jelentőségű, mint a világ más részén, sok előadó és együttes pályafutásában mégis mérföldkőnek számított az első barázdákba préselt anyag, még akkor is, ha csak kislemezen, 45-ös fordulaton történt. Sorozatunkban magyar zenekarok bemutatkozó kislemezeiből szemezget Rozsonits Tamás.

Csuka Mónika 1952-ben született Zalaegerszegen. A klasszikus zenei műveltség mellett vonzotta a beatzene is. Gimnazista korában határozta el, hogy zenekart alapít, mégpedig olyat, amiben minden zenész lány, így jött létre a Beatrice. A Beatrice lányzenekarként 1972-ig működött, utána egyre több férfizenész érkezett az együttesbe. Mónika 1976-ban csatlakozott a Mikrolied vokálegyütteshez, így már párhuzamosan két zenekarral is fellépett. 1977-ben aztán a Beatricével megírták a Gyere, kislány, gyere című számukat, ami az első hazai diszkósláger lett. Ekkor a régóta vágyott áttörés és lemezszerződés kapujába kerültek, azonban ebben az évben mégis feloszlottak. Ezután Csuka Mónika szólókarrierjére koncentrált. Az igazi áttörést az 1990-es Szédülj el című album hozta meg számára, amely kilencvenhatezer példányban kelt el, és hatalmas siker lett. Mónika ekkor harmincnyolc éves volt, de elsősorban nem az előadóművészeti tevékenységére koncentrált, hanem inkább az oktatás felé fordult, így jött létre a Csuka Mónika Énekiskola, amely 2016-ban fennállásának 25. évfordulóját ünnepelte.

Balázs Fecó, Scholler Zsolt, Fischer László, Pados István

Nagyszabású arénás koncerttel ünnepelte nemrég megalakulásának negyvenedik évfordulóját a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának egyik népszerű rockformációja, a Korál, amely az idehaza épp zeniten lévő hard rock hullám idején úgy igazodott a fősodorhoz, hogy közben a líraisága is megmaradt. Zenei világát – a kezdetektől lényegében az 1986-os leállásig – ugyanez a kettősség jellemezte: miközben a gitáros Fischer László hozta a karcosabb rockos megszólalást, addig a billentyűs Balázs Fecó melankolikus, érzelmes, gyakorta szentimentális dalaival remekül eltalálta a korszak tizenéves közönségének romantikus énjét.