Reszket a hold a tó vízén... Kicsit szomorkás a hangulatom... Lehet, hogy szép nem vagyok, de mégis hódítok... Fogj egy sétapálcát... Slágerek, amelyeket Németh Lehelnek köszönhetünk. Németh Lehel a Kádár-korszak első magyar sztárja volt ‒ egy olyan időszaké, amikor a rendszer a sztár szót, ha nyíltan nem is tiltotta, de semmiképpen nem támogatta.

1973-tól Magyarországon sokan és sok helyen kiabáltak könnyűzenei fesztiválokon. Voltak, akik az újdonság örömétől, mások talán a bálványuk látványától megittasodva, de akadtak, akik talán a könnygáztól. A „Minden az enyém” című, június 9-től először Miskolcon látható kiállítás tizenhét fesztivál nyolcvanhat fotóját felvonultatásával hív bennünket időutazásra.

„Elegünk van a stopból!” ‒ jelenti ki az 1973-as diósgyőri fesztiválról készített, Ifjúsági park ‒ zenéből című dokumentumfilm egyik riportalanya Végh Miklósnak, és a nyitó képsor láttán, amelyen fiatalok integetnek reménytelenül az elhaladó autósoknak, ezen nemigen lehet csodálkozni. Azonban nem ez volt az egyetlen probléma, amellyel a fesztivál látogatóinak szembesülni kellett: a felnőtt társadalom ellenérzései, nem beszélve a hatóságok zaklatásairól. Gittinger Tibor emlékei szerint

Kőbányai János neve ismerősen csenghet a magyar beatzene rajongói számára, többek között zenei cikkei, a Beatünnep és a Beatünnep után című kötetek révén, de a szerző fotói – melyekből mi is közöltünk már válogatást ‒ is fontos dokumentumait képezik a csöves szubkultúrának, Az őszinte szó kevés című filmmel egyetemben, amelyben riporterként és forgatókönyvíróként is közreműködött.

Tizenhat évesek voltunk mindketten. Egy közös barátunk közvetítésével, néhány levélváltás útján beszéltünk meg először randit a falusi Művelődési Háznál, ahová este 9 órára Dinamit koncertet hirdettek. Csak elmondásból ismertem őt, még fotót sem láttam róla soha, de azt tudtam, hogy mindketten rajongunk az együttesért és Vikidál Gyuláért.

Nem vagyok nagy plázába járó. Plázamoziba még kevésbé megyek ‒ tizenéve voltam legutóbb. Ennek oka, hogy a hagyományos filmszínházak közönségéhez képest a vetítés alatt sokkal többen ropogtatnak rágcsálnivalót, zörögnek a zacskóval, valamint a mobiltelefonok megcsörrenése is gyakoribb. Most viszont kényszerűségből az egyik plázamozi felé vettem az irányt, mert csak plázamozikban játsszák a nemrég bemutatott Radics Béla-filmet.

„Ó, jaj” ‒ indítja a KFT debütáló albumát Laár András, és ez a sóhaj szólhat akár annak a csaknem egy évtizedes harcnak is, amelyet a gitáros és együttese végigvívott, hogy a sorozatos kudarcoktól eljussanak a megérdemelt országos sikerig.

A beatkorszak jelentőségét mutatja, hogy számos előadó és együttes felbukkant a hatvanas-hetvenes évek magyar filmjeiben is. Hol önmagukat alakították, hol fikciós karaktereket, ám a filmek többségében nagy szerephez jutott a zene is – többnyire a saját zenéjük. Ezen az úton járt Zalatnay Sarolta is, aki bár kevesebb fontos filmszerepet kapott, mint például Kovács Kati, ám határozott kiállásával és erős, zengő hangjával emlékezetes jelenségnek bizonyult a filmvásznon is.

Ebben az írásban magyar szerzők olyan dalait mutatom be, amelyeket az eredeti előadókon, zenekarokon kívül más magyar anyanyelvű énekesek, együttesek is játszottak 1990 előtt. Kizárólag a határainkon túl készült és kiadott feldolgozásokat veszem górcső alá, de nem csupán a piacra került lemezeket, kazettákat tekintem át, hanem a fellelt rádió-, tévé-, és filmfelvételeket, valamint a külföldi dalfesztiválokról ismert előadásokat is megvizsgálom.

„Ha egy szegedi író, egy humorista és egy dobos visszanéz…” – ez az alcíme a Jaj, ha Anyám látna…! című könyvnek. Bíztató kezdet, vágjunk is bele. Nem túl gyakran bukkan fel ebből a kötetből egy-egy példány, így örömmel értesültem, hogy a néhány éve antikváriumban előjegyzett könyv megérkezett (elég húzós áron, de ha az embernek kell valami, arra szívesen áldoz).