Barta Tamás a Syconorban kezdte, tagja volt az induló „Nagy” Syriusnak is, életében idehaza tíz nagylemezen és tizenhat kislemezen is szerepelt a Hungariával és az LGT-vel, majd 1974-ben elhagyta az országot. Az akkor közkeletű fogalommal élve: disszidált.

Jelentkezett nálam egy pályázatíró és engedély kért, hogy a megjelent könyvemből publikálhasson egy fotót. Olvasom a pályázatát, hogy a hatvanas években milyen zenés helyekre járt: Rózsa Ferenc Művelődési Ház, Eötvös Klub, Kinizsi utca, Danuvia, Egyetemi Színpad.

A május 8-án, az NKA Hangfoglaló Program Magyar Könnyűzenei Örökség Megőrzését Támogató Alprogramjával és a Hangőr Egyesülettel közösen meghirdetett pályázatunkban a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekből származó koncerttörténetek megírására biztattunk benneteket.

Apám fél órán belül már legalább a nyolcadik Fecskéjét szívta, de ezt leszámítva nem mutatta jelét, hogy szétvetné az ideg. Délelőtt érkezett haza a Szovjetunióból, nem tudom hány órát vonatozott, de szó sem lehetett a hosszú és fárasztó út kipihenéséről, mert este az Edda Művek lépett fel a falunkban, Görbeházán. Persze, ez a tény még nem sarkallta volna arra, hogy már késő délután ott tüsténkedjen a kultúrházban, az azonban igen, hogy ő volt az igazgató.

Vagy azért azt mégsem lehet, maradjunk inkább annál, hogy elnézést, adna egy aláírást? Mert tetszikezni biztos nem kell, azt sejtem, de mondjuk az is elég fura lenne, hogy Földes úr, pláne Hobo bácsi. 88-ban vagyunk szerintem, lehetnénk ugyan 91-ben is, de a színpadon Póka basszusgitárossal átellenben, a rendezői balon Tóth János Rudolf gitározik, a szakállas Fuchs László billentyűzik, a doboknál meg Döme Dezső, előnyös testtartásban, szóval igen, 88 lesz az, még pont Kádár-korszak, ha az utolsó utáni pillanatai is.

Vasárnaponként a Moszkva téren találkoztunk mindig. Ez volt a hét csúcspontja. 1975-ben a Moszkva téren – ma már kissé nevetségesnek tűnhet, de ez volt a mi demonstrációnk.

„Az volt a hej, igazi szép idő.” A lányoknak nem kellett tagsági igazolvány sehová, ha szórakozni akartunk szombat este valamelyik klubban. Olyan minit hordtunk, hogy húzogatni kellett lefelé, ha jött a matek tanár. A Madáchban a fiúk fémpénzt dobtak le a földre a folyosón, hogy míg lehajolunk érte, benézhessenek a szoknyánk alá. Az osztályban a kis Fülöp bátyja zenekarban játszott. Nem jártam én előtte sehová, nem voltam még 17 sem. Oda is csak azért mentem, mert a Judit bátyja, Ervin ott gitározott. Volt egy zenekaruk a Gerlóczy utcában, az Atlasz. Barátnőmmel ketten mentünk el a fellépésükre, egy szeptemberi szombaton.

Tapsolj te is, ordította a fülembe a nagy N., és közben ő maga lelkesen tapsolt és énekelt, majdhogynem extázisban, én meg csak kornyadoztam ott. Egymás mellett ültünk a Dinamit-koncerten a técsői kultúrházban, fent az erkélyen, az első sorban, és nekem nem volt kedvem tapsolni. Majd ha megmozgatnak tényleg, majd akkor, válaszoltam, nekem ez így kevés most, hogy két kicsi domb, egy kicsi völgy, ilyen a lány, oda ne rohanjak.

Június 4-én hunyt el Steve Priest, a brit The Sweet alapító basszusgitárosa, aki 1968 és 1982 között meghatározó tagja volt a zenekarnak, így már csak Andy Scott gitáros él az eredeti felállásból. Hogy a glam-rock Magyarországon is igen népszerűvé vált a hetvenes évek első felében, leginkább a Sweet – és persze a Mud, Suzie Quatro és a T. Rex – állandó rádiós jelenlétének volt köszönhető: így lehet, hogy David Bowie vagy Elton John munkássága itthon korántsem ágyazódott annyira be a köztudatba, mint pár száz kilométerrel nyugatabbra.  Ebbe a közegbe robbant a hír, hogy csoda történt: magyarországi Sweet-koncertet hirdettek meg. 1973-at írtunk.

Pár napja online is elérhető a 2017-ben Pokoli aranykor címmel megjelent, a hazai underground és újhullámos zenekarok plakátjaiból válogató reprezentatív kötet. A Szép magyar könyv- és Opus Mirabile-díjakkal kitüntetett kiadvány alapját Bp. Szabó György és Szőnyei Tamás egyenként több mint 1000 darabot számláló magángyűjteményei adják. A nyolcvanas évek földalatti kultúráját bemutató albumnak nem csak itthon jártak a csodájára, számos nemzetközi orgánum is foglalkozott vele. (Két rangos megjelenés itt és itt olvasható.) A javított, kiegészített változat átlapozását követően Szőnyei Tamással a fősodorba sosem tartozó, de a minőségét máig megőrző értéket teremtő zenekarokról, a gyűjtők bogarászásban lelt örömeiről és a magyarországi színteret bemutató kollekció nemzetközi kontextusba helyezésének lehetőségéről is beszélgettünk