A most kezdődő cikksorozatban a rendszerváltás előtti magyar könnyűzene és a sport kapcsolatát járom körbe. Kitérek a sport témájú könnyűzenei felvételekre, a zenészek sportmúltjára, élsportolóink popzenei felvételeire, a különböző sportegyesületek indulóira, a különféle sportesemények tiszteletére írt dalokra, valamint az olyan sport témájú filmekre, amelyeknek beat-pop-rock stílusú szerzemények a betétdalai.

Koncz Zsuzsa ötödik, Jelbeszéd című nagylemezének története a könnyűzene kedvelőinek szélesebb körében ismert, mégis érdemes eme cikk elején pontosítanunk, hogy a sokat emlegetett betiltás hogyan is történhetett valójában.

Kontra Zoltán egy Kodály-tanítványnál tanult zongorázni, Kocsis Zoltánnal, Papp Gyulával és Presser Gáborral végezte a konzervatóriumot. A Budapest Ragtime Band alapító tagja, dolgozott a magyar táncművészet Bartókjával és volt a magyar művészi torna válogatott zongoristája is. Az avantgárd körökben tett kalandjairól és az uszodában rótt hosszokról is beszélgettünk vele.

A Pozsonyi Líra (Bratislavska lýra) néven ismert könnyűzenei fesztivál fő célkitűzése az volt, hogy teret adjon a csehszlovák könnyűzenében dolgozó zeneszerzők és szövegírók új dalainak. Az évek során változó időpontban – de májushoz vagy júniushoz ragaszkodva – megrendezett seregszemlén azonban a nemzeti verseny mellett kiemelt jelentőséggel bírt a nemzetközi viadal is, amelynek keretében hírneves külföldi sztárvendégek emelték a többnapos eseménysorozat színvonalát. Ebben a kétrészes dolgozatban (az első rész IDE kattintva olvasható) főleg a csehszlovákiai magyar nyelvű sajtó segítségével próbálom bemutatni a dalfesztivál 1966 és 1989 közötti történetét, elsősorban a nemzetközi versenyre fókuszálva, külön kiemelve a magyar versenyzőket, a hazánkból érkező egyéb vendégelőadókat, valamint a „nyugati” sztárokat.

Az egyik táncdalfesztiválon Szécsi Pál begipszelt lábbal, sántikálva jött be a színpadra, mosolyogva megállt, és előadta az aktuális versenydalát. Nem voltam még tízéves, amikor láttam ezt a műsort. Szegény, gondoltam, és drukkoltam, hogy ő nyerjen. Úttörő koromban sem csökkent a személye iránti szimpátiám, csak már nem a lábtöréses fellépése kapcsán éreztem együtt vele, hanem a felnőttek körében terjedő, róla szóló történetek, pletykák tragikus tartalma miatt. Anyám hozta a friss hírt a fodrászatból hazatérve, autóbuszon utazva kihallgattam a mellettem állók beszélgetését… Tulajdonképpen az egész országban jártak szájról szájra a Szécsiről szóló infók: megint öngyilkosságot kísérelt meg… Megmentették. Szerelmi bánat áll a háttérben… Lelkibeteg ez a szegény fiú.

Három barát ‒ köztük e sorok írója ‒ 1984-ben tudta, érezte, hogy nekik az István, a király sosem a Királydombot fogja jelenteni. A legendás rockoperához számukra mindig is a Szegedi Szabadtéri társul majd, a dóm lenyűgöző tornyaival a háttérben, na meg a négyezer, állva és tombolva tapsoló néző!

Kovács Kati harmadik, a Locomotiv GT-vel közösen készített nagylemeze 1974 tavaszán került az üzletek polcaira. Az album megszületésének körülményei érdekesek, mert az ötlet a Hanglemezgyár vezetőitől, Bors Jenőtől és Erdős Pétertől származott.

Amikor a határőrpáros egyik tagja elunta rögtönzött műsorunkat és felszólítás után csőre töltötte a géppisztolyát, rögtön világossá vált, ezen a hétvégén sokkal nagyobb gondjaink is lehetnek annál, hogy néhány ruszlisüveg csavaros kupakja megadta magát, és a mikrobuszt elárasztotta a hagymás eceteshal áthatóan büdös szaga. Bizony, voltak idők a beatkorszakban, amikor nem volt olyan egyszerű egy szomszédos „barátinak” nevezett országban turnézni rockzenekarként. A fellépésekkel nem volt probléma, jobbára a leeresztett sorompóknál adódtak a „határtalan” gondok.

Szerintem fotózás és fotók nélkül a huszadik századi popkultúra sem lett volna. Miként számomra az is egyértelmű, hogy a magyar könnyűzene sem lenne ugyanaz, mint amit ma ismerünk a magyar fotóriporterek és képeik nélkül. Sokáig ugyanis az ő fotóik kapcsoltak arcokat, embereket az eleinte többnyire csak a rádiókban, szórakozóhelyeken, olykor a mozikban, majd évtizedes késéssel a tévében (de ott is csak alkalmanként) hallható dalokhoz. A zenekarokról, énekesekről és fellépéseikről készült, bármikor elővehető, kivágható, gyűjthető, nézegethető, akár falra rajzszögezhető fotók is kellettek ahhoz, hogy a slágerré lett dalok előadóiból sztárok legyenek. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy – ellentétben a rádióval, később a tévével majd az internettel – a nyomtatásban megjelent fotók soha sem voltak képesek egy dalból slágert csinálni, sláger nélkül egy énekesből sztárt faragni. Hasonlóan a történelemmé lett pillanatok fényképeihez, a könnyűzenét megörökítő fotók az esetek 99,9%-ban, nem alakítottak, hanem csak bemutattak és dokumentáltak.

Hajnal Gábor koncertszervező, menedzser, szerkesztő, műsorvezetőt fáradhatatlan szervezői tehetsége mellett határtalan empátiája és rugalmassága tette a magyar könnyűzene elismert alakjává, akit mindenki ismer, és aki mindenkivel jóban van. Egyetlen interjúban esély sem mutatkozik arra, hogy elmesélje minden történetét – erre a 2018-ban megjelent Mindhalálig rock and roll című könyv sem volt elég –, de ezúttal is számos új sztorival szolgált a Flowers nevű kölyökkori bandájáról, arról, hogy miért rúgták ki a Könyvklubból a Scampolót, meg arról is, hogy lett a seregben KISZ-titkár.