Míg az 1970-e és az 1980-as években az Egyesült Államokban, illetve Hollywoodban egy nagy ötvenesévek-nosztalgiahullám söpört végig, addig manapság éppen az 1980-as évek kultusza jellemző. Előbbire a Vissza a jövőbe (1985), utóbbira a Netflix Stranger Things című sorozata (2016–) a látványos példa.

Ezerkilencszázhetvenhét hosszú, forró nyara. Éppen kimaradtam nyolcadikból és már izzott bennem a rockrajongás. Akkor még dacos tiniként minden más műfajt elutasítottam, mégis alig vártam a család fekete-fehér tévéje előtt, hogyan alakul hétről-hétre a Metronóm’77 Fesztivál. Elérkezett a döntő és egy magas lépcsőről, fehér ruhában énekelve lesétált Katona Klári ‒ egyenesen a lelkembe! Tíz percet az évekből, Demjén Ferenc dala. Végem volt, de nem csak nekem, mindenkinek ‒ Klári méltán nyerte meg a szólista kategóriát.

A Hungexpo, vagyis a BNV területén a hetvenes évek vége felé kétszer is rendeztek könnyűzenei fesztivált ‒ Szolidaritási Rockfesztivál néven. A névválasztás volt az ürügy, hogy a kultúrpolitika vevő legyen a rendezvényre.

Ebben a sorozatban magyar szerzők olyan dalait mutatom be, amelyekből az eredeti előadókon, zenekarokon kívül – ha egyáltalán van elsőbbség a szerzemény előadásában – más magyar énekesek, együttesek is készítettek felvételt hazánkban 1990 előtt. A témát feldolgozó első részben csak az országhatáron kívül készült anyagokkal foglalkoztam, a másodjára az Omega feldolgozásdalainak „szocialista féltestvéreit” vizsgáltam meg, majd a filmzenéket és színészeink popzenei coverjeit vettem górcső alá, most pedig az LGT-dalokat, valamint Presser Gábor Omega utáni zeneszerzői tevékenységét, illetve az Illés‒Tolcsvay‒Fonográf „vonalhoz” kapcsolódó szerzeményeket vizsgálom meg. A lista nem teljes, csak egyfajta ízelítő a magyar könnyűzenei coverek világából.

Gothár Péter 1982-ben bemutatott Megáll az időjét tartják az első nagy magyar nosztalgiafilmnek, ami az 1956 és 1968 keserű fordulópontjai által határolt hatvanas éveket idézi meg inkább pozitív, semmint negatív fényben.

Kály-Kullai Károly a rendszerváltás előtti időszak társadalmi és kulturális változásainak kulcsfigurája. Az ő vezetése alatt jött létre a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár Rottenbiller utcai zenei gyűjteménye. Elsősorban amiatt különleges ez a kollekció, mert mindenki számára nyilvánosan hozzáférhetővé tett egyrészt olyan magyar együttesek felvételeit, akiknek nem jelent meg lemezük, másrészt pedig a hatvanas és a hetvenes években megjelent nyugati lemezeket, amelyeket akkoriban még mindig nehezen lehetett beszerezni itthon. A kezdetekről, a támogatókról és a legkülönlegesebb szerzeményeikről is beszélgettünk vele.

E sorok írásakor, éppen karácsony előtti ajándékvásárlási lázban égett Magyarország, amikor nemcsak a csúnya rénszarvasos pulcsik, a kockás ingek, a színházi bérletek, legókockák vagy a legfrissebb Harry Potter-tárgyak az örökzöld, kurrens termékek, de a popipar minden valamire vagy kevésbé valamirevaló előadójának webshopja is előrukkolt ritkaságokkal, újrakevert, -maszterelt, korábban ki nem adott felvételekkel, megspékelve mindezt a szokásos póló-kapucnis felső-beanie-szatyor kínálattal. Nem volt ez alól kivétel Paksi Endre, a Kowalsky meg a Vega, az Elefánt együttes, a Felső Tízezer és a Tankcsapda vagy a Mulató Aztékok meg az Omega sem.

Laci gimis osztálytársam volt. Hosszú hajú, csillogó szemű alak, aki tudta mozgatni a füleit, tizenkét másodperc alatt futotta a százat, harmadikra két Rigó utcai felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezett, és amíg mi magyarórán Shakespeare-rel és az orosz klasszikusokkal szenvedtünk, addig ő szórakozásból Nietzschét és Schopenhauert olvasott a pad alatt. Neki voltak a legmenőbb csajai az iskolában, de hogy hogy szedte össze őket, rejtély.

Ötven éve annak, hogy rögzítették és először a boltokba került Szörényi Levente Utazás című nagylemeze. A magyar könnyűzene történetének első szólóalbuma volt ez, ami miatt ez az évforduló a legjelesebbek közé tartozik. Ebből az alkalomból beszélgettünk Szörényi Leventével egy forró, augusztus végi napon.

Az Illés-zenekar nagy korszakának idején általános iskolába jártam. A dalaikat a rádióból ismertem, és elsősorban a vicces szövegűeket ‒ a Sárikát vagy A kuglit ‒ kedveltem, aztán ahogy idősödtem, egyre inkább a rockos nótáikkal hódítottak meg. A Rock and roll Rézivel és a Little Richarddal… Az utóbbi esetében összefutottam a mindenki által ismert problémával: mást értek, mint amit énekelnek. Fekete kezek és fekete arc, Richard Wayne Fennymen… Little Richard polgári nevéről fogalmam sem volt, és a szövegből azt hallottam ki, hogy Richard épp enni ment. Persze egy kérdés még ott motoszkált bennem, oké, hogy Richard megéhezett, és kajál, de hogy jön ez ide?