A kádári konszolidáció és konszenzus ígéretének jegyében a hatvanas évek magyar filmművészete számos optimista és reményteli cselekvő vagy kérdező filmet termelt ki magából. A fiatalokról (Szabó István: Álmodozások kora, Apa, Gaál István: Sodrásban) vagy a középnemzedékről (Jancsó Miklós: Oldás és kötés, Herskó János: Párbeszéd) szóló történetek hősei egyaránt aktív, tetterős, cselekedni vágyó karakterek, akik hittek benne, hogy jobbá lehet tenni a világot (a rendszert).

Sokszor eszembe jut Presser Gábor egy régi története, és mindig nagyon mosolygok rajta. Egy tévéműsorban mesélte sok évvel ezelőtt. Kerestem a neten, mert nem minden részletére emlékszem, de nem találtam meg. Szóval a lényeg, hogy az LGT a Szovjetunióban koncertezett, és valamelyik helyszínen a betervezettnél csak egy órával később tudtak kezdeni.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő időszak sok tekintetben megváltoztatta nemcsak Magyarország nemzetközi megítélését és a hazai közéletet, de a kultúrpolitikát is. Utóbbi vonatkozásában talán a legjelentősebb, hogy – okulva a Rákosi-rendszer törvénytelenségei következtében a társadalomban keletkezett feszültségek 1956-os drasztikus levezetéséből – a korábbi „két T” (támogatás, tiltás)[1] helyett bevezették a „három T” elvét, helyet adva a „tűrt” kategóriának is, amelyet szürkezónaként a másik két halmaz közötti átmeneti, képlékeny, ámde annál népesebb táborként értelmezhetünk. Az új kultúrpolitikai hozzáállás egyértelműen korszakhatárt jelöl ki a magyar művelődéstörténetben, mivel létrehozott egy olyan lehetőséget a nem marxista művészeknek, amellyel őket sem zárták ki teljesen az alkotó tevékenységből és az első nyilvánosságból, amire az 1956 előtti időkben nem volt példa a Rákosi-rendszerben.

A magyar beatzene kezdeteit a rocktörténeti közmegegyezés a hatvanas évek első felére teszi, a pontos dátum azonban meghatározhatatlan. Dolgozatomban leginkább ettől az időszaktól kezdődően szeretném bemutatni a Magyarországon használt színpadtechnikai eszközöket, ám egy kis kitekintést mindenképpen eszközölni kell, hiszen a magyar beatzene nem volt előzmények nélküli.

A dolgozóknak jártak a szabadnapok. Ilyenkor a munkavállaló papírjaguárba ült vagy az IBUSZ valamelyik buszára szállt, hogy maga mögött hagyja a szürke hétköznapokat. A dalokban szereplő különféle közlekedési eszközökről korábban értekeztem már, így ezúttal azt vizsgálom meg, miként jelennek meg a hosszú műszakokat követő, pihenéssel és rekreációval tölthető órák a könnyűzenei szerzeményekben.

A nyolcvanas évek első felében őrült zenekaralapítási hullám söpört végig hazánkban. Míg az előző évtized a korábbi beat-bummhoz képest már-már kissé lagymatagnak volt mondható, 1980-tól egyre többekhez ért el a punk és az újhullám. Ugyan a csöves kultúra és a rock még vastagon jelen volt a társadalomban, már formálódott az új generáció. Egy részük identitásukat éppen megtaláló (kis)kamaszokból állt, és hozzájuk csapódtak a volt csövesek ‒ többek között azok, akik kezdtek kiábrándulni korábbi ikonjaikból, mert szerintük kifulladtak, unalmasak lettek, ismételték önmagukat.

Az Illés zenekar Nehéz az út című nagylemeze 1969 tavaszán került a boltok polcaira. Az album az Illés első olyan LP-je volt, amin kizárólag az ő dalaik szerepeltek, mégsem tekinthető vadonatúj nagylemeznek, mert – négy dal kivételével – 1966 és 1968 között készült kislemezfelvételekből válogat.

2024 őszén, a Helikon gondozásában jelent meg Csatári Bence Kóbor – Az utolsó interjú című kötete. A több mint kétszáz óra beszélgetés nyomán készült, közel háromszáz fotóval illusztrált, 444 oldalas kiadvány elsősorban a diszkográfiára, az élő fellépésekre, valamint a színpadtechnológiai újításokra fókuszálva tekinti át az Omega közel hat évtized hosszú pályáját.

Mit keresett Budapest rossz hírű terén a Szabadság-szobor? Mi volt a közös a Nero császár Rómájában, illetve a Kádár-korszakban? Hogy befolyásolta egy cirkuszi delfin egy fiatal erdélyi rockzenekar pályáját? És vajon mekkora sikert aratott a Vajdaságban a Zöldhajú lány?

Komár László nevét először 1977-ben, 17 éves koromban hallottam, amikor együttese, a Sprint berobbant a Postakocsi című dalával. A cowboy-country műfaj nem tartozott a kedvenceim közé, de a nóta felhőtlen jókedve magával ragadott. Hamarosan, 1978-ban megjelent a Sprint első nagylemeze, amelynek előzetes rádiós ajánlóit hallgatva megállapítottam, hogy rendes rock and roll zene, ezért, megvásároltam az LP-t. Legjobban a Tudod-e még?, és a Talán egy perc alatt című számokat csíptem, utóbbiról csak jóval később tudtam meg, hogy Németh Lehel egykori slágerének feldolgozása.