Gesler György táncművész, koreográfus, kritikus a hazai balett kiemelkedő egyénisége 1943-ban, a háború alatt született Budapesten. Nyolcéves korában, huszonhatezer jelentkező közül mindössze őt és huszonkét társát vették fel az Állami Balettintézetbe, ahol 1961-ben érettségizett, majd az Operaház táncosa lett. Részt vett az Illés-show, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és számos más zenés színpadi mű megvalósításában. Az Operaház és a kaposvári Csíky Gergely Színház munkatársa volt. Éveken keresztül jelentek meg rendszeresen publikációi, elsősorban kritikái a Zene-zene-tánc szakfolyóiratban, de televíziós riporterként is őrzi munkáját egy dokumentumfilm, amit Youri Vamossal készített. Napjainkban felváltva Budapesten és Marbellán él, de a hazai kulturális élet eseményeit folyamatosan figyelemmel kíséri.

Rozsonits Tamás:
Azt mondják [...], hogy Magyarország volt a legvidámabb barakk, viszont az elmondásod alapján Lengyelországban és az NDK-ban is volt arra fizetőképes kereslet és igény, hogy bárokban színvonalas műsorokat nézzenek az ottaniak. Hogyan láttad ezt?

Gesler György:
Eltérő kultúrával rendelkeztek a lengyelek és a kelet-németek is. Előbbiek sokkal nyitottabbak voltak, ott láttam az összes amerikai filmet, amit Magyarországra nem hoztak be. Lengyelország a divat területén is előbbre tartott akkoriban. Szerintem náluk abban az időben szabadabb élet volt, mint nálunk. Az NDK viszont egy falanszter-ország volt. Onnan valahová eljutni a lehetetlenség határát súrolta. A mi szemünkben igazi diktatúrának látszott, ám érdekes módon az ott élők elfogadták ezt. Ez a német fegyelmezettségből fakadt szerintem. Nem lázadoztak, még a lelkükben sem. A legjobb barátom, Pöstyéni Emőke a berlini televízióban éppen azt csinálta, amit én itthon, csak sokkal nagyobbak voltak a lehetőségei, mert több pénzből gazdálkodott. Voltak olyan műsorai akkoriban, amit a nyugat-németek is néztek, másrészt volt egy harminc tagú társulata, ami nekem soha nem adatott meg. Mármint a saját társulat. Az NDK-ban működött a Fernsehbalett, aminek Emőke 1990-től az igazgatója lett, ott megvoltak erre a műsorok és megérte fenntartani a társulatot. Egyszer én is vendégszerepeltem náluk, abban a műsorban a Boney M is fellépett. Az NDK nagyon figyelt arra, hogy szórakoztatást nyújtsanak a népnek. A Slágerszerviz című műsorban hat lánnyal szerepeltünk, a lányok nem voltak állandóak, hanem akik éppen ráértek. Egyszer a Slágerszerviz számára felvettünk egy műsort a reptéren. Fotóztak közben és a Rádióújság címlapján megjelent fényképen a hat lányból az egyik éppen más felé lépett, mint a többiek. Lehet, hogy a próbán lőtték a képet, mindenesetre az került címlapra. Vitray Tamás éppen készített egy interjút velem, azt hittem, valami kedves kérdéssel nyit, de nem: azzal indított, hogy mivel magyarázom ezt a fotót? Nagyon zavarba jöttem, de valahogy kijöttem a helyzetből, ő meg elkönyvelte ezt magában sikerélményként…

Szalay András, Hobo, Béke Csaba, Szalay Sándor

Az 1974 őszén debreceni egyetemistákból alakult Panta Rhei a magyar progresszív rockzene egyik legfontosabb zenekara, a hetvenes évek második felében folytatták azt a hagyományt, amit korábban a Syrius, a Mini és a Theatrum rájuk hagyott. Saját dalaik mellett klasszikus művek feldolgozásai is a repertoárjukra kerültek, sőt Bartók-átirataikat stúdióban is rögzítették. De csakúgy, mint pár évvel korábban a Mini esetében, a Panta Rheinek is megtiltotta Bartók Béla örököse a felvételek megjelentetését.

Szabó Lajos, Balla Lajos, Varga László, Pataki László, Szendrődi Zsolt

A Liversing a magyar beatkorszak egyik legendás együttese, és talán Budapest, de mindenképpen Óbuda legjobb zenekara volt a hatvanas évek közepén. Elődje, a Shouters 1963-ban alakult, tagjai Varga László (basszusgitár), Túry Árpád (ének), Szendrődi Zsolt (gitár) és Homonnay Zsombor dobos voltak, akik később a Liversing tagjai lettek, és csatlakozott hozzájuk ritmusgitárosként Szabó Lajos. Szabó Lajos a zenekari tagsága mellett azzal is nevet vívott ki magának, hogy Budapesten ő készítette a Gibson gitárok eredetihez leginkább hasonlító másolataitnak. Rövid időn belül Túryt és Varga Lászlót kirúgták, és Pintér Dénes lett az énekes. A Shouters már játszott a későbbi nagy sikerek helyszínén, Óbudán, a Lajos utcában és az Ady Endre Kultúrházban.

Kassák Klub, a színpadon balról Halmos Béla, Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Éri Péter

A nyolcvanas évek hajnalán az első Táncháztalálkozó létrejöttéhez óhatatlanul szükségeltetett némi politikai háttérjátszma: kellett hozzá, hogy az egyik – a táncházas körön kívüli – szervező jól ismerje Németh Károlyt, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának akkori titkárát. Ahogy tulajdonképpen a táncházmozgalom egész kádár-kori története felett végig ott lebegett az aczéli „három T” kultúrpolitika árnyéka, ha nem is mindig azonos intenzitással.

Az Omega együttes az Eötvös Klubban, Kovacsics András balról a második

Kovacsics András neve ma talán már nem annyira ismert, mint az Omega együttes ma is aktív tagjaié, pedig Benkő László és Kóbor János mellett talán ő a zenekar első öt évének legfontosabb szereplője. Az 1962 és 1967 között az Omegában a zenekarvezetői feladatokat is ellátó Kovacsics a korszak más neves együtteseiben is megfordult a későbbiekben: játszott az Olympiában, a Syconorban és az Universalban is.

Jóllehet, a hetvenes évek hazai folkirányzatának úttörője kétségkívül a Vízöntő, illetve az abból kivált zenészek által európai világhírűvé tett Kolinda volt, legalább ilyen erős életművet hozott az utóbbi oldalhajtásaként indult, folytonosan változó felállású Gépfolklór, illetve annak nyolcvanas-kilencvenes évekbeli reinkarnációja, a Barbaro.

A Gépfolklórt a Kolindából kivált Szabó András (hegedű) és Jorgosz Tzortzoglou alapította 1975-ben. Leginkább ballada- és versfeldolgozásos vonalon próbálkoztak, mérsékelt közönség és minimális szakmai visszhangot aratva. Mindössze egyetlen négyszámos kislemez (Hej páva, hej páva / Gyere ki te gyöngyvirág / Kórus / Hej tulipán, tulipán, 1977) maradt utánuk, mielőtt a szűkülő lehetőségek miatt szép lassan feloszlottak volna.

A Művelődési és Sportház 1963 óta, öt évtizede tölt be meghatározó szerepet Szombathely és Vas megye kulturális és főként zenei életében. A „Sportház” – ahogy a helyiek nevezik – minden szombathelyi zeneszeretőnek jelent valamit, de a fontossága országos viszonylatban is mérhető.

A Művelődési és Sportház tervezésével a Csempeszkopácson született Ybl-díjas építészt, Károlyi Antalt bízták meg. A multifunkciós – koncertek és sportrendezvények lebonyolítására egyaránt alkalmas – épület gondolata a hatvanas évek elején újszerűnek számított. A tizenöt millió forintból elkészült létesítményt az 1960-as alapkőletétel után három évvel, 1963 augusztusában, a megye és a város vezetőinek jelenlétében avatták fel. Felsorolni is nehéz lenne, mennyi egyesület, művészeti csoport lelt otthonra az intézmény tereiben. Innen indult a városi fúvószenekar és a Savaria Big Band, de itt próbált a Lord zenekar is. A szervezés hőskora volt ez, így ne feledkezzünk meg az itt dolgozó közművelődési szakemberekről sem, hiszen nekik is köszönhető, hogy megfordult itt Kodály Zoltán, koncertet adott Szvjatoszlav Richter, s a fiatal nemzedék olyan világsztárokat láthatott-hallhatott a Sportházban, mint John Mayall, a Nazareth, vagy a Deep Purple.

Különleges kiadvány jelent meg a magyar könyvpiacon: az önmagát fényképregényként meghatározó kötet Cseh Tamás és Bereményi Géza második lemezéhez, az Antoine és Désiréhez kötődő, megkésett kiegészítés.

Az 1978-as lemez legfontosabb vonása az volt, hogy bevezette a két alteregófigurát, Antoine-t és Désirét. Itt szerepel többek közt az Antoine, Désiré és a szél, a Désiré apja, az Antoine és Désiré történelemkönyve, az Egy bogár, Az ócska cipő vagy az Amikor Désiré megérkezett Budapestre című dal. A két barát hányattatásai, humoros és keserű kalandjai a dalokban nem függtek össze annyira, hogy egységes történetet adjanak ki, mint Cseh Tamás első lemeze, a Levél nővéremnek. Ugyanakkor az Antoine és Désiré mégis megteremtett egy olyan, könnyen felismerhető, egyszerre hétköznapi és líraian elemelt világot, ami mindkét alkotó pályáját meghatározta.

Szabó Kata:
A hetvenes évek elején hol és milyen dalokat játszottál?

Huzella Péter: 
Mindig kezemben volt a gitár, és saját dalok mellett főleg Jeszenyin- és Weöres Sándor-megzenésítéseket játszottam KISZ-klubokban. Egy ilyen vállalati KISZ-klubja volt a Középülettervező Vállalatnak (KÖZTI) is a Kecskeméti utcában. Három évig dolgoztam a KÖZTI-nél építészként, és ott is úgy éreztem, hogy annyira nem találtam meg a helyem a világban, viszont gyakran hívtak fellépni, aminek viszont örültem már akkor is. Többször játszottam az ÁÉTI klubjában is, a Krisztina körúton.