A Nagy Sándor vezette Ifjúsági Ház (IH) 1975. augusztus 20-án nyitott a Szalai András (ma Nagy Lajos király) út 13-ban, és itt működött 37 évig. A 314 fős színházterem és a 100 fős klubpresszó ideális helye lett a zenei rendezvényeknek, ahogy a rá pont egy évre elkészült Balokány-ligeti Ifjúsági Park is.

Az első nagy sikerű koncertet 1975. októberben az Apostol együttes adta fővárosba költözött énekesüknek köszönhetően; Meződi József „Dunda” korábban népszerű alakja volt a helyi beat-életnek. Földes László Hobo Blues Bandje 1978. decemberben itt tartotta első vidéki koncertjét, s a sikerre való tekintettel egy évvel később négy alkalommal újrázhatott. Majd sorra érkeztek a hazai, később pedig a külföldi sztárok, a helyi kedvencek és a feltörekvő amatőrök, mindenki, aki számított. A nyolcvanas években többek között a Bizottság, a KFT és a Pokolgép is fellépett itt.

Kovács György Balázs Béla-díjas, Ezüst Medve díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett hangmérnök, zeneszerző 1942-ben született Budapesten. 1965-ben diplomázott a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának gyengeáramú szakán. 1965-től 1990-ig a MAFILM hangmérnökeként közel száz játékfilmet és kilencven nagylemezt készített, alapítója a Magyar Hangmérnökök Társaságának. Ő kottázta le Freddie Mercury számára a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt, a Queen 1986-os budapesti fellépése előtt.

Rozsonits Tamás:
Hány nagylemezt készítettél?

Kovács György:
Körülbelül kilencvenet. A fentebb említett Locomotiv GT és Generál mellett felvettük az első három Zorán-albumot, dolgoztam a Dinamittal, a P. Box együttessel, a Hobo Blues Banddel, a Minivel, Varga Mikivel – az Európát is én vettem fel először –, később a P. S. and/Safarival, a Bergendyvel, az After Cryinggal, a Bikinivel, Voith Ágival, Bessenyei Ferenccel, Kibédi Ervinnel, a Vujicsics együttessel, 94 az Andro Drommal és másokkal. Technikailag az Amadinda és az LGT közös lemeze jelentette a legnagyobb kihívást. Ott megizzadtam. Csak a beállás eltartott másfél napig. A vibrafon bemikrofonozása is órákba telt, centikkel variáltunk, hogy elérjük a legkiegyensúlyozottabb hangzást. Ennél a lemeznél az Amadinda zenészei közé be kellett ültetni Solti Jancsit a komplett dobfelszerelésével. Úgy sikerült a felvétel, hogy állítólag a hi-fisták körében azóta ez a beállító-lemez.

Kezdjük onnan, hogy a betegek és elesettek gyámolítója, a fürdő- és kórházalapító Marczibányi István 1803 körül megvásárolta a Lauswiese, azaz Tetvesrét nevet viselő területet. Nem sokkal azt követően pedig, hogy a nemes lelkű mecénás birtokba vette az egykori Külső Kis Rókus utca – Rét utca – Külső Nagy Rókus utca és egy Rézmál felé vivő névtelen mezei út közé ékelt részt, megkezdődött a tisztás beépítése. A tündérmesékre fogékony, de a félrehallásra is hajlamos helyiek először Marcipán-rétként emlegették a területet, a tulajdonos 1810-ben történt halála után aztán a térképekre is felkerült a – pontos – Marczibányi rét felirat. Végrendeletében a névadó a budai ifjúságra hagyományozta a regényes dűlőt, mint fogalmazott, „játszás és tornászás” céljára méghozzá.

Az Ollé Béla gitáros-zenekarvezető által 1964 elején alapított együttes Jack London Országúton című regényéből vette a nevét, és nincs kapcsolata az évtizeddel későbbi Hobo Blues Banddel.

A zenekar első komolyabb felállása: Ollé Béla szólógitár és ének, Vájlok Sándor gitár és hegedű, Drosztmér István basszusgitár és zongora, Horváth László akkordgitár, Kéménczy János dob. A kezdeti hónapokban Juhász Gyula „Márió” és Jeszenszky István is a zenekar tagja volt.

A kommunista időszakra az intézmények anyagi hasznot hajszoló rablógazdálkodása és a kizsákmányolás egyszerre és hatványozottan volt igaz. Legtöbbször lepusztult helyszíneken, vagy legalábbis igen szerény körülmények között kellett ezért fellépniük a zenészeknek. Emiatt végződött csaknem tragédiával az Edda 1980. május 27-ei koncertje a Parkban.

A bejárat előtti, jobb oldali feljárórámpa 19 óra 5 perckor, mintegy húsz méter hosszúságban dőlt rá az utcai gyalogjárda és a második korlát által határolt területre, ahol kétszázötven fiatal tartózkodott. Öten megsebesültek, néhányukat a helyszínen látták el a mentők, a többieket beszállítottak a kórházba. Erről 1980. június 4-én kelt levelében Mezei Gyula, a fővárosi tanács művelődési főosztályvezetője is beszámolt a Művelődési Minisztérium Közművelődési Főosztályának. A jelentés a terület rendeltetésszerű használatát és a renitens magatartás hiányát hangsúlyozta, és kizárta, hogy rendbontás miatt következett volna be a baj. Az eset komolyságát jelzi, hogy az I. kerületi rendőrségen kívül a BRFK járőreit is a helyszínre hívták, hiszen ekkor odabent már négyezer rajongó előtt zajlott az Edda-koncert.

Kovács András 1969-ben megjelent Extázis 7-től 10-ig című filmje egyike a Kádár-korszak populáris zenéjét feldolgozó legismertebb és legjelentősebb alkotásoknak, melynek ismerete megkerülhetetlen a magyar beat-korszak szempontjából.

Ignácz Ádám:
Ennyi évtized távlatából visszatekintve mit gondol, mennyire volt reális az a társadalmi probléma, amelyet a film feltárni igyekszik?

Kovács András:
Diktatúrában éltünk. Be voltunk ide zárva, bár azért utazni lehetett. Én például eltöltöttem fél évet Párizsban, azt hiszem, ’62–’63-ban. Kaptam egy francia ösztöndíjat. Akkor volt a cannes-i fesztivál, ami olyan, mint a katolikusoknak egy zsinat. Bementem Párizsban a francia ügyintézőhöz, és kérdeztem is, hogy nem volna-e mód, hogy én oda elmenjek. Erre azt mondja a hölgy: „uram, az ön ösztöndíjában korlátlan utazási lehetőség szerepel, oda utazik, ahova akar, ingyen.” Éppen akkoriban terjedt el a franciáknál a spontán filmezés, ami eredetileg szovjet találmány volt. Moszkvában Kino Pravdának hívták. Tehát a Pravda című újság filmmelléklete. A franciák ezt fordították le, és cinema veritének nevezték el. Én is ott, Cannes-ban ismerkedtem meg a műfajjal.

A századforduló idején pár elismert művész arra a döntésre jutott, hogy kellene egy klub, ahol az addig különböző kisebb törzshelyeken találkozó szellemi elit otthonra lelhet. A Fészek alapítói között volt Benczúr Gyula, Molnár Ferenc, Szinyei Merse Pál, Csortos Gyula és Lechner Ödön is – többek közt. A névadási javaslatok közül egy fiatal nemzetis színész, Zilahi Gyula ötletét fogadták el. A klub neve a különféle művészfrakciók – Festőművészek, Építőművészek, Szobrászok, Zenészek, Énekesek, Komédiások – kezdőbetűiből állt össze. Az alapítók megvették a Pesti Izraelita Nőegylet Árvaházának épületét a Dob és a Kertész utca sarkán – majd később a mellette álló házat is – itt nyílt meg 1901. szeptember 7-én a Fészek, ami idővel a világ egyik legszebb, legjellegzetesebb művészklubjává vált, tagjának lenni megtiszteltetésnek számított. A tagságihoz egy rendes és egy választmányi tag ajánlása kellett, a felvételről titkos szavazás döntött.

A falaknak különösen nagy jelentősége volt a kommunizmusban. Falak választották el az embereket egymástól a szó szoros, és átvitt értelmében is. A falak egyik díszpéldányának a Berlint kettészelő monstrum számított, amelyet a Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe irányuló menekültáradat megakadályozására, meglepő sietséggel húztak fel 1961 augusztusában. Az építmény németeket választott el németektől, nagyszülőket unokáiktól, gyerekeket szüleiktől, és előfordult az a groteszk helyzet is, hogy csak nemzetközi telefonhívásokkal érintkezhettek miatta egymással családtagok.

Éppen ötven éve annak, hogy a brit Nashville Teens párszáz méterre a Református nagytemplomtól bekapcsolta a 100 wattos Marshallokat. Kétezernél is több cívis csodálkozott rá a beat (hang)erejére. A kerek évforduló kapcsán Hudacsek Zoltánnal, a debreceni rockélet első számú dokumentátorával beszélgettünk. Esett szó pirítóskenyérről, szülői felügyeletről, de egy Karcag környéki kannabiszlelőhelyről is.

1967. május 16-án, vagyis éppen ötven éve lépett a debreceni Aranybika Szálló Bartók termének színpadára a Nashville Teens. Hogy fogadta a cívis város közönsége az angol beatzenekart?

A koncert előtt egy hónappal tudtuk meg, hogy Ray Phillipsék Debrecenbe jönnek. Nem vettük komolyan, áprilisi tréfának hittük, annyira valószínűtlennek tűnt. Persze ismertük az együttes néhány slágerét. Ebben nagy segítségünkre volt az 1966-ban hazánkban is bemutatott Slágerrevü című film, vagyis a Pop Gear, amelyben a Nashville is szerepelt. Hogy miért éppen ők jöttek – nem pedig az Animals vagy más –, azt már sosem tudjuk meg. De nem is baj. A lényeg, hogy hatalmasat alakítottak. Debrecen nagyon megszerette őket, mert profi és látványos volt az előadásuk. Gondolom, másutt is odatették magukat, úgyhogy nem véletlen, hogy egy év múlva újra eljöttek hozzánk. És az sem, hogy a táncdalfesztivál gálájára is meghívták énekelni Rayt. A magyar lányok egymást taposták a kegyeiért. Úgy tudom, Zalatnay Cini és Mary Zsuzsi voltak nála a nyerők…

A Lágymányosi Közösségi Ház 1982 tavaszán nyílt meg, épülete korábban a kerületi MSZMP székháza volt. A hétfői nap megmaradt a pártéletnek és a mozgalmi eseményeknek, keddtől vasárnapig viszont szabadon mehettek a klubprogramok. Az LKH-ban szívesen látták a nyitott, kreatív embereket, művészeket, zenekarokat, helyet adtak az újító, progresszív törekvéseknek. Már a nyitás évében odaköltözött a Józsefvárosi Pinceklubból a KFT, akik aztán rendszeres klubesteket tartottak itt a GM49 zenekarral közösen, 1983-ban Szilveszterkor is itt játszottak.