Az idei évben valami van a levegőben: sorra kerülnek elő elveszettnek hitt rocktörténeti jelentőségű gitárok. Radics Béla SG-jének feltűnéséről már írtunk.
Bencsik Samu élete során nagyon sok gitárt használt. Kereste a legjobb hangzást, ezért állandóan kísérletezgetett. Volt olyan gitár a kezében, mely nem élt meg csak egy pár koncertet, és több hangszerét egymással párhuzamosan is használta. Talán nem túlzás, ha az általa használt gitárok számát harminc körülire tippeljük.
Vitathatatlan, hogy a magyar beatkorszak csúcséve 1969 volt. Ezen év őszén a „szentháromság” tagjai közül végre a Metro is jelentkezhetett önálló nagylemezzel, karácsonyra pedig megjelent az Omega 10000 lépés című második albuma is. A Hanglemezgyár „zöld utat” adott a beat legjelentősebb hazai képviselőinek. Így történhetett, hogy 1969-ben a legnagyobb népszerűségnek örvendő Illés-együttestől a beatrajongók két nagylemezt is a kezükbe vehettek. Ezek közül az első, a Nehéz az út mindössze csak négy új dalt tartalmazott. Ám tavasz és nyár folyamán a zenekar rögzíthetett a Rottenbiller utcában egy vadonatúj anyagot, amely talán a legfrappánsabban összegezte mindazt, amiről 1969-ben (a szó szoros értelmében vett) beatzene szólhatott.
A szerző neve egy zenei, zenetörténeti témájú oldalon csalóka. Ez nem az a Földes László. Vagy mondjuk: „részben”. Idősebb Földes László 1984-ben megjelent összegző önéletrajzi könyvéről lesz most szó. A kötetnek közvetlen zenei vonatkozása nincs, közvetett viszont annál több. Földes László Hobo nagyon ritkán beszél az apjáról. Nem is csoda, negyven éve próbálja elmagyarázni, hogy nem az apja hátszelével, hanem valahol éppen annak ellenére, saját tehetsége okán lett az, aki.
LEMEZJÁTSZÓ CLASSIC
Skorpió - A Rohanás
Házigazda: Horváth Gergely
Lemezelemző: Frenreisz Károly
A magyar könnyűzene történetét jelentősen formáló és alakító könnyűzenei albumokat a szerző-előadó illetve szerzőpáros segítségével hallgatjuk végig. Sokszor beszéltünk már különböző albumokról, de még nem beszéltünk róluk úgy, hogy közben meghallgattuk őket. A magyar könnyűzene ma nem lenne ezen szerzők és előadók, valamint a dalaik nélkül ugyanaz, mint ami. Az így kialakuló beszélgetést a történeti emlékezés részének tekintjük.
Belépő: 2000 HUF
Új, tematikus programsorozatot indítanak a Lemezjátszó szervezői. Augusztus végétől havi rendszerességgel, összesen nyolc alkalommal a magyar könnyűzene történetét jelentősen formáló és alakító könnyűzenei albumokat hallgathatja meg a közönség, és a lemezekről a dalok szerzői mesélnek. A Lemezjátszó Classic vendége lesz többek közt Szörényi Levente, Frenreisz Károly és Zorán.
Som Lajos, Váradi László Vadölő, Kosik Kristóf. Fotós: Nemes Nagy Péter
Az idei év rocktörténeti szenzációja, hogy előkerült Radics Béla legendás SG-je, melyről már korábban is írtunk. Most a gitár megtalálójával, Kosik Kristóffal idézzük fel a részleteket, és beszélgetünk a hónap végi nagykoncertről is.
A Böszmeként ismert Böszörményi Gergely a legsokoldalúbb zenei szakemberek közé tartozik Magyarországon. Az egyik első magyar DJ-ként járta az országot a hetvenes években, és elsőként nyitott progresszív rockzenét árusító lemezboltot a nyolcvanas években. A kilencvenes évektől kezdve szervez koncerteket itthon és külföldön, emellett lemezeket ad ki, és koncert- és fesztiváligazgatóként is dolgozik.
Alább a vele készült életútinterjúból közlünk egy részletet:
Erdélyben egészen más körülmények között működött a magyar nyelvű könnyűzene, mint itthon. Cikkünkben ennek az izgalmas állapotnak a korabeli válogatáslemezeken megmaradt nyomait vizsgáljuk meg.
A majdnem kétmilliós magyar kisebbség kultúrája a legtöbb területen, így a könnyűzene terén is csak elvétve kapcsolódott az adott művészeti ágban alkotó román pályatársak tevékenységéhez. A színtér infrastruktúráját is felülről teremtette meg néhány lelkes, elszánt szervező és médiaszakember, a hatvanas évek legvégétől a hetvenes évek közepéig tartó néhány évben. Így történhetett az, hogy semmiféle nemzedéki, stílusbeli szembenállás nem valósult meg: a hagyományos tánczene előadói békésen megfértek a rockzene különböző válfajait játszó zenekarokkal vagy éppen a folkzene művelőivel. Mi több, az előadók és a szerzők között is elő-előfordult műfajközi „átfedés”.
Az erdélyi magyar könnyűzene leghíresebb, utólag legendává nemesült rendezvénye az 1970 és 1973 között évi egy-egy alkalommal megrendezett Siculus táncdalfesztivál volt, melynek a helyszíne Székelyudvarhely volt, alkalmanként három-öt egymást követő szeptemberi estén.
Balatonalmádi, 1962. Képzeljük el. A strandot, a lángost, a krigli lappadt söröket. A hat évvel a nemzet nagy forradalma után a „magyar tenger” partján lubickoló tömeg zsivaját. A rendőrök fürdőruhásokat is szemmel tartó, éber tekintetét. Persze a Balaton, régi nyarakon, ha volt vitorláshajó, ha nem volt, időn kívül esett. A tó tükrét rendszeresen végigborzoló szél a fékezett habzású szabadság fuvallatát hozta. A Balaton saját jogán, a természeti csodaság jogán bármely időben valaminek számított és számít ma is, minden igénytelenségével, bornírtságával együtt. De akkor is: 1962. Egy bénult, fejbe kólintott ország nyara.