Azok a kötetek, amelyekről alább szó lesz, nem kifejezetten rocktörténeti munkák. Viszont a disszidálás kérdése a rendszerváltás előtti könnyűzene történetének is visszatérő eleme, Ómolnár Miklós, valamint a Forró Tamás–Havas Henrik szerzőpáros művei ráadásul érdekes, a magyar rocktörténelemhez közvetlenül is kapcsolódó részleteket is tartalmaznak.
A társadalomkritika és a szociológia mélyfúrások már a hetvenes évek végén közkedvelt témáját jelentették a magyar könyvkiadásnak. Moldova György sorra írta tényfeltáró riportköteteit és Hankiss Elemér munkái is tízezres nagyságrendben jelentek meg, valamint az érthető módon kevesek által olvasott szamizdatirodalom is egyre meredekebb témákat feszegetett. Egyre kevésbé lehetett visszatömni a palackba a társadalmi elégedetlenség szellemét. A nyolcvanas évek végén, a repedező kádárizmus utolsó éveiben egyre több könyv vizsgált olyan témákat, amelyekről előtte egyszerűen nem lehetett beszélni. Terítékre került a drog, a prostitúció, a szegénység és a disszidálás kérdése is. Az emberek éhezték, szomjazták az erről szóló írásokat.
Forró Tamás és Havas Henrik a nyolcvanas évek tényfeltáró riporter-fenegyerekeinek számítottak. 1987-ben az ausztriai Traiskirchen menekülttáborába indultak tájékozódni az ott ezrével összegyűlő, hazájukat elhagyó magyarokról, mindezt egy hónappal az után, hogy Bencsik Sándor élete tragikusan ért itt véget.
Idéznék az egyik megkérdezettől: „Itt volt, ugye, B-nek az esete. Én ugyan nem vagyok nagy poprajongó, a zenekarokat sem ismerem, de a srácok szerint menő gitáros volt odahaza, egy élvonalbeli bandában. Hát, kérlekszépen, itt, a második emeleti vécében mosakszom, amikor a szőke gyerek bejön a mosdóba, kidobja a dzsekijét az ablakon, aztán utánavágja magát, és éppen a kisgyereke és az anyósa lábához zuhan. Állítólag begolyózott szegény. Sokáig egy panzióban volt, és azért jössz vissza a lágerbe, hogy valamit elintézzen. Az anyósával grimbusz volt, és elege volt mindenből. Vannak itt komoly ügyek, nemrég az albánok belevágták a kést egy ürgébe, és kidobták az ablakon.” (30)
Havas tudhatta, kiről van szó, és talán kegyeleti okokból nem írta ki Bencsik nevét. Az 1980-as Fekete Bárányok-koncertről egyébként éppen ő tudósított az Új Tükör 1980/51-es számában, tehát láthatta Samukát koncerten, még ha az említett írása jobbára a Beatricét járja is körül.
Havasék talán a rejtélyes halálesetnek is próbáltak utánajárni, ez ügyben megszólaltatták a láger közelében található panzió vezetőjét is, aki a következőeket mondta nekik: „Nincs itt akkora probléma, kérem. A magyarokról egyszerűen nem jut eszembe semmi, mert az a zenész, ugye, aki a múltkor kiugrott az emeletről, az is önszántából halt meg.” (40)
Bencsik haláláról az utóbbi évtizedekben számos elmélet keringett, ide értve az idegenkezűséget is. Azonban Samuka búcsúlevele két éve megtekinthető a Rockmúzeumban, ez pedig megítélésem szerint pontot tesz az ügy végére.
Bencsik sorsában különösen drámai, hogy halála után pár hónappal már minden magyar állampolgár világútlevéllel utazhatott, és csak két-három évet kellett volna kibírni, hogy az a fajta klasszikus rockzene, amelyben ő volt a király, újra visszatérjen a fősodorba. Bencsik nemcsak páratlan gitáros, hanem rettentő termékeny szerző is volt, ki tudja, hány dallal lettünk így kevesebbek.
Forrás: Bencsik Sándor archívuma
Ómolnár Miklós A megszökött nemzedék című könyve kis spéttel követte Havasék kötetét. A szerző tizennyolc, már „kint” élő, többségében külföldi állampolgárságot kapott magyarral készített interjút, a főszöveg mellékleteként pedig közreadja a témában megjelent fontosabb cikkek és jogszabályok gyűjteményét is. Havasékhoz képest egy állomással későbbi élethelyzeteket vizsgált tehát. Nem a menekülttáborokat, hanem ami azok után következett.
Ennek a kötetnek is van közvetlen rocktörténeti érintettsége. A Julius nevű, Kanadában élő interjúalany ugyanis a hetvenes években a Non-Stop és a Piramis roadja volt. Érdekes, hogy Ómolnár – aki A rock napszámosai című nagyszerű roadkönyvnek is a szerzője –, ezen életszakaszáról nemigen faggatja az interjúalanyt. A fejezeteket viszont rendre a Beatricétől és az Európa Kiadótól származó dalszöveg-idézetekkel kezdi.
Nincs pontos statisztika arról, hány embert veszített az ország a kivándorlás miatt az államszocializmus éveiben, de alighanem többszázezres nagyságrendről beszélhetünk. A „disszidensek” többségének az interjúk alapján nem jött be a számítása, számkivetettként éltek a nyugati országokban. Teljes egészében nem tudtak beilleszkedni.
Az elmúlt években sokszor elhangzott, hogy a nyugatra menekült honfitársainkat befogadták. Véleményem szerint ebből a szempontból is különösen érdemes elolvasni a fentebb említett a könyveket. Megtudhatjuk ugyanis belőlük, hogyan is zajlott ez a „befogadás”, és hogy miféle karantén-intézkedéseket kellett elviselni a nyugatra indulóknak, hogy hány évig kellett embertelen körülmények közt élnie egy közép-európainak az elosztótáborokban. Másfelől fény derül arra is, mennyire voltak a disszidálások mögött politikai és mennyire gazdasági megfontolások, valamint kiderül, az útnak indulók közül hányan tengették kinti életüket egyszerű bűnözőként. A befogadó országok szemezgettek a munkaerőnek használható emberanyagból, a disszidensek meg össze-vissza hazudoztak mindenről, amit célravezetőnek tartottak. Nincs igazság és nincs új a nap alatt.
Forró Tamás–Havas Henrik, A láger, Háttér, Budapest, 1988.
Ómolnár Miklós, Megszökött nemzedék, Szabad tér, Budapest, 1989.
Szerző: Bálint Csaba
Nyitókép: Bencsik Sándor archívuma
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
