Volt egyszer egy beatkorszak

A koncert, amelyre egymillióan váltottak jegyet

2021. augusztus 22. - beatkorSzaki

fortepan_190909.jpg

Van valami szimbolikus, és egyszersmind elszomorító abban, hogy az első hazai koncertfilm (amely történetesen egy nosztalgiabulit örökít meg) több, mint húsz évvel a műfaj születése után kerülhetett a mozikba. Az 1980-ban, a Zeneműkiadó gondozásában megjelent Szörényi‒Bródy című könyv sikerén felbuzdulva a szerző, Koltay Gábor úgy döntött, dokumentumfilmet készít az Illés zenekarról, azonban a rendelkezésre álló archív filmanyag olyan kevésnek bizonyult, hogy változott a terv: az együttes vállalta, hogy összeáll egy koncert erejéig. Pontosabban A koncert erejéig.

A fellépés helyszínéül azt a Nemzeti Sportcsarnokot szemelték ki, ahol 1963. május 3-án az első nagyszabású hazai rockkoncertet rendezték. Mivel a háromezer főt befogadni képes terembe az érdeklődőknek csupán a töredéke fért be, a „beathangversenyt” rendező Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, és a Mafilm egy példa nélküli módszerhez folyamodott: a beérkezett jegyigénylések közül véletlenszerűen, számítógépes módszerrel választották ki azokat az érdeklődőket, akik lehetőséget kaptak a tikettek megvásárlásra. (A filmben hallható is egy éles kirohanás az egyik riportalanytól ezzel a sajátos megoldással szemben.)

A belépő százötven forintba került, ami rendkívül nagy összegnek számított. Az 1980 augusztusában megrendezett Fekete Bárány-fesztiválra harminc, a Piramis júniusi Kisstadion-koncertjére ötven, míg az Omega‒LGT‒Beatrice-turné szeptemberi, budapesti fináléjára hetven forint volt a jegy.

A nosztalgiakoncertet egyébként három lépcsőben hirdették meg: az elsőként utcára került plakátokon csupán a helyszín és az időpont volt olvasható, a második szérián már valamivel több információ szerepelt, de csupán a végleges falragaszokról vált világossá, hogy összeáll a nyolc évvel korábban feloszlott Illés, valamint a Tolcsvayék a Trió. A felsoroltakon kívül a Fonográf is fellépett A koncerten. Ők nyitották az estét, ahol Koncz Zsuzsa is énekelt ‒ mind a Fonográf, mind pedig az Illés kíséretével. (Az utolsó dalát, a Ha én rózsa volnékot azonban nem tudta végigénekelni, így Bródy János adta elő a szerzeményt.) 

Az Illés színpadra lépése előtt a közönség spontán elénekelte az Újra itt van című dalt, amelynek következtében Bródy végül is nem mondta el a jelenlévőknek a fellépéssel kapcsolatos fenntartásait.

fortepan_190908.jpgFotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Koltay filmje 1981 novemberében került a mozikba, és elképesztő sikert aratott: több, mint egymillióan nézték meg egy év leforgása alatt. A koncert pozitívuma, hogy bemutatja a fellépés előkészületeit, továbbá a kulisszák mögé is bepillantást enged. A film mellett 1981 végén boltokba került egy Koltay által összeállított kiadvány, A koncert ‒ dosszié címmel, amely a szóban forgó esemény létrejöttét, illetve utórezgéseit volt hivatott végigkövetni. Olvashatunk benne egy-egy 1980 nyarán Illés Lajossal, Szörényi Leventével, Koncz Zsuzsával, Bródy Jánossal és Tolcsvay Lászlóval készített interjút; a Pulzus, továbbá a Stúdió ’81 1981 márciusi adásának riportjait, a sajtóban megjelent koncertbeszámolókat, a koncert idején írt rajongói leveleket és két interjút Koltayval (az egyiket Bródy készítette).

fortepan_191156.jpgAz Illés tagjai a Balatonon. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

A könyv teljes terjedelemben közli azokat az interjúkat is, amelyeket a rendező a filmhez készített az Illés, illetve a T&T tagjaival, pályafutásuk meghatározó helyszínein (a Nemzeti Sportcsarnokban, Nógrádverőcén, a Bosch Klubban vagy a Vásárhelyi klubban). Nyilatkozik továbbá Rajnák László, a Budai Ifjúsági Park egykori igazgatója, Bacsó Péter, illetve Mészáros Márta, akik szerepeltették filmjeikben (a Szerelmes biciklistákban, az Eltávozott napban és a Szép lányok, ne sírjatokban) a zenekarokat, megszólalnak az Illés rajongói, Rényi András, az ELTE esztétikai szakjának akkori tanársegédje, valamint Csepeli György szociológus, aki Kovács András Extázis 7-től 10-ig című dokumentumfilmjében még egyetemistaként mond véleményt az ifjúsági zenéről.

A rajongókkal készült interjúkat olvasva az ember hajlamos legalább részben igazat adni Kenedi Péternek, aki azzal zárja a Kovács dokumentumfilmjéről írott elmarasztaló kritikáját (Ernyedt extázis, Kritika, 1969. szeptember), hogy az 1960-as évek ifjúsága tíz-tizenöt évvel később ugyanolyan ellenszenvvel fogja majd figyelni az akkori beatzenét, mint a korabeli felnőtt társadalom, a tőlük kölcsönözött ellenszenvmatricákat ragasztgatva az épp aktuális zenekarokra.

A megszólalók kivétel nélkül lesújtó véleménnyel vannak a korszak népszerű, nagy tömegeket megmozgató rockbandáiról: Manipulálnak, a csüggedés ideológiáját hirdetik, nem az aktív cselekvést szorgalmazzák.”; „Csak azt hangsúlyozzák, hogy veletek nem törődik senki.”; „Az Illés igaz, hogy tagadott, de utat is mutatott. (…) Viszont a mai zenekarok, a Hobo, a Beatrice, ezek csak tagadnak, de nem hajlandók a maguk módján ők is jobbá tenni a környezetüket.Csepeli próbál a leginkább objektív lenni: „Nem mondom, hogy »ki velük«, de nekem nagyon vadnak, agresszívnak, és gondolatszegénynek tűnik ez a mai zene.” Azt azonban elismeri, hogy: „(e)lvesztettem azt az empátiás képességemet, amivel bele tudnám magam helyezni ezeknek a ‒ hozzánk képest ‒ szociálisan sokkal hátrányosabb helyzetű gyerekeknek a sorsába.”

Az interjúkat olvasva felmerülhet bennünk, hogy a tudatlanság által generált magabiztosság ‒ rosszabb esetben arrogancia ‒ esetével állunk szemben. A KISZ-titkárként dolgozó interjúalany meggyőződése, hogy „a mai rock koncertközönség nem közönség”, azt mondja, a korabeli fiatalságban nincs meg az igény a kultúra más irányzataira. Ez a vád ‒ a populáris zene mint kizárólagos kulturális igény ‒ már az Extázis 7-től 10-ig-ben is megjelenik, amikor az egyik egyetemista interjúalany úgy nyilatkozik, hogy „a srácok bemennek egy klubba, ott állnak fenn a színpadon a beat papjai, ők pedig lenn állnak és őrjöngenek. És az igény ilyen alacsonyan van, és ne adj’ Isten, hogy magasabbra emelnénk.”

fortepan_125391.jpgA Fonográf együttes tagjai. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Nem kap kíméletet a Fonográf sem: a megszólalók ‒ Rényi kivételével ‒ negatívan nyilatkoznak az együttesről (zenei hozzáértésük ékes bizonyítéka, hogy country-zenekarnak titulálják). Az egyik riportalany már egy 1974 áprilisában írt, felháborodott hangú levélben „kommersz-limonádénak” titulálta az „új formáció” zenéjét, és arra kérte Bródyt, hogy menjen vissza az Illés zenekarba. Hét évvel később, a filmhez készült interjúban még mindig kárörvendően deklarálja: Nagyon örülök, hogy a Fonográf együttesnek egyáltalán nem megy olyan jól, és meg sem közelítik azt, amit az Illés-együttes elért.” (Az interjút azonban ‒ ami egyébként a kiadványban is csupán neve kezdőbetűinek feltüntetésével jelenhetett meg ‒ végül kivágatta a filmből.)

Rényi András beszél ugyan Bródy szövegeiről, de az Illés zenéje szóba sem kerül a kiadványban, csupán a beatmozgalom, ráadásul már itt megkezdődik annak a hamis szemléletnek a kialakítása, amely szerint az 1960-as évek hazai rockzenéje csupán az Illésről szólt, amit az egyik riportalany azzal a hasonlattal akar igazolni, miszerint vannak Fradi-, illetve Dózsa-drukkerek, de mindig is az előbbiek voltak többségben. Az arányosság és a tisztesség kedvéért érdemes lett volna interjút készíteni Koltaynak egy Omega-, vagy Metro-rajongóval, nem beszélve a Scampolo, a Liversing, a Dogs, vagy a Sakk-Matt kedvelőiről. És persze érdemes lett volna megszólaltatni néhány korabeli tizen- és huszonévest is. Vajon hogy reagáltak volna arra, amit a filmben megszólaló Illés-rajongók állítottak róluk, valamint a kortárs hazai rockzenekarokról? (Egy nyilvános vita a két korcsoport képviselői között hab lehetett volna a tortán, más kérdés, hogy szétfeszítette volna a film kereteit.)

Véleményem szerint a film, illetve A koncert ‒ dosszié című kiadvány jelenti a kezdetét annak a folyamatnak, ami ‒ megkockáztatom ‒ talán a legtöbbet ártott az Illésnek. Tudniillik, hogy az együttes körül kialakult kultusz fontosabb lett, mint a produktum. Ugyanis az Illés esetében is éppúgy igaz, amit Paul McCartney nyilatkozott. Legenda ide vagy oda: Én mindig is úgy tekintettem a Beatlesre, mint egy jó kis rock and roll zenekarra.”

Szerző: Dragojlovics Péter

Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr2816604038

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása