A hetvenes évek közepére kifutott a middle of the road-stílus, a Piramis tehát egy újra éhes, elégedetlen generáció hangját artikulálta, amikor 1976 nyarán a szó szoros értelmében berobbant a hazai rockzenébe. Deütálólemezük (Piramis I., 1977) nyitódala, a Szabadnak születtem a magyar populáris zene egyik legerősebb kezdőszáma: így kell indítani egy diszkográfiát.

Nem véletlenül kezdték ezzel a szerzeménnyel az 1978. június 2-án az Újpesti Dózsa stadionjában adott koncertjüket, amellyel egyben Gazdag Gyula dokumentumfilmje is indul. B. Révész László alkotásával (Az őszinte szó kevés) ellentétben Gazdag mozijában a zenekar tagjai nyilatkoznak, azonban a koncertrészletek alkalmával az operatőr sokkal inkább a közönségre fókuszál.

Ezek a képsorok minden szónál ékesebben mutatják be a „lázban égő nemzedék” extázisát. Ennyi év távlatából is érthető, hogy az előző generáció képviselőinek ‒ elsősorban azoknak, akik a Gemini vagy a Bergendy zenéjére táncoltak az 1970-es évek első felében ‒ mindez ijesztőnek tűnhetett. A filmrendező ráérzett a tökéletes pillanatra: bár a Piramis 1979‒80-ban is sikert sikerre halmozott, 1978-ban voltak pályafutásuk csúcsán.

Az együttes tagjai ekkor már csaknem egy évtizede zenéltek, és érzékelték is az idők folyamán végbement változásokat: Som Lajos a filmben elmondja, hogy az 1968-as közönség egészen más volt, ahogy a korabeli koncertek légköre is. Beszél első rock and roll élményéről, amelyet 1959-ben élt át, amikor

„valaki egy műanyag lemezt hozott be a suliba. Bill Haley Rock around the clock című felvétele volt rajta. Addig csak a Ka-csa-csa, a Csinibaba és más hasonló nótákat fújtuk. Már ez is szembenállást jelentett. De a rock and roll, a jampi zene, az egészen más volt. Botrányosan jó. Valósággal lázban égtünk, és elhatároztuk, hogy mi is gitározni fogunk.”

Ennek következtében a környék összes mellékhelyiségéből eltűntek a deszkák. A zene akkora hatást gyakorolt Som Lajosra, hogy ő is azt érezte, amit számtalan korabeli fiatal: övé a világ.

„A zenéért én is mindenre képes voltam. Nyáron végigmelóztam egy egész szezont, hogy vehessek egy rendes gitárt. Dolgoztam kőműves mellett, báláztam gyapotot a Kőbányai Textilben és az összejött kétezer forintból egy maszeknál csináltattam egy lap basszusgitárt. Állati büszke voltam. A szüleim otthon azt hitték, hogy a pénzt kirándulásra költöm. Amikor meglátták a gitárt, óriási botrányt csaptak, ez a gyerek naplopó lesz, nem akar dolgozni, ezt nem tűrhetjük! Aztán beletörődtek.”

Korábbi zenekarai közül a Tűzkeréknél a menedzser hiányában, a Taurus esetében pedig az emberi összeférhetetlenségben látja a zenekar befutásának elmaradását, utóbbi feloszlását követően pedig levonta a következtetést: kapcsolatok nélkül nem lehet boldogulni a hazai zenei életben.

Révész Sándor, akárcsak Som a kőbányai Szent (akkor I.) László Gimnázium padjait koptatta, bár nem szerette az iskolát. Végül ki is rúgták az alma materből, így nem vált valóra szülei álma, akik orvost szerettek volna faragni belőle.

„Budapest szép ajándéka”, Závodi János sem vitte túlzásba a tanulást: három évet végzett el a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban, majd kimaradt. Tizenhárom évesen kezdett gitározni a Stardust nevű formációban. Ezt három év szünet követte, majd hívták a Dogsba, ahol korábban Komár László és Zalatnay Sarolta is megfordult. Závodi kisiparosként tevékenykedő édesapja készítette az első bőrruhákat a Piramis számára. És „miután meglátták a gyerekek, ki sem látszott a munkából”. Akárcsak Köves Pinyó édesapja, aki az együttesnek érkezett leveleket válaszolta meg „mert a zenekarból senkinek nem volt erre ideje”, s aki nem ellenezte, hogy a fia a beatzenével foglalkozzon, és a hosszú haj miatt sem szólt.

Köves, akárcsak Závodi, három középiskolát járt meg, végül is a Kossuth Lajos Gimnáziumban érettségizett, ugyanakkor a laza életmód mellett ‒ kommunában is élt az 1970-es évek első felében ‒ járt az OSZK-stúdióba is. Talán habitusából adódóan Gallai Péter addigi életpályája tekinthető a legharmonikusabbnak: őrsvezető és KISZ-titkár is volt. A zenekar induló, illetve utolsó időszakában egyaránt neki kellett vállalnia az általa cseppet sem preferált frontemberi posztot, ugyanis, amint Gazdag filmjéből kiderül, elsősorban zeneszerzőnek tartotta magát.

A Piramis számtalan emlékezetes bulit adott, a nevükhöz fűződik az első hazai téli szabadtéri koncert megrendezése is. Sajnos, ezen a fellépésen Gazdag Gyula nem forgatott, azonban a harmadik, s egyben utolsó, a Budapesti Nemzetközi Vásár területén megrendezett Szolidaritási Rockfesztiválon, amelyen harmincnyolcezer ember volt jelen, igen.

„Ha csak ez az egy koncert lett volna, az is kárpótolt volna mindenért” ‒ írja a Piramis-vádirat című könyvében Som Lajos. Soha addig nem jött össze ennyi ember Magyarországon rockkoncertre. A rock soha nem bírt akkora jelentőséggel, mint akkor és ott, 1978. november 15-én. Ha korábban nem is, itt mindenki számára bebizonyosodott: a rock nem csupán egy izolált kisebbség ügye.

Amennyiben csupán egy koncert alapján kell képet alkotnunk a csöves-jelenségről, keresve sem találhatnánk jobb példát ennél a koncertnél. A film tökéletesen rögzíti a csápolást, a transzparensek lobogtatását, az extázisban tomboló fiatalokat, akik között láthatunk szipus arcokat is, amint átszellemülten éneklik a rockhimnuszokat, a kamera végigpásztázza a hullámzó, vízzel locsolt tömeget, amelyből az ifjúgárdisták szakadatlanul emelik ki az ájult fiatalokat.

A Mikor megszülettem című dokumentumfilmet 1979 szeptemberében mutatták be a Híradó moziban, majd néhány vetítés után fiókba tették, holott egyike azon kevés mozgóképes anyagoknak, amelyek hitelesen tudósítanak arról, ami egykor volt, ellentétben a legfeljebb archív jellegük miatt érdekes, többnyire hamis képet adó televíziós felvételekkel. „Jó kis szocreál kordokumentum” ‒ ahogy Gallai Péter összegzi Zoltán János Volt egyszer egy Piramis című könyvében.

Szerző: Dragojlovics Péter

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.