Az „a” betű nem elütés! Pank, nem pedig punk, mert azt pánknak kell ejteni. Mi pedig pankok voltunk akkoriban. De némi előzmény is álljon itt, ami segít rávilágítani, miért is volt nagy szám a Totál ’85 fesztivál.
A nyolcvanas évek legelején, a csöves kultúra gyökereiből kinőtt egy új stílus, egy új látásmód, egy új zenei világ. Az anarchia szót csak nyomokban ismerték ugyan a követői, de azt tudták jól, hogy valamit szét kellene verniük már nagyon.
Míg a csövesek a magyar rockzene szentháromsága, a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P. Mobil köré gyülekeztek, addig a pankok már mást akartak.
A Fekete Bárányok-koncertet is a KISZ szervezte, és a csöves lét úgy volt társadalmi probléma, hogy a rendszer hallgatólagosan elfogadta, miközben valahogy ‒ szigorúan a szocialista együttélés keretein belül ‒ próbálták kordában tartani.
És akkor elérkezett 1985 nyara. Addigra a pank már vastagon benne volt a köztudatban, és a CPg tagjai letöltötték lassan a börtönbüntetésüket. Feszült helyzet volt, de azt is el kell ismernünk, hogy kezdett veszíteni erejéből a rendszer. Güzüék lecsukása az utolsó odacsapások egyike volt a kurzus részéről.
Valaki kitalálta ‒ hogy ki, azt máig sem tudom ‒, hogy szervez egy fesztivált Pakson. Egy pankfesztivált. Az egyik lelkes főszervező nevére emlékszem csupán, őt Csuprik Tamásnak hívták. És volt ott egy lány, a művház fiatal igazgatónője, az Ila… Igen, az ő nevéből csak ennyire emlékszem.
Képzeljük el, hogy az álmos kisvárosban ‒ mely az atomerőmű ellenére sem volt túlságosan világi hely ‒ megjelentek a tarajos, bakancsos, bőrcuccos, szegecses figurák. Hát, volt ámulat, csodálkozás, és tán félelem is.
A koncertek úgy-ahogy lementek, kinek, miként sikerült. Jól, rosszul, de hát, ez mégiscsak egy pankfesztivál. Utólag belegondolva ‒ nem volt valami nagy tömeg. Mégis, ki a fene jött volna el nézőként, mikor országosan nem hirdette a rendezvényt a kutya se, így aztán nem nagyon jutott el az értő közönséghez a fesztivál híre. Egymásnak örültünk, egymás koncertjein ugráltunk, együtt éreztük nagyon jól magunk.
Mivel kétnapos volt a rendezvény, egy éjszakát is Pakson kellett tölteni. Ezt úgy oldották meg a szervezők, hogy a Duna egy kis szigetén jelöltek ki a fesztiválozók számára sátorozó helyet. Igen ám, de oda át is kellett jutni valahogy, csakhogy egy rossz ladikon kívül nem volt más eszköz erre. Így valakinek eszébe jutott: ússzunk át! Oké, de fürdőgatyát ki a franc hoz ilyen helyre? Így aztán bedobáltuk a csónakba a ruhákat meg a felszereléseket, és totál pucéran gázoltunk át a szigetre.
A nappali vigasságot rendesen megkoronázta a sok meztelen, tarajos pank látványa a Dunán.
Aztán megszárítkoztunk a szigeten, volt tábortűz, gitározás, ilyenek. Ja, a sátrakban pedig jó néhány lány és fiú egymásra talált ‒ akárcsak a mai, rendes fesztiválokon…
A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2023-as pályázatára érkezett.
Szerző: Magyar Ernő
Nyitókép: Punkok Óbudán. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
