A szolnoki születésű, Nagyváradon felnőtt, aztán Budapestre került Nemlaha György a kolozsvári a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári diplomát. 1971 és 1977 között a Magyar Távirati Iroda munkatársa, 1977-től 1989-ig a Pesti Műsor rovatvezetője, 1989-től a Magyar Televízió belső munkatársa, 1991‒92-ben pedig zenei producere volt. Ötszáznál több tévéműsort szerkesztett. Sorfordító dalokról, új kezdetet ígérő, nehezen megélt vonatutakról és a manipulált slágerlistákról is beszélgettünk vele.

Ön zene- és filmszakértőként is nagyívű pályát futott be, a családjában milyen szerepet töltött be a muzsika?

Anyai nagyanyám, Pintér Anna – miután elvált a nagyapámtól, aki egy este alatt elkártyázta a jelentős nagyságú szántóföldjeit, s emiatt kiadta útját úgy, hogy azután soha többet nem is látták egymást – az önálló egzisztencia megteremtése érdekében elkezdett zongoraleckéket adni. Ő volt a három legjelentősebb zongoratanár egyike Nagyváradon, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Aztán másodszor is férjhez ment a váradi állomásfőnökhöz, aki hiába volt magyar, az 1940-es második bécsi döntés utáni területi visszacsatolással kikerült az állásából, és Ploieștibe kellett mennie, mondván, korábban kollaborált a román állammal, ami persze nem volt igaz ‒ egész egyszerűen csak dolgozott a munkahelyén. Nagyanyám, miután a testvérének a felesége meghalt, abbahagyta a tanítást, és egy hét fős háztartást vezetett, mert akkoriban heten éltünk anyukám és mostohaapám fizetéséből.

Anyukám a Sacré Coeur iskolába járt, nagyon jó nevelést kapott, németül és franciául is tudott keresztrejtvényt fejteni. Alig végezte el a jogot, amikor 1943-ban, a keleti fronton édesapám lába alatt felrobbant egy akna, így őt elveszítettük. Úgyhogy amikor a húgom megszületett, anyám már özvegy volt. Aztán a háború minket is elért, a játékrepülőmet, ami a csilláron lógott, illetve a szép nagy kitömött kondorkeselyűnket szanaszét lőtték az oroszok, de végül megúsztuk az erőszakoskodást, mert az egyik katonatiszt szimpatizált velünk, sőt amikor háromévesen feltettem a lemezjátszónkra a Fekete Péter öcsém című dalt, együtt énekelte velem.

Amikor jóval később találkoztam a Vígszínházban a zeneszám előadójával, Kelemen Évával, el is újságoltam neki, hogy mennyit hallgattam a dalát, ő viszont erre elsírta magát, mert azt mondta, többek között ez a dal tette tönkre az életét, ugyanis a kommunisták azzal vádolták meg, hogy a nyilasokkal szimpatizált, hiszen még akkor is fellépett, amikor ők voltak hatalmon. Igaz, ami igaz, 1945-ig sztárként kezelték, utána viszont visszacsúszott a másodvonalba, és csak jelentéktelen szerepeket kapott.

Szolnokon született, Nagyváradon nőtt fel, aztán egy adott ponton átjött a határon. Milyen érzésekkel?

Akkor „haltam” meg először, amikor 1971-ben kigördült a vonat velem a nagyváradi pályaudvarról. Ráadásul a rokonaim nem fogadtak be, mert attól féltek, hogy elveszik a Péterfy Sándor utcai lakásukat, mondván, ha még én is elférek, akkor az túlságosan nagy számukra. Így aztán egy ismerősömnél aludtam, majd az illető hölgyet elvettem feleségül.

Gyakorlatilag ágyrajárók voltunk, mert Hűvösvölgyben egy konyhában laktunk, de csak délután négy és reggel hat között tartózkodhattunk ott, nappalra a helyiséget kiadták másoknak.

Hogy talált magának munkát?

Ezt Balogh Edgárnak köszönhettem, akinek lekötelezettje volt Ilku Pál művelődésügyi miniszter, ugyanis a magyar tárcavezetőt ő vette fel még Szlovákiában az ottani kommunista pártba. Még Romániában írt egy ajánlást a miniszternek, aki csak a titkárnőjén keresztül intézkedett, hogy a Magyar Távirati Irodába kerüljek. Úgy lett tehát protekcióm, hogy a protektoromat nem is ismertem személyesen, igaz, azt sem tudtam, hol is van az MTI. Aztán nemsokára kiderült, hogy az akkori MTI-vezérigazgató, a nagy hatalmú Barcs Sándor apja a nagyváradi zsidó líceumban volt tanár.

A külföldi lapok szerkesztőségébe kerültem, ahol Heltai András volt a főszerkesztő. A követségeknek szánt, magyar hírekből álló idegen nyelvű újságoknak készítettünk anyagokat. Legnagyobb pechemre sem zenei, sem színházi kritikákat nem írhattam, az ipari területre kerültem, pedig még a szakszavakat sem ismertem. Nem is maradtam ott sokáig, de sajnos a kultúrához nem tudtam hivatalosan átkerülni, mert a zenekritikusi pálya foglalt volt, Antal István készítette ezeket a szövegeket, az akkori rovatvezető. Így kerültem a Burján Sándor elvtárs fennhatósága alá tartozó belpolitikai főszerkesztőséghez, ahol nagy szerencsémre a Magyar Televízió lett a szakterületem, amit addig senkire nem osztottak ki.

De nem bírtam sokáig ezt a mókuskereket.

Hogy kezdett el a Magyar Rádiónál is dolgozni?

Már az MTI-vel párhuzamosan fordítottam román darabokat, amiket a Magyar Rádió sugárzott. Ez részint anyagi szükségszerűség volt, mert albérletben laktam, és a Nagyváradon maradt édesanyámat is támogattam. A román író, Ion Luca Caragiale novelláját például Básti Lajos betegsége után, visszatérve elsőként olvasta fel a rádió stúdiójában. Ezután jött egy Dumas-regény, aztán egy ifjabb Johann Strauss életéről szóló történet. Ez kezdetben a Dramaturgiai Osztályon zajlott, ezután kerültem át a Zenei Főosztályra, ahol a könnyűzenével foglalkoztam.

Fotó: Csákvári Zsigmond

Milyen rádióműsorok készítésében vett részt? 

Feldolgoztuk a magyar kabaré történetét, abban nem kis szerepe volt a muzsikának, hiszen ezek zenei betétekkel tarkított előadások voltak, a francia sanzon története pedig színtiszta zene volt. Aztán a filmzenék is terítékre kerültek az Oscar-díjas mozik történetét taglaló sorozatunkban. Ennek a magyar változata volt a Nemes András szerkesztő neve alatt futott Magyar filmslágerek című sorozat, amelyben az én nevemet csak munkatársként írták ki, noha lényegében én csináltam a teljes műsort. Kifejezetten zenei műsor volt az Egy órában egy élet, itt mások mellett Márkus Alfréd és Sándor Jenő operettjeiből válogattunk részleteket. 

Rebesgették, hogy a korabeli könnyűzenei slágerlisták sem teljesen korrekt módon alakultak ki. Így volt ez a Pesti Műsornál is, ahol ugyancsak dolgozott? 

Bors Jenő feleségén, Editen keresztül bonyolódtak a szavazatszámlálások a szerkesztőségünkben, így szinte azonnal eldőlt, ki a mi kutyánk kölyke, és ki nem, azaz ki kerülhet fel magasabb polcra a rangsorban és ki nem, és ezzel együtt kit kell reklámozni. A könnyűzenei rovatvezetőnk, Fábián Tibor elkötelezett volt eleinte a Fenyő Miklós-produkciók iránt, aztán már inkább az Első Emelet felé hajlott, így ez az ő pozíciójuknak is jót tett. De azért szép számmal jöttek az „igazi” szavazatok is, volt, aki egymaga feladott ezerötszáz (!) levelet, hogy a kedvenceire voksoljon, ahogy egyébként az 1981-es táncdalfesztiválon is, ahol én voltam a sajtófőnök.

Cseppet sem volt feltűnő, hogy egy adott településről ugyanarra szavazott ekkora tömeg.

Egy pillanatra még az 1981-es táncdalfesztiválnál maradva: igaz az, hogy a Korál Homok a szélben című száma megnyerhette volna a vetélkedőt, de a szovjet zsűritag nem engedte a szövege miatt, amiben az hangzott el, hogy „De ha nem lennék szabad, élni sem tudnék”? 

Igaz, ez így volt, ezért aztán kompromisszumos megoldást kellett kitalálni a végeredményt illetően, ami elég hosszú ideig tartott. Ez azért volt kínos, mert élő adásban voltunk. De másfajta feszültség is volt: Ernyey Béla kitalálta, hogy csak dupla gázsiért hajlandó a döntőben énekelni, és addig hajtogatta ezt, míg végül a dal szerzője, Fényes Szabolcs a szervezőknél kijárta neki, mert jó érdekérvényesítő képessége volt. Állítólag más alkalommal ugyanezt a módszert alkalmazta egy bécsi színháznál, ahol másnap már nem ő játszotta a szerepet.

Aztán 1980-tól belevetette magát külsősként a Magyar Televízió zenei műsorszerkesztésébe.

Igen, de ehhez érdemes tudni azt, hogy már akkor főállásba szerettem volna oda átmenni, de első körben ez nem sikerült, mert az MSZMP Központi Bizottságtól az egyik elvtárs egy másik embert ajánlott helyettem. Emléksztem, Czigány György még mentegetőzött is nekem, hogy ne haragudjak, de arra a helyre sajnos olyasvalakit kellett felvenniük, akinek velem ellentétben zenetanári végzettsége volt. A televízióhoz egyébként Lengyelfi Miklós zenei főszerkesztő hívott, de a kezdet kezdetén összesúgtak a hátam mögött, hogy már megint egy erdélyi kapott lehetőséget a munkára.

Rátonyi Róberttel egyébként nem szerettek dolgozni, mert nehéz ember volt, előfordult, hogy megkergette az operatőrt, ha valamit nem úgy csinált, ahogy kérte, de tettlegességi fajult a dolog az Operettszínház egyik karmesterével is. Mindamellett szakmailag teljesen megalapozottak voltak Rátonyi Róbert kérései, igazi maximalista volt.

Vele készítette az első zenei televíziós sorozatát.

Ez volt a Legyen a vendégem!, amit Rátonyi Róbert talált ki, a Novotel Szállóban vettünk fel, és több mint ötven részt megért. Különlegessége, hogy élő adás volt. Egyetlen próbával kétszer ötven percet tudtunk megtölteni tartalommal. Ebben benne volt a Záray–Vámosi-házaspártól Simándy Józsefig, Németh Marikától Felföldi Anikóig, Balázs Pétertől Haumann Péterig mindenki, aki nyomot hagyott maga után a zenei-színházi életben, illetve azoknak is helyet adtunk, akiket még nem feltétlenül ismert a nagyközönség, de láttuk bennük a tehetséget.

A műsorban beszélgetések és zenei produkciók váltogatták egymást.

Melyik volt az első önálló zenei műsor, amit szerkesztőként jegyzett? 

A Hol az a dal?, ami Gyöngy Pál zeneszerző életművét ölelte fel. Ebben jelenhetett meg elsőször a hajdani énekes sztár, Kalmár Pál, akinek ez egyfajta elégtétel volt, hiszen addig a rádióban is le volt tiltva. Ezzel a műsorral tért vissza a köztudatba, és ismerhették meg a fiatalabb generációk is. A műsorba eljött mások mellett Neményi Lili, aki visszaemlékezett a pályájára, de szerepelt benne Márkus László, Mensáros László, Udvaros Dorottya, Bubik István, az Expressz együttes és Ambrus Kyri is.

Hogy folytatódott a zenés karrierje a televíziónál?

Egyebek mellett a Muzsikál a mozival, ami megint csak legalább ötven résszel büszkélkedhet. Nekem ez azért volt megtiszteltetés, mert például Muráti Liliről vagy Szeleczky Zitáról rengeteget olvastam korábban újságokban, de amikor jött a kommunista hatalomátvétel, az emberek – így mi is – elégették, kidobták ezeket a lapokat, mert sok példányban benne volt Horthy Miklós, akit az új hatalom nem nézett jó szemmel.

Ugyanakkor ezzel a műsorral lehetőségem nyílt bemutatni a nézőknek a filmes legendákat. Itt volt az a pont az életemben, hogy majdnem elmentem az akkor még a Stefánia úton működő Filmarchívumba dolgozni, de egyrészt be kellett volna lépnem a pártba, amit újfent nem tettem meg, másrészt Papp Sándor, az igazgató ragaszkodott ahhoz, hogy a beosztottjai részére szóló leveleket ő olvassa el először, amit megint nem tudtam elfogadni.

Egyszer saját szememmel láttam, ahogy Papp elvtárs az udvaron égette a régi magyar filmeket. A bankból jöttek ugyanis páran, hogy az ezüstnitrátot ‒ ami ezekből a nitrofilmekből égéskor kicsapódott ‒ elvigyék. Többek között régi magyar és külföldi híradók, játékfilmek is megsemmisültek ezáltal, s ezzel pótolhatatlan veszteséget okoztak a magyar nemzeti vagyonnak.

A teljes interjú itt olvasható el.

Szerző: Csatári Bence

Nyitókép: Csákvári Zsigmond

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.