Bódy Magdi zenei tehetsége hamar megmutatkozott, már nyolcévesen felvették a Magyar Rádió Gyermekkórusába. Habár édesanyja nem feltétlenül ezt az utat szánta neki, mégis a színpadon teljesedett ki az élete. Középiskolásként a Korong és a Syrius együttesekkel dolgozott, aztán a Mikrolied vokál megalapításával folytatódott a karrierje. Később jazz tanszakra járt és pantomimezett is. A kezdetekről, a „nagy generáció” felől érkező impulzusokról és a nyugati turnékról is beszélgettünk vele.
Hány éves voltál, amikor felvételiztél a Magyar Rádió Gyermekkórusába?
Nyolc. Ekkoriban sokszor panaszkodtam anyukámnak, hogy zúg a fejem, mert tele van zenével, állandóan a zenén jár az eszem. Ezt egyébként anyukám mesélte nekem utólag, és valószínűleg azért maradt meg benne, mert ő ettől megijedt. Mindenesetre felvettek a Gyermekkórusba. A nagymamám vitt el a belvárosi iskolába, mert Óbudán laktunk, és nyolcévesen egyedül még nem tudtam elmenni. Szóval sok nehézséget jelentett, hogy a Somogyi Béla utcába járjak iskolába. De számomra mindez fantasztikus volt, nagyon szerettem azt a közeget. Szerencsés időszakban kerültem ebbe az iskolába, mert eljutottam Japánba, az Egyesült Államokba, Dél-Európába, Olaszországba és Finnországba is. Rengeteg helyen jártunk, csodálatos volt. Reggel nyolcra mentünk iskolába, utána délután kettőtől hatig kóruspróba, majdnem minden nap, valamint zongoraórákra és szolfézsra is jártunk. Nagyon elfoglaltak voltunk, nagyjából este hétre estem haza, tanultam, aludtam, másnap pedig kezdődött minden elölről.
A későbbi pályatársak közül, kik azok, akiket megismertél már a kórusban?
Például Várkonyi Matyit, aki az egyik legfontosabb kapcsolódási pont számomra a könnyűzenéhez. Tizenhat éves voltam, amikor szólt, hogy alakítsak egy vokál triót. Akkor én már énekeltem a Korong együttesben, és megkerestem a gyerekkori barátnőimet, Várszegi Évát és Selényi Hédit, hogy szálljanak be mellém, így alakult meg a Mikrolied együttes. Mindannyian gyermekkóristák voltunk.
Bódy Magdi az 1973-as diósgyőri Popfesztiválon. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Miután befejezted az általános iskolát, hol folytattad a tanulmányaidat?
Anyukám nem akarta, hogy énekesnő legyek, ezért a Vas utcai Közgazdasági Technikumba kerültem. Itt volt egy Mákvirág nevű zenekar, akik felkértek, hogy énekeljek velük. Ünnepélyeken és különböző táborokban is felléptünk. Itt hallott meg engem Miklós Tibor, aki felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt, így kezdtem a Korong együttesben énekelni. Ez a zenekar azért volt jelentős, mert minden tagjából híres zenész lett: Miklóska Lajos a Beatrice basszusgitárosaként lett ismert, Dancsák Gyula zeneszerzőként, Csuha Lajost az Operett Színház örökös tagjává választották, a dobos pedig Hőnig Rezső volt, aki később Ausztráliába disszidált. Nagyon jó együttes volt, de közben én a Syriusban is elkezdtem énekelni, ahova szintén Miklós Tibor hívott. Ekkoriban a Syrius a legmenőbb zenekarok egyikének számított, én pedig mindössze tizenhat éves voltam, és az anyukám csak úgy engedett el, ha Tibor vigyázott rám. Gyakran ő kísért haza az éjszakából. Az egész szakma egyébként nagyon férfias, egy nőnek nehéz bejutni, beépülni a férfiak közé. Az, hogy Miklós Tibi ott volt mellettem, sokat számított, rengeteget segített nekem.
Te egyébként hogyan élted meg ezt a férfiközpontú világot?
Mindig csak egyvalamit akartak tőlem a férfiak. Velem meg az volt a „gond”, hogy mindig énekelni akartam. Amikor a Gyermekkórussal kint voltunk Amerikában, és először meghallottam Aretha Franklint, az olyan ihletet adott nekem, ami a mai napig elkísér. A rhythm and bluest nagyon szeretem, a mindenemmé vált. Az első komolyabb dal, amit írtam és a rádió is játszotta, az Akarom, hogy sírni láss, kifejezetten ezt a zenei világot tükrözi.
A „nagy generáció” időszakában voltál fiatal, a blues-gospel hatáson kívül mennyire érintettek meg a korszak zenei impulzusai?
Zalatnay Cini tetszett a legjobban, de hangban Kovács Kati volt a kedvencem, annak ellenére, hogy Cininek jobb számai voltak. Ott volt mögötte Frenreisz Karcsi, aki rhythm and blues- és rockdalokat írt neki. Aztán nagy favoritom volt még az LGT, Presser számait is nagyon szerettem, ezeket később fel is dolgoztam.
Közben leérettségiztél, lett egy közgazdasági végzettséged. Hogyan folytatódott a karriered?
Az érettségi után anyukám ismételten kikötötte, hogy énekesnő nem lehetek, így elmentem a jazz tanszakra, ahová Vukán György rögtön felvett. Nála folytattam a tanulmányaimat. Kiváló tanár volt, fantasztikus zenész és zongorista. Teljesen kinyílt mellette az ember hangja és a szellemi világa is, mert a dalokat nemcsak a zenén keresztül fogta meg, hanem elmondta egy-egy műnek a történetét is.
Így kerültél filmekbe is?
Igen, a Szikrázó lányok zenéjét Vukán György írta, én ebben az időben – a jazz tanszak mellett – csináltam a Generál-Mikroliedet. Ahogy korábban említettem, a Korong-Syrius korszak után Várkonyi Matyi keresett meg, hogy rakjak össze egy háromtagú vokálegyüttest. Szóltam Várszegi Évának és Selényi Hédinek, elkezdtünk Aretha Franklin-dalokat próbálni. Aztán Matyinál már a Generállal együtt próbáltunk, ahol mindannyian csak úgy bámultuk egymást, hogy milyen fantasztikusan szólnak a többszólamú dallamok. Ettől teljesen felajzva, boldogan gyakoroltunk éjjel-nappal, aztán egy alkalommal megkérdeztem Matyitól, hogy énekelhetek-e szólót. Azt a választ kaptam, hogy nem. Erre nagyon feldühödtem, és otthagytam az egészet, beálltam egy lányegyüttesbe, a Virginia zenekarba. Velük neveztem a Ki Mit Tud?-ra. Várkonyi Matyit behívták katonának ezért bizonytalanná vált a Generál-Mikrolied indulása a vetélkedőn. Végül Matyi csak rábeszélte őket, hogy ne hagyják ki miatta ezt a lehetőséget. A vokálba csatlakozott Herczku Mari, és a Mikrolied külön is nevezett. A Virginia együttes végül kiesett, a Generál pedig megnyerte az 1972-es Ki Mit Tud?-ot.
Mielőtt szétesett volna a Generál-Mikrolied formáció, rengeteget turnéztatok külföldön, sőt Nyugatra is eljutottatok. Hogyan szerveződtek ezek a fellépések?
Igen, rendszeresen jártunk Lengyelországba, a Szovjetunióba, Csehszlovákiába, Ausztriába és az NDK-ba turnézni, de Hollandiába, valamint az NSZK-ba is kijutottunk. Ezeket a körutakat az Interkoncert szervezte. Az első nyugati fellépésünk nagyon rosszul sikerült. Négy napra mentünk Innsbruckba, ahol egy óriási koncertteremben játszottunk, nagy sikerünk volt, gyönyörű helyen laktunk. Hiába vártuk a menedzsert, hogy kifizessen minket, ez sajnos nem történt meg. A hotelszámlánkat sem rendezte, így ott maradtunk bezárva a szálláson. Végül az Interkoncertet riasztottuk, akik kifizettek mindent, és hazahoztak minket, de a teljes gázsi eltűnt.
Aztán Hollandia következett, de akkor én már nem voltam a Generál tagja. Az Everybody Join Us első felvételénél, amelynek Harry van Hoof volt a producere, még közreműködtem. Ő azt mondta, másképp kell keverni, mint ahogy itthon csinálják, ezért ki is vitte a szalagokat Hollandiába, ott keverték meg a számot. És ettől egyszerűen fantasztikusan szólt. Nagy különbség volt a keleti blokkban felvett lemezek hangzása és a Nyugaton rögzített felvételek között, elsősorban a dob miatt. Amikor Amerikában éltem, megtanultam, hogy másképp kell hallgatni a felvételeket, valóban más fül kell hozzá. Borzasztóan fontos, hogy hogyan hangzik el egy dal a rádióban. Harry van Hoof tényleg csodát tett azzal a dallal, ami így aztán első is lett a holland slágerlistán.
A teljes interjú ide kattintva olvasható.
Szerző: Fernbach Erika
Nyitókép: Bódy Magdi és a Corvina együttes. Fotó: Fortepan / Erky Nagy tibor
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
